Óriásgödrökön vergődünk Nagyecsérig, az út Mezőnagymihályból hat kilométer. Még a házigazdánál is remeg kezemben a frissen sütött tócsni! Tóth Rudolf szerint ez az elzártság inkább védelem, három éve ez (is) vonzotta ide.

Tavaly az egyik kereskedelmi csatorna is kíváncsi volt a szikár, izmos, 55 éves férfira. Igaz, elzavarta őket, amikor köszönés nélkül, kamerával benyomultak a portájára, egy szót se vakkantva, mit akarnak. Pedig Tóth Rudolf egyetlen lakóként maga a szenzáció! Merthogy ki ez a pesti csodabogár, aki éppen oda költözik, ahol 2009-ben már senki nem lakott?! Pedig ötven éve még a környék legjobb tanyaközpontja volt ez, több száz lakossal, templommal, bolttal, iskolával – 2001-ben már csak heten maradtak, aztán teljesen kiürült.

– Nyírségi tanyán nőttem fel és éltem 14 éves koromig. Szobafestőként harminc évet lehúztam az építőiparban. Azért költöztem ide, mert tanyán kezdtem és tanyán szeretném befejezni. Elegem lett a fővárosból! Mire nyugdíjas leszek, amit adnak, abból éhen halnék. Ez a gazdaság lesz a nyugdíjam! Megtermelek benne mindent: zöldséget, gyümölcsöt, húst. A háromszobás vályogházat 350 ezerért vettem, a telek közel egy hektár. A sittben, roggyant vályogházban nem a pusztulást, az újrakezdést láttam.

Kétszer nősült, öt gyereke van. A családja megértette a döntését, mint egyfajta menekülést a szegénység elől. Tetszik nekik itt, amikor látogatóba jönnek, de Rudi (így hívja mindenki) azt nem várja el, hogy miatta lejöjjenek a térképről – ahol egyébként Nagyecsér gyakran fel sincs tüntetve. Húszévesen ő se jött volna!

– Ha a gyümölcsfáim teremni fognak, a befőzéshez kéne asszony a házhoz. Mire a nejem is nyugdíjba megy, a városban szerintem még rosszabb lesz a helyzet, így remélem, mellém áll. Mikor megvettem, ez a ház egy leszakadt mennyezetű egér- és patkánytanya volt. A piros cserepet én raktam fel, a falakat fehérre meszelem. Az egyik utcafronti szobában kemencét építettem, sátorban és hálózsákban alszom télen; ott majd hajópadló lesz fából. A másik szoba most a 25 éves Tóth Barna cuccaival van tele. Csak névrokon, de nagyon szeretem ezt az életvidám pesti fiút. Már ő is vett itt házat 400 ezerért, még felújítatlan. De fél, hogy kipakolják, én őrzöm a motyóját.

Nevének említésére Barna betoppan a konyhába. Szombathelyen tanul, földrajz szakon végzős hallgató, és Nagyecsérről írja a diplomamunkáját.

– Rengeteg tanya volt a környéken, a Csincse-patak mentén – mondja a tócsnit rágva –, és Nagyecsér lett a központ. A lakosság a szocializmus, téeszesítés, állami gazdaságok idején kezdett fogyatkozni, mert aki belépett, a házán kívül lemondatták minden tulajdonjogáról. A körzetesítéssel megszűnt az iskola, utánfutós traktorral hurcolgatták télen-nyáron a gyerekeket, amivel betelt a pohár. Sorra költöztek utánuk a szüleik, főleg Mezőnagymihályra.

Sétára indulunk Rudival. Kertjében három évvel ezelőtt csak egy öreg szilvafa állt, minden más fát elloptak – most tele gyümölcscsemetékkel. Mert a kihalt Nagyecsérre folyton jöttek „újrahasznosító brigádok” a házakban feledett holmikért meg a kertekbe tűzifáért. Mutatja a majdani istálló helyét, a kerti sütöde már kész, és a kupac vályogból egy jurtaszerű körházat épít.

– Az átellenben lévő portát tavaly vette meg egy gödöllői agrármérnök barátom. Hétközben nem jön, de már újítgatja. Hivatalosan ketten jelentkeztünk be Nagyecsérre, de az új háztulajdonosok száma már nyolc körül lehet. Itt a nagy telkekért kell fizetni, mert a házak zöme lakhatatlan. Talán még 20-25 ház menthető, a többi legfeljebb építőanyagnak jó. Nemrég befoldozták végre a templomtetőt, áram is van megint, de nekem nem kell. Napelemmel fogom termelni. Van egy nagy zseblámpám, az udvaron feltöltődik, este akkora a fénye, hogy csuda! Tévém nincs, a kisrádióm elemes. Nálunk víz- és csatornahálózat nincs, belátható időn belül nem is lesz. Az ivóvizet kannákkal hordják ki Mezőnagymihályról, mert a kutak vize nitrátos. Én is fúratok a locsoláshoz, és desztillálom, úgy talán iható.

Az egyik romos házat egy szentistváni méhész vette meg úgy öt éve a méhei miatt, de sose lakta. A másikat Rudi egyik pesti kertészmérnök barátja, de náluk még picik a gyerekek, nem tudni, mikor lesz benne élet. A legtakarosabb épület a Nagymihályiból szinte naponta kijáró Bözsi nénié, akinél Rudi naponta a mobilját tölti. Csipkefüggönyös ablakok, gondozott kert. De nem eladó, az unokáknak tartja – Rudi szerint teljesen feleslegesen.

A legnagyobb és legjobb állapotú épület a volt iskola. Az épületet sok éve 170 ezer forintért vette meg egy mezőnagymihályi gazda, azóta hozzá se nyúlt. Régen ez kultúrház is volt, zajos bálok helye – most szinte fáj a kongó üressége. Egy faldarabról megtudom: régen bolt volt. Elkelne most is, agitálom Rudit, nyisson egyet, ahol fagyasztóládából üdítőt, jégkrémet vehetnek a látogatók.

– Fagyasztóláda?! – mordul fel. – Épp az ilyenek miatt menekültem el Pestről! Az én vágyam egy összetartó közösség! Megvagyok csapvíz, fürdőszobai vécé nélkül, de egy jó csapat hiányzik. Pár nem őslakó háztulajdonos barátommal alakul is egy tervünk, egyelőre még titokban tartjuk. De ha nem hinnék benne, már rohannék is vissza Pestre!