Hulladékgazdálkodás

1. oldal / 9

Szemét, vagy hulladék?

A természetben létező körfolyamatok (például a víz-, a szerves anyagok-, vagy a talaj körforgása) nem termelnek felesleges anyagokat, melléktermékeket. Ez a rendszer évmilliók alatt alakult ki és működik tökéletesen a mai napig. Minden ciklusokban mozog és hasznosul, a Föld biomassza-készletének részét képezi. A rendszer főszereplői a táplálkozási hálózatokból ismerhető termelők (producens), a fogyasztók (konzumens) és a lebontók (reducens). Ők biztosítják az anyagok körforgását.

Amióta azonban létezik az ember, azóta termelődik a szemét is. A legrégebbi szemétlerakók egyikét egy kőkorszaki településen találták Norvégiában. Az archeológusok megállapították, hogy a halmot időnként felgyújtották, valószínűleg azért, hogy megszabaduljanak a kellemetlen szagoktól. Sem az antik Rómában, sem a középkorban nem foglalkoztak a szeméttel. Ismert tény, a középkori várakból egyszerűen csak kidobálták a szemetet az utcákra, nem törődve az ott felhalmozódott kosszal, mocsokkal. Mindehhez társultak a járványok, melyek folyamatosan tizedelték Európa lakosságát. Csak a 19. században szánták rá magukat az emberek a probléma leküzdésére. Ebben Anglia vezető szerepet játszott, ahol elsőként szervezték meg a városi szemétszállítást. A hulladék összetétele azonban a régi korokkal összevetve drasztikusan megváltozott. A hulladék ma erősen mérgező anyagok kémiai elegye, amely évszázadok alatt sem bomlik le.

Az emberi civilizáció tehát olyan folyamatokat generál és működtet, melynek eredménye, mellékterméke a természetben nem ismert fogalom: a szemét és a hulladék.

Ezt a két fogalmat nehéz konkrétan elválasztani egymástól, mert sokszor szinonimaként használják őket, például a hétköznapi szemetet is szakmailag helyesen Települési Szilárd Hulladéknak nevezzük (TSZH). Mégis lényegi különbség van a kettő között. Az életszínvonal emelkedésével együtt nőnek igényeink is, melyeket nagyobb mértékű fogyasztással igyekszünk kielégíteni. Ezzel párhuzamosan egyre több szemetet és hulladékot termelünk, melynek gyűjtése, kezelése, ártalmatlanítása vagy hasznosítása egy nagyon összetett és energiaigényes feladat.

A szemét fogalma

Olyan haszontalanná vált anyagok, amelyeket tulajdonosa nem tud, vagy nem akar tovább használni. A szemét (mint anyag), kikerül a gazdaság körforgásából és vegyesen kerül tárolásra. A szemetet – szakmai nyelven települési szilárd hulladék (TSZH) - környezetétől elzárt helyre, hulladéklerakóba szállítják ("szemétlerakó") és ott tárolják.

A hulladék fogalma és fajtái

Azok az anyagok, amelyek keletkezésük helyén (háztartás, ipari terület, mezőgazdaság, stb.) haszontalanná váltak, de anyagfajtánként külön kezelve, szelektíven gyűjtve még másodlagos nyersanyagként hasznosíthatók.

Származása és összetétele alapján a hulladék különböző fajtáit különíthetjük el:

Ipari hulladék: 33%

Építési-bontási hulladék: 22%

Települési szilárd hulladék: 20%

Települési folyékony hulladék: 17%

Mezőgazdasági és élelmiszer hulladék: 5%

Veszélyes hulladékok: 3%[1]

Összehasonlításképp, az évente termelt szilárd hulladék 3 Gellért-hegy nagyságúnak felel meg (4,5 millió tonna)!

Ez azt érzékelteti, hogy a lakosság óriási hatással van a folyamatra, hiszen a 4,5 millió tonna szeméten felül fogyasztási szokásaink generálják a termelést, azaz keresletünk határozza meg a kínálatot! Gondoljunk csak bele mennyi erőforrást emészt fel az, hogy ekkora „szemétkupacot” kell eltüntetni évente! Mekkora ennek az „ökológiai hátizsák”-ja? (Az ökológiai hátizsák egyenlő a fogyasztás által felhasznált anyagáram teljes tömegével annak életciklusa folyamán.) A városokban kimagaslóan több hulladék keletkezik, mint a kisebb településeken, szemléletes példa erre a kaliforniai Puente Hills Landfill, ahol naponta 13.000 tonna kommunális szemetet fogad be.[2]

1. ábra

Forrás: hulladek.eu

A háztartási hulladék egyre nagyobb hányadát a termékek csomagolása (pl. PET-palack, nylonzacskó, joghurtos pohár, üdítős üveg, sörös doboz) teszi ki. Ezek a megvásárolt termékkel kerülnek be otthonainkba.

A csomagolás:

• megvédi a terméket a szennyeződésektől és a sérülésektől,
• növeli a termék eltarthatóságát, tartósítja azt,
• informál a termék származási helyéről, összetevőiről,
• hatékonyabbá teszi a szállítást és tárolást.

Ezen jó tulajdonságok mellett, viszont tisztában kell lennünk azzal, hogy a csomagolás hozzánk, a fogyasztóhoz kerülve nagyon rövid életű, hiszen hamar feleslegessé válik. Ha túl sok csomagolt, tartósított terméket vásárolunk és használunk, akkor nagyban növeljük ökológiai lábnyomunkat! Vásároljunk okosan (és csak akkor, ha tényleg szükséges)!

A települési folyékony hulladék mennyisége vízfogyasztási szokásainkon múlik. Magyarországon az egy főre eső napi vízfogyasztás 100 liter felett mozog, ebből napi 10 liter, amit ivásra használunk, a többi 90 liter fürdésre, mosásra, WC használatra folyik el. Utóbbiakat mind a vízpazarlás jellemzi, hisz a legdrágább kincsünkkel, az ivóvízzel oldjuk meg ezen problémánkat is. Pedig elegendő lenne kevésbé jó minőségű víz is például a WC öblítéséhez!

Az elvezetett szenny- és csapadékvíz mennyisége (m³-ben):

2008: 226 558

2009: 209 928

2010: 204 204

Láthatjuk, milyen nagy környezetterheléssel jár a szennyvíz begyűjtése, elvezetése és tisztítása. Amennyiben a lakosság csökkentené vízhasználatát azáltal, hogy tudatosan, bölcsen sáfárkodik ezzel a kinccsel (megelőzés-mértékletesség-korszerűsítés), hozzájárulna a szennyvíz termelés csökkenéséhez, ami a környezet kíméletesebb használatát eredményezné.

Fokozott figyelmet kell fordítani az ún. „szürke víz” hasznosítására! Ha a házban komposztáló WC (száraz toalett) működik, a mosogatáshoz, mosáshoz és mosakodáshoz felhasznált vizet helyben tudjuk tisztítani. Ehhez a szürke vizet ülepíteni kell, majd egy gyökérzónás szűrőn (p. nád, sás) átengedve a homokos-kavicsos ágy szűri meg vizünket.

A növények felveszik a vízben oldott tápanyagok egy részét, a szűrt víz pedig élővizekbe visszavezethető vagy helyben felhasználható.

Képünk Gömörszőlősön, az Ökológiai Intézet[3] oktatóközpontjának udvarán készült.

A szennyvíz megelőzésére szolgáló komposzt toalett a skandináv térségben, illetve Németországban a legelterjedtebb. Magyarországon az Ökológiai Intézet Alapítvány gömörszőlősi oktatóközpontjában, Gyűrűfűn, Bócsán is találkozhatunk ilyennel.

Előnye, hogy nem szükséges működéséhez vizet felhasználni (!), ezért kiválthatná a csatornarendszert és a szennyvíztisztítókat. Működése teljesen szagmentes. A végtermék így értékes komposzt, melyet a kertben beforgatással fel lehet használni.[4]

A képek forrása: Füzi Ilona.

Strukturális fogság

A hulladék probléma gyökere

A hulladékgazdálkodás helyes fontossági sorrendet ad meg (l. később: 2. Hulladékhierarchia) amikor alapelveit vizsgáljuk, melyek ismerete rámutat a fenntarthatóság egyik alaptézisére, ami szerint „minden mindennel összefügg”. Az alábbi elvek az EU és a hazai jogi szabályozás részét képezik.

• megelőzés elve: legkisebb mértékűre kell szorítani a képződő hulladék mennyiségét és veszélyességét.
• elővigyázatosság elve: a veszélyes, illetőleg a kockázat valós mértékének ismerete hiányában úgy kell eljárni, mintha azok a lehető legnagyobbak lennének, vagyis a lehető legkedvezőtlenebb esetet kell figyelembe venni.
• gyártói felelősség elve: a termék előállítója felelős a termék és a technológia jellemzőinek a hulladékgazdálkodás követelményei szempontjából kedvező megválasztásért, beleértve a felhasznált alapanyagok megválasztását, a termék külső behatásokkal szembeni ellenálló képességét, a termék élettartamát és újrafelhasználhatóságát. A termék előállításából és felhasználásából származó, illetve a termékből keletkező hulladék hasznosításának és ártalmatlanításának megtervezését, valamint a kezelés költségeihez történő hozzájárulást is.
• megosztott felelősség elve: a gyártói felelősség alapján fennálló kötelezettségek teljesítésében a termék és az abból származó hulladék teljes életciklusában érintett szereplőknek együtt kell működniük.
• elérhető legjobb eljárás elve: törekedni kell az adott műszaki és gazdasági körülmények között megvalósítható leghatékonyabb megoldásra, azaz a lehető legkisebb környezet-igénybevételével járó anyag és energiatakarékos technológiák alkalmazására.
• szennyező fizet elve: a hulladék termelője, birtokosa vagy hulladékká vált termék gyártója köteles a tevékenysége során okozott károk, szennyezés elkerüléséért teendő intézkedések teljes költségét viselni. Ezért 1995-ben bevezetésre került a környezetvédelmi termékdíj, melynek legfontosabb célja, hogy a termékek előállítása, forgalmazása, felhasználása során okozott környezeti veszélyeztetések, illetőleg károk megelőzéséhez, csökkentéséhez pénzügyi forrásokat teremtsen.
• közelség elve: a hulladék hasznosítására, ártalmatlanítására a legközelebbi, arra alkalmas létesítményben kerülhet sor.
• regionalitás elve: a hulladékkezelő létesítmények kialakításánál a fejlesztési, gazdaságossági és környezetbiztonsági szempontoknak, valamint a kezelési igényeknek megfelelő területi gyűjtőkörű létesítmények hálózatának létrehozására kell törekedni.
• önellátás elve: a képződő hulladékok teljes körű ártalmatlanítására kell törekedni, ennek megfelelő ártalmatlanító hálózatot célszerű kialakítani és üzemeltetni.
• fokozatosság elve: a hulladékgazdálkodási célokat ütemezett tervezéssel, egymásra épülő lépésekben, az érintettek lehetőségeinek és teherviselő képességének figyelembevételével kell elérni.
• példamutatás elve: az állami és helyi önkormányzati szervek a munkájukban érvényesítik a törvény céljait és elveit.
• költséghatékonyság elve: a hulladékkezelés szabályainak kialakítása, a hulladékgazdálkodás szervezése során érvényesíteni kell, hogy a gazdálkodók, fogyasztók által viselendő költségek a lehető legnagyobb környezeti eredménnyel járjanak.

Ám a gyakorlatban a legtöbb erőfeszítés mégis a hulladék lerakására koncentrálódik!

Mi az oka annak, hogy a megelőzés nem valósul meg!?

A probléma eredete az, hogy a hulladék keletkezése, mennyisége és minősége a termelési és fogyasztói mintázat egyértelmű függvénye.

• a jelenlegi mintázat megtartását a kialakult érdekek konzerválják,
• a hulladékszegény technológiákkal sérülnének azok az érdekek is, amelyek a hulladék feldolgozásra szakosodtak,
• a hulladék tulajdonosa az, akinél a hulladék keletkezik, így a hulladék jelentős része áthárítható a fogyasztóra,
• a bonyolult anyagtársítások megakadályozzák a ciklusokba való visszaillesztést,
• a környezetvédelmi háttéripar segít konzerválni a rossz struktúrát.

A strukturális válasz, azaz a változó termelői és fogyasztói mintázat kulcsa ez esetben a hulladék tulajdonosának a kérdése. Amennyiben a fogyasztóra áthárítható a hulladékkal való törődés gondja, abban az esetben a fogyasztó tehetetlen szereplője a folyamatnak (ahogy láttuk azt a csomagolási hulladékoknál). Egyrészt nincsenek, vagy gyengék a választási esélyei, másrészt a hulladékot legfeljebb a gyűjtőhelyre juttathatja. Ha a hulladék tulajdonosa annak a termelője lenne, aki a hulladékká váló terméket, csomagolóanyagot, stb. megtermelte, s az ő gondja lenne a hulladékkal való törődés, nyilván meggondolná, hogy az általa előállított termék milyen hulladékképzési tulajdonságokkal rendelkezzék.

A fent vázolt új termékpolitika, vagy az erőforrásadó bevezetése, a szabályozás útján átstrukturálná a termelői és fogyasztói mintázatot, a hulladékminimalizálás önmagától megvalósulna.[5]

Ennek egy érdekes amerikai megvalósulása a „bölcsőtől a bölcsőig” szemlélet (angol rövidítése: C2C a Cradle to Cradle kifejezésből). Ez a filozófia a rendszertervezés egy „élő” megközelítése, mely az ember által létrehozott ipart természeti folyamatokkal (pl. a fent említett tápláléklánccal) modellezi, az anyagokat táplálékoknak vagy tápanyagoknak fogja fel, amelyek biztonságos, egészséges és zárt rendszerben keringenek. Eszerint az iparnak védenie és gazdagítania kell az ökoszisztémát, miközben a szerves és szervetlen nyersanyagokat olyan módon keringteti, hogy azok kiváló minőségű termékekben öltsenek formát a negatív externáliák kiküszöbölése mellett. Egyszerűen megfogalmazva, a „bölcsőtől bölcsőig” felfogást egy holisztikus (vagyis mindenre kiterjedő, "minden összefügg mindennel" alapelvű) rendszernek tekinthetjük, mely a hulladékok kiküszöbölésével kíván javakat (jószágokat) előállítani. Tágabb értelemben a modell nemcsak az ipari tervezésre és a termékek előállításra vonatkoztatható, hanem a városi környezetek, épületek, a közgazdaságtan és a szociális rendszerek esetén is alkalmazható.[6]

Braugart és McDonough közös könyve, a „Bölcsőtől bölcsőig - Környezettudatosság a tervezéstől a gyártásig” címmel 2002-ben jelent meg, mely összefoglalja azon főbb gondolatokat, hogyan valósítható meg a modell a gyakorlatban, melyet több cég és ország is alkalmazott már, többek közt a Nike is.

A legfontosabb lépés itt a termék anyagainak, életciklusának bezárása, vagyis a "bölcsőtől sírig" tervezés helyett a "bölcsőtől bölcsőig" tervezés kialakítása. Ez kiterjed mind a gyártási folyamatra, mind a termékre, vagyis figyelembe kell venni a gyártás során felhasznált anyagok útját az után is, hogy az elhagyja a gyárat (tipikus példa erre a fent említett szennyvíz). Az újrahasznosításnál pedig kulcsfontosságú, hogy a korábbi minőséget megtartva, a "felhasznosítást" (upcycling) előnyben részesítsük a "lehasznosítással" (downcycling) szemben.

A Nike gyár „Considered” cipője

Ezen cipőben a talpat technológiai tápanyagként, a felső részt pedig biológiai táplálékként tekinthetjük, melyeket a készítő gyár újrahasznosít, méghozzá oly módon, hogy a cipőt nem áruként, hanem szolgáltatásként adja el. Ez azt jelenti, hogy a vásárló egy cipő árának csak a töredékét fizeti ki, és kötelezi magát, hogy a cipő elhasználódása után (elkopás, tönkremenetel, megunt modell) azt visszaszolgáltatja a kereskedőnek, ő pedig a gyárnak. A felső rész, mint biológia tápanyag komposztálható, a talp, mint technológiai tápanyag pedig visszakerül a gyárba, hogy újabb cipők gyártásának legyen az alapanyaga.

Ezen modell szerint a felhasználó tehát valójában a cipő használatbavételéért fizet, az értékes anyagok pedig vagy a gyárba, vagy a természetbe kerülnek vissza, kiiktatva többek között a szemétlerakók és hulladékmegsemmisítők járulékos költségeit.[7]

Érdekes és környezetbarát terméktervezést valósított meg az Art. Lebedev Studio, a flashkus pendrive megalkotásával. A kartonpapírból készült pendrive nagy része teljesen újrahasznosítható, sőt, maga a karton is készülhet 100% hulladékból![8]