4. oldal / 8: Veszélyeztető tényezők
Veszélyeztető tényezők
A környezetszennyezés számos komoly problémát okoz a klímaváltozástól a vízkészletek elszennyezéséig. Hasonló súlyú gondot jelent az élőhelyek pusztulása és a fajok kihalása, a biodiverzitás elszegényedése is. Ez a csökkenés a biológiai sokféleség minden szintjét érinti, olyannyira, hogy még az ember által hasznosított fajok (búza, rizs, kukorica, szarvasmarha) genetikai diverzitása is csökken.
Azt már tudjuk, hogy a fajpusztulás miért jár súlyos következményekkel, de vajon mikor tekinthetünk kihaltnak egy fajt, illetve hogyan hat egy-egy populáció eltűnése az egész faj fennmaradására?
Általánosságban elmondható, hogy akkor számít egy faj kihaltnak, ha 50 éve nem látta senki. Tekintve, hogy a környezetpusztítás üteme különösen nagy az utóbbi pár évtizedben, nem sok jó hírre számíthatunk a következő években. Könnyen elképzelhető, hogy egy faj már kihalt, csak a tény „hivatalossá válásához” szükséges 50 év még nem telt le. De miért kell ez az 50 év? Egyrészt sok faj rendkívül rejtőzködő életmódot folytat, nehezen megközelíthető helyen él és ilyenkor a kutatók csak nagy nehézségek árán bukkannak az egyedek nyomára.[21] Másrészt az, hogy a faj egy populációja eltűnik, a legtöbb esetben még nem jelenti az egész faj kipusztulását. Ez evidenciának tűnik a széles elterjedési területtel rendelkező fajok között, de korántsem az a speciális körülményekhez alkalmazkodott, kevés élőhelyen előforduló fajok esetében. Ilyenkor időbe telhet, míg a faj esetleges egyéb populációinak létezésére fény derül. Vannak azonban olyan fajok, melyeknél már egy populáció eltűnése is nagyon súlyos következményekkel jár, vagy szinte a teljes faj kihalását okozza. Ez a probléma az úgynevezett endemikus vagy bennszülött, csak egy nagyon szűk régióban elterjedt fajok esetében áll fent. A legismertebb endemikus fajok Ausztráliában élnek – kenguru, koala –, de sok bennszülött fajt találhatunk a szigetek élővilágában is. Ezek a fajok sokkal sérülékenyebbek mint a nagy területen elterjedt csoportok, hiszen ha populációik megsemmisülnek, akkor a faj végérvényesen eltűnik a Földről.
Korábban már említésre került és a köztudatban is egyre inkább elfogadottá válik, hogy a fajok egy részének kihalásáért az ember tehető felelőssé. Az ember élőhely, illetve fajpusztító tevékenysége a múltban gyökerezik, szinte egyidősnek mondható a mezőgazdaság megjelenésével és az ezzel együtt járó emberi populációnövekedéssel. Őseink fajpusztító tevékenységének áldozatai olyan nagy testű állatok voltak,[22] mint például az óriáskenguru,[23] a moa, a rejtélyes Haast-féle sas,[24] vagy az Eurázsiában honos barlangi medve, barlangi oroszlán, vagy a gyapjas mamut.
Már a régen élt népeknél is súlyos problémákat okozott a környezet túlzott kihasználása, átalakítása, volt példa arra is, hogy egész kultúrák tűntek el az ember saját tevékenysége miatt. Többek között az erdők kipusztításának esett áldozatul a Húsvét-szigetek őslakossága, de találunk ilyen esetet Peru őslakosai között is.[25]
Úgy látszik nem sokat tanultunk őseink hibáiból, hiszen napjainkban a környezet károsítása és a kihalások sebessége soha nem látott mértéket öltött. Nézzük meg, hogy a mai emberi tevékenységek közül melyeket tekintjük a legkárosabbnak a biológiai sokféleségre gyakorolt hatásaik szempontjából. Ami közös, hogy mindegyik probléma mögött az óriási méreteket öltött emberi populáció hihetetlen nagyságú erőforrás felhasználása áll.
Élőhelyek pusztítása
A fajokat veszélyeztető tényezők közül ez az egyik legfontosabb. Rengeteg élőlény élőhelye pusztult már el, helyüket városok, ipari és állattartó telepek, mezőgazdasági területek vették át. A folyamatnak sajnos nincs vége, ráadásul a leginkább veszélyeztetett élőhelyek közé pont azok tartoznak, amelyek a legnagyobb fajgazdagsággal bírnak: például a trópusi esőerdők,[26] illetve a korallzátonyok. Az esőerdők irtása óriási léptekben zajlik,[27] fő oka pedig a területek mezőgazdasági művelésbe vonása főként pálmaolaj, gumi, kakaó, marhahús termelésére – ennek célja pedig sokszor a fejlett világ fogyasztási igényeinek kielégítése. A trópusi esőerdők könnyen degradálódnak, a talaj sekély, pár éves használat után teljesen tönkremegy. Ilyenkor pedig újabb területeket kell művelésbe vonni és az ördögi kör így bezárul. Az esőerdők területének csökkenésekor rengeteg ott élő faj tűnik el, emellett pedig elvesznek azok a génváltozatok is, melyek csak a kivágott fákban voltak jelen. Az esőerdők pusztítása azonban nem csak emiatt kritikus. A világ tüdejének is nevezett erdőségek hatalmas szerepet játszanak a Föld szén-dioxid háztartásának és így klímájának szabályozásában, hiszen a buja növényzet rengeteg szén-dioxidot köt meg. Az erdők pusztítása tehát jelentősen hozzájárul az éghajlatváltozáshoz.[28]
A klímaváltozással együtt járó átlagos hőmérséklet-emelkedés pedig egy másik rendkívüli fajgazdagsággal bíró élőhely degradálódását okozza. Ezek a korallzátonyok, melyek pusztulása a tengeri biodiverzitás szempontjából aggasztó.[29] A korallok ugyanis rendkívül érzékenyek a szennyezésekre és a hőmérséklet emelkedésére. Látható tehát, hogy az ember különböző környezetkárosító tevékenységei kölcsönhatásban lehetnek egymással, illetve hatásaik összeadódhatnak, így okozva egyre nagyobb károkat bolygónkon.[30]
Másik példa erre a szomorú jelenségre a jegesmedvék esete, ahol a hőmérséklet emelkedés okozta sarki jégolvadás miatt került veszélybe az állatok élőhelye.[31] De Magyarországon is találhatunk hasonló helyzetet: a klímaváltozás következtében egyre gyakoribbá váló viharok, valamint szélsőséges időjárási viszonyok számos faj hazai állományában okoztak jelentős károkat.[32]
Túlzott hasznosítás
A fajokra, élőhelyekre azok túlhasznosítása szintén óriási veszélyt jelent. Ide sorolhatjuk az állatok/növények túlzott gyűjtését, a hasznosítható vadak/halak túlzott vadászatát-halászatát, valamint élőhelyek esetében például az erdők túlhasználatát.
Nézzük először az élőlények ok nélküli pusztítását!
Rengeteg állat és növény esik áldozatul az ember gyűjtőszenvedélyének, mely során mindig a legszebb példányok kerülnek kiválasztásra. Rendszerint a legszebb egyedek rendelkeznek a legjobb génekkel, ezek begyűjtésével tehát a faj fennmaradása szempontjából rendkívül fontos gének tűnnek el a populációból. A genetikai diverzitás csökkenése, ráadásul pont a jó tulajdonságokat kódoló gének rovására történik. Gyűjtés alatt azonban ne csak arra gondoljunk, mikor valaki kimegy a mezőre virágot szedni – óriási az egzotikus élőlények, például papagájok, kígyók, orchideák iránti igény. Nagy a kereslet a különleges fajokból készült emléktárgyak iránt is.
Gondoljunk csak az elefántcsontból készült szobrocskákra, de érintettek azok a fajok is, melyeknek valamilyen gyógyhatást tulajdonítanak, ilyen például az orrszarvúak tülke.[33] Ezeknek az igényeknek a kielégítése legtöbbször illegális forrásból történik, ami sok élőlényt sodort már a kihalás szélére.[34] Az illegális vadászat és kereskedelem az egész világot behálózza, így az ellene való küzdelem is nemzetközi szintű, a veszélyeztetett fajok kereskedelmét nemzetközi egyezmény szabályozza, melyről később még írunk.
Az illegális vadászat-halászat az élelmiszerként hasznosítható fajokat is érinti. E fajok iránt is hatalmas a kereslet, ami túlzott hasznosítást eredményez. Ez pedig felbecsülhetetlen károkat okoz. A vadon élő fajok fenntartható használatát keretszámok, más néven kvóták biztosítják, melyeket fajonként, vagy populációnként és évenként állapítanak meg. A kvóta jelenti az engedéllyel kilőhető-kifogható egyedszámot – a benne meghatározott példányszám hasznosítása esetén a populáció még képes hosszú távon, biztosan fennmaradni. Az óriási igény miatt azonban a vadászok-halászok sokszor túllépik ezeket a kvótákat, veszélybe sodorva ezzel a fajokat. Példaként említhetjük a kékúszójú tonhal esetét, melyre akkora a kereslet, hogy a faj már a kihalás szélén áll.[35]
A túlhasznosítás nemcsak fajokat, hanem élőhelyeket is érinthet. Nézzük példaként az erdőket. A trópusi esőerdők esetében a túlhasznosítás sokszor egy-egy faj, például a mahagóni szelektív hasznosítását jelenti, ami komolyan veszélyeztetheti ezen fajok fennmaradását.[36]
A mérsékelt övi területeken – bár a múltban jelentős mértékű volt[37] – napjainkra többé-kevésbé abbamaradt az erdők irtása. Ennek ellenére okoz gondokat az illegális fakitermelés, de ennél talán jelentősebb problémát jelent az évszázadok óta folyó intenzív tarvágásos erdőművelés.[38]
De miért nem jelent fenntartható használatot a tarvágásos gazdálkodás?
A tarvágás során nagy területen, 5, 10, vagy még több hektáron termelik le egyszerre az erdőt. Ezután a levágott területen új erdőt hoznak létre általában magok vagy csemeték ültetésével, majd a fiatal fák évek alatt elődeikhez hasonló nagyságúvá nőnek és a körforgás kezdődik előröl. Ez az erdőművelési módszer azonban több okból sem jelent fenntartható használatot.
Egyrészt csökken az erdők genetikai diverzitása, a levágott területek felújításakor a mag, illetve a csemeteültetés mesterséges módszerével létrehozott erdő genetikai változatossága meg sem közelíti egy természetes erdőét.
Másrészt egy 100 éves fákból álló erdő ökológiai szerepét nem lehet összehasonlítani egy 10 éves erdőével – előbbi sokkal összetettebb élőhelyet jelent, mind szerkezetében, mind a benne élő fajok tekintetében. Egy telepített erdőben a fák egyforma korúak, nem találunk egyszerre fiatal, ereje teljében lévő és idősödő fákat. Emellett sokszor egész szintek, például a cserjeszint, hiányozhat. A tarvágás során pedig szinte az összes erdei faj eltűnik a területről és bár a fiatal erdő növekedésével fokozatosan visszatérhetnek, nem mindegyik populáció éli túl a „száműzetés” éveit. Az erdőknek tehát csökken a faji és az ökológiai diverzitása is. Ezek a hatások összeadódhatnak és sokkal sebezhetőbbé teszik az erdőket. Ennek egyik ismert példája a tátrai erdőkben pár évvel ezelőtt bekövetkezett óriási viharkár.[39];[40] Szerencsére azonban ezen problémák felismerésének hatására egyre több helyen térnek át a fenntartható, természetes módszereken alapuló gazdálkodásra Európában[41] és hazánkban egyaránt.[42]
Élőhelyek fragmentációja
A fragmentáció az a jelenség, mikor az eredetileg nagy kiterjedésű élőhelyek feldarabolódnak. Fő okai között az utakat,[43] a vonathálózatot – általánosságban az úgynevezett lineáris struktúrákat – a mezőgazdasági területeket, a városokat és az ipartelepeket említhetjük. Nézzük, milyen problémákat okoz az élőhelyek fragmentálódása!
Egyrészt nagyban korlátozza a fajok mozgását, gátolja a táplálkozó, ivó, vagy szaporodó helyek elérését.
Másodszor elszigeteli egymástól a populációkat, ami súlyos következményekkel járhat, ugyanis a „beszorult” állományok egyedszáma lecsökken, ami a fentebb már ismert problémákhoz, végül pedig a populáció kihalásához vezet. Az elszigetelt populációk közti mozgás biztosítása tehát nagyon fontos. Sok állatfaj ráadásul nem megy át még az emberi szemnek kicsinek tűnő nyílt területeken, például egy úton sem. Ilyen az orángután is, ezért Borneón külön hidakat építenek az erdőben, hogy a csoportok közti mozgást segítsék.[44]
Az utak okozta harmadik problémahalmazhoz tartoznak a vadelütések. Ez Magyarországon is komoly gondot okoz, mind az állatvédelem, mind pedig az emberi biztonság szempontjából. Kutatók folyamatosan próbálják javítani az utak okozta problémákat, kidolgozni azokat a módszereket melyek segítenek megakadályozni az elütéseket, illetve képesek biztosítani a populációk mozgását. Erre vonatkozóan hazánkban is zajlanak kutatások.[45]
Említettük, hogy az élőhelyfragmentáció egyik okozói a terjeszkedő városok. A városi környezetben is van azonban lehetőség a biodiverzitás védelmére. Több állatfaj is alkalmazkodott a városban való élethez (pl. nyest, galamb, feketerigó, mókus), megfelelő várostervezéssel, parkokkal pedig biztosítani lehet életterüket a jövőben is. Ezt kívánja elősegíteni a biodiverzitás fővárosa elnevezésű, önkormányzatok számára kiírt pályázat is.[46]
Idegenhonos fajok
Az utolsó nagy problémakör, amit érinteni fogunk, az idegenhonos fajok kérdése. A fajok elterjedésének általában klimatikus, illetve földrajzi korlátai vannak – a különböző régiókban így az evolúciónak köszönhetően különböző fajok fejlődtek ki. Az emberi tevékenységek hatására azonban rengeteg faj szabadult ki eredeti élőhelyéről és indult hódító útra eredeti elterjedési területétől teljesen más helyeken.[47] Ilyen tevékenységek a direkt behurcolás – például mikor a gyarmatosítók a megszokott fajokat akarták maguk körül tudni idegen környezetben is; a haszon miatt betelepített fajok – ilyen volt hazánkban az akác betelepítése, mikor a homokos talajt megkötése volt a cél; de ide tartozik a véletlen behurcolás is – például patkányok potyautazása a hajókon.
Azok a fajok, melyek képesek megtelepedni az új helyen, óriási pusztításokat vihetnek végbe. Sokszor olyan forrásokat képesek felhasználni, melyet a bennszülött fajok nem, így a számukra kedvező körülmények közt tömegesen elszaporodhatnak. Ezzel megbomlik az évezredek alatt kialakult ökológiai egyensúly, az új jövevények pedig kiszorítják élőhelyeikről az őshonos fajokat. Emellett olyan betegségeket hozhatnak magukkal, mellyel szemben az őshonos fajok nem ellenállók. Kiirtásuk szinte lehetetlen, hatékony forrásfelhasználásuk miatt nincs versenytársuk, valamint természetes ellenségeik is sokszor hiányoznak. Különösen káros hatásuk van a sok endemikus fajjal rendelkező szigeteken, illetve az olyan elszigetelt ökoszisztémákban, mint például Ausztrália.[48]