5. oldal / 8: Biodiverzitás védelem
Biodiverzitás védelem
A fajok, élőhelyek eltűnésére reagálva, valamint a fent említett biodiverzitást veszélyeztető tevékenységek felismerésével előtérbe került a biológiai sokféleség megőrzésének igénye. Ennek a védelemnek a biodiverzitás minden szintjére ki kell terjednie, a genetikai, a faji és az ökológiai diverzitásra is. A gyakorlatban ezek különböző módokon jelennek meg. Döntően a természetes élőhelyek megőrzése áll a középpontban, de jelentős szerepe van az egyes fajokra kidolgozott fajvédelmi programoknak, illetve fontos feladatuk van az állatkerteknek, magbankoknak is.
Nézzük először ez utóbbiak szerepét. Az élőhelyeken kívüli védelem leginkább a már túlságosan lecsökkent populációjú fajok esetében indokolt, mikor az egyedszám annyira kevés, hogy beavatkozás nélkül biztos kipusztulás következne be. Ekkor utolsó megoldásként a faj példányait mesterséges körülmények között tartják – ezek helyszínei legtöbbször állatkertek, botanikus kertek. A zárt tartásnál lehetőség nyílik a mesterséges szaporításra, ellenőrzött körülmények között pedig több utód marad életben, mint amennyi a vadonban túlélne. A lecsökkent populációméret okozta kis genetikai diverzitás problémáját is korrigálni lehet, ha a szaporításkor az egymástól legtávolabbi rokonságban álló egyedeket választják ki. Az eredeti genetikai sokféleség természetesen nem állítható vissza, de ha egy felszaporított állomány egyedeit sikerül visszatelepíteni eredeti élőhelyeikre idővel további javulás várható és a faj túlélése biztosított lehet. Az állat- és botanikus kertekbenazonban nem csak ilyen végveszélyben lévő fajokkal találkozunk, hanem a vadonban még nagyobb számban előforduló élőlényekkel is. Annak ellenére, hogy számukra az lenne a legjobb, ha fajtársaikkal együtt élőhelyeiken zavartalanul élhetnének, a mesterséges tartás számos előnnyel is jár. Egyrészt rengeteg ismeretet gyűjthetünk az állatok-növények biológiai tulajdonságairól, például, hogy milyen életkörülményeket, táplálékokat kedvelnek jobban, vagy hogy mikor és hogyan szaporodnak. Sokszor az állat- és botanikus kertekben élő példányokon végeznek a faj jobb megismerése érdekében szükséges vizsgálatokat, mellyel lecsökken az igény vadon élő társaik befogására. Emellett az állatok-növények nagyközönségnek történő bemutatása felhívja a figyelmet a faj és egyben az egész természetvédelem fontosságára is.
Hasonló szerepük van a magbankoknak, melyek a vadon élő és a termesztett növények magjait, így genetikai diverzitását hivatottak megőrizni. A vadon élő fajok genetikai változatosságáról már többször is szó volt, de a termesztett növényekéről még nem. Egyszer már utaltunk rá, hogy ezen fajok sokfélesége is egyre csökken. Ennek oka, hogy a gazdálkodók felhagynak a hagyományos gazdálkodással és áttérnek a nagyüzemű gazdálkodási módokra. A hagyományos gazdálkodás során legtöbbször egy-egy régióban az adott tájra jellemező tájfajtákat termesztettek, melyek a helyi körülményekhez jól alkalmazkodtak, így kevés törődést, például növényvédő szerekkel való kezelést igényeltek. A nagyüzemű gazdálkodás során minden területen ugyanazokat a fajtákat vetik, melyek nem képesek az eltérő adottságú földeken mindenhol ugyanolyan jól megélni. A mezőgazdasági növények diverzitásának megőrzése tehát kulcsfontosságú, hiszen a tájfajták közt találhatunk bizonyos betegségekkel szemben ellenálló, vagy kicsit kedvezőtlenebb körülmények között is magas terméshozamot adó változatot.[49]
Lépjünk tovább a biodiverzitás védelem következő szintjére, a fajvédelemre. A veszélyeztetett fajok védelmére úgynevezett fajvédelmi terveket dolgoznak ki a szakemberek, a faj elterjedésétől függően nemzeti, vagy nemzetközi szinten. Lassan általános gyakorlattá válik, hogy meghatározzák a fajok természetvédelmi helyzetét és ez alapján kerülnek kidolgozásra a védelmi tervek. A fajok természetvédelmi helyzetének jellemzéséhez a Természetvédelmi Világszövetség (International Union for Conservation of Nature and Natural Resources – IUCN)[50] és a Világ Természetvédelmi Monitorozó Központ (Word Conservation Monitoring Centre – WCMC)[51] tíz kategóriát tartalmazó rendszert dolgozott ki. A kihalással leginkább veszélyeztetett fajok három kategóriába sorolhatók, veszélyeztetettségük mértékétől függően: különösen veszélyeztetett, veszélyeztetett, sebezhető. Ezen túl, e kategóriákra támaszkodva a veszélyeztetett fajokról úgynevezett vörös könyveket is kiadnak,[52] melyek célja egyrészt a figyelemfelhívás az adott fajok rossz helyzetére,[53]másrészt a védelmi stratégia kidolgozásának segítése.
A fajok megőrzése azonban csak akkor lehet igazán hatékony, ha azokat természetes élőhelyeikkel együtt óvjuk. A természetes társulások megőrzésére védett területeket szükséges kialakítani, kialakításukkor pedig fontos követelmény, hogy valóban hatékonyan legyenek képesek megóvni a fajokat. Optimális nagyságú területeket kell tehát kijelölni.
De mit jelent az optimális nagyság? Általánosságban véve azt, hogy a kijelölt területek védelmet nyújtanak az adott országban előforduló fajok többségének. A védett területek kijelölésekor tehát érdemes figyelemmel lenni a terület fajgazdagságára, az esetleges endemikus és veszélyeztetett fajokra, illetve arra, hogy a különböző társulások mind megfelelő arányban képviselve legyenek.
A védett területeknek különböző típusai vannak, a védelem céljaitól és fokától függően. Ezek a kategóriák Magyarországon a nemzeti park, a tájvédelmi körzet, a természetvédelmi terület és a természeti emlék. Vannak nemzetközi védelmi kategóriák is, ezek kijelölését nemzetközi természetvédelmi egyezmények követelményei szabják meg. Ilyenek például a bioszféra-rezervátumok és a Ramsari területek.
Előbbi az ENSZ Nevelésügyi és Tudományos és Kulturális Szervezetének, a UNESCO-nak a programja,[54] utóbbi pedig a vizes élőhelyek védelmét tűzte ki célul.[55] Hazánkban 5 bioszféra rezervátum és 29 Ramsari-terület található.[56]
A biológiai sokféleség – fajok, élőhelyek – védelme akkor lehet igazán hatékony, ha nemzetközi, Európai Uniós és hazai szinten is megjelenik.