Kiknek és hogyan éri meg Afrika éhezése?

Afrika összetett élelmezési problémája évtizedek óta foglalkoztatja a politikai döntéshozókat, az ipari-gazdasági nagyhatalmakat, a tudósokat, és a közvéleményt is: mindenki hallott arról, hogy az afrikaiak éheznek. Az viszont nem köztudott, hogy mit tesznek ellene, és egyáltalán, mi vezetett idáig.

Miért éhezik Afrika?

Az 1960-as években Afrika mezőgazdasági szempontból még nagyrészt önellátó volt, sőt évi 1,3 millió tonna élelmiszert exportált. Gazdaságilag azonban nem volt ilyen biztos, ezen a helyzeten tovább rontott az exportra termelt kávé, kakaó és fűszerek árának hirtelen zuhanása a ’80-as években. Ez sok nemzetet arra ösztönzött, hogy felvéve a kapcsolatot a Világbankkal, a Nemzetközi Valutaalappal (IMF), és hasonló pénzügyi szervezetekkel, gazdasági mentőcsomagokon és fejlesztési hiteleken, úgynevezett „szerkezeti kiigazítási programokon” (Structural Adjustment Programs) keresztül megreformálva talpra állítsák országaikat.

Ezek a programok hagyományosan jobboldali gazdaságpolitikát, pontosabban szabadpiaci kereskedelmet szabtak feltételül, amelynek köszönhetően az afrikai országok átálltak a nem ehető, de nagy értékű mezőgazdasági növények (cash crops), – például a dohány, a gyapot – termesztésére, majd exportálták azokat nagy hasznot remélve. Eközben a hazai élelmiszer-termelést elhanyagolták, miközben a népességszám egyre nőtt. A végeredmény a szegénység ördögi köre: ma Afrika élelmének negyedét 35-40 milliárd dollár értékben importálnia kell, a hazai élelmiszer pedig nem is tud árban versenyezni a viszonylag olcsó külföldi importtal. Afrika tehát nem szükségszerűen a mostoha környezeti körülmények miatt éhezik.

Éppen ezért Afrika régóta érdekli a világot és főleg az Egyesült Államokat, azonban sokáig nem sikerült komoly változásokat elérni a polgárháborúk, a korrupt kormányok, a víz vagy az infrastruktúra hiánya, a változatos talajviszonyok, vagy éppen a kontinens puszta mérete miatt. A helyzet lassan, egyre nagyobb lendületet gyűjtve kezdett el megváltozni nagyjából húsz évvel ezelőtt.

Kiknek és hogyan éri meg Afrika éhezése?

Az Egyesült Államok első számú fejlesztési ügynöksége, a USAID szinte a kezdetek óta az amerikai típusú nagyüzemi, vegyszeres, és biotechnológiával megtámogatott mezőgazdaság afrikai meghonosításán munkálkodott. Ennek részben keresztbe tett az, hogy az afrikai országok a biológiai biztonságot nemzetközi szinten szabályozó Cartagena Jegyzőkönyv (Cartagena Protocol on Biosafety) fejlesztésében élénken és éberen részt vettek. Ez volt az egyik első nemzetközi egyezmény, amely felismerte a GMO-k egészségre és környezetre veszélyes mivoltát.

A 2000-es évek kezdete után tehát a USAID-nek taktikát kellett váltania. A kormányok, rendelkezések és törvények közvetlen befolyásolásának eredményességét kizárta a Cartagena Jegyzőkönyv. Ahhoz azonban, hogy a Jegyzőkönyv országos szinteken működhessen, nemzeti keretrendszereket (National Biosafety Frameworks) kellett létrehozni, amelyekbe elvileg már bele lehetett illeszteni a biotechnológia egy-két aspektusát lazán kezelő szabályozást.

A folyamat azonban lassúnak és ismét eredménytelennek bizonyult, így újabban a USAID és a hozzá hasonló érdekeket tömörítő szervezetek és projektek a regionális gazdasági közösségek kereskedelmi rendelkezéseit próbálják befolyásolni, amelyeken keresztül hatékonyabban, gyorsabban lehetne a biotechnológiát, pontosabban a GMO-kat bevezetni Afrikába.

Ezen törekvések egyik legújabb, legtöbb pénzügyi támogatást és médiafigyelmet kapó felülete a Szövetség egy Afrikai Zöld Forradalomért (Alliance for a Green Revolution in Africa – AGRA), mely kapcsolatban áll a G8 országok Új Szövetség az Élelmiszer-biztonságért és Táplálásért (New Alliance for Food Security and Nutrition – NAFSN) nevű programjával. Ez utóbbinak célja, hogy tíz országban a Zöld Forradalmat eddig példátlan módon állami, vállalati és jótékonysági forrásokból származó szakértelemmel és pénzügyi tökével indítsa el. Ennek eléréséhez fontosnak tartja a vállalati befektetések jogi, szakpolitikai és intézményi lehetővé tételét.

Mit ígér Afrika Zöld Forradalma?

A Zöld Forradalom mint nagybetűs fogalom azonban nem egy teljesen új dolog. Az eredeti Zöld Forradalom a jórészt a Közel-Keleten és Dél-Kelet-Ázsiában zajlott le az ’50-es, ’60-as években, mely során az ottani országoknak sikerült drámai hozamnövekedést elérniük új vetőmagok, műtrágyák, vegyszerek és a monokultúrás termesztés segítségével – hangzik legalábbis a jól ismert érvelés a Zöld Forradalom értéke mellett. A valóság azonban ennél árnyaltabb.

Amellett, hogy a termőterület jelentős növelésének tényét elfelejtik, a Zöld Forradalom egykori és mai szószólói legtöbbször a káros következményekről is szeretnek elfelejtkezni. Nehéz egyszerű mérleget vonni, hogy a kisbirtokos parasztok elűzése után létrejövő városi gettók, elszegényedés, éhezés, betegségek, illetve a vegyszerek túlzott használata miatt bekövetkező a talaj- és ivóvízmérgezés, majd csökkenés, esetenkénti elsivatagosodás ellenére vajon megérte-e a Rockefeller Alapítvány és az Egyesült Államok által keresztülnyomott „zöld” forradalom.

Mindenesetre, látszólag tanulva a korábbi hibáiból, az Egyesült Államok készen áll egy ezúttal Afrikát megmentő új Zöld Forradalomra a Bill és Melinda Gates Alapítvány milliárdos támogatásával. Ahhoz, hogy a NAFSN AGRA-val rokon kezdeményezése megvalósuljon, az érintett tíz ország több mint kétszáz szakpolitikai változtatást fogadott el, amelyek megkönnyítik a nagyvállalatok afrikai működését, enyhítik és gyengítik az exportot érintő korlátokat és törvényeket, és lehetővé teszik a termőföldbe való befektetést.

Etiópia ígéretet tett földtörvényének finomítására, hogy az jobban támogassa a hosszú lejáratú földbérleti szerződéseket, és hajlandó határozottabban érvényesíteni a gazdaságokat érintő kereskedelmi szerződéseket. Ghána félretett 10 000 hektárnyi jó minőségű földet kereskedelmi befektetők számára, míg Nigéria ígéretei között az energiaszolgáltatók privatizálása is szerepel. Malawi ugyancsak félretett 200 000 hektárt, ráadásul a Monsanto Bollgard II (MON15985) nevű génmódosított gyapotját vetésre engedélyeznie kellett.

Az egyezmények szövegei alapján a termesztésben komoly hangsúlyt kapnak majd a már említett gyorsan pénzzé tehető, de nem ehető növények és termékeik, mint a gyapot, a gumi, a bioüzemanyagok, illetve más, kifejezetten exportra szánt növények. Mindezek azonban nem termeszthetők a kívánt amerikai léptéken és érdekeknek megfelelően biotechnológia, pontosabban génmódosítás nélkül. Erre pedig a nagy pénzügyi és gazdasági érdekek szerint szükség van, mivel GMO-k vetését csupán négy országban, Dél-Afrikában, Egyiptomban, Burkina Fasóban és a korábbi Szudánban engedélyezték idáig. A NAFSN és az AGRA a GMO-k trójai falova, ahogyan az Malawi esetében végül ki is derült.

Mit jelent ez a gazdákra és a társadalomra nézve?

Mégis, a GMO-któl eltekintve mi a gond ezekkel a mezőgazdaságot felvirágoztató kezdeményezésekkel? Félretéve, de nem elfelejtve a máshol részletesen dokumentált környezeti problémákat, az emberi megélhetés szintjén alapvetően az a probléma, hogy nem a jelenlegi gazdák és azok munkáján alapuló társadalmi berendezkedést, végső soron életmódot jobbítanák, hanem azt eleve lecserélnék, a gazdákkal együtt. A gazdákat vagy ő érdekeiket képviselő szervezeteket az említett egyezmények tárgyalása során nem kérdezték meg, mit gondolnak; minden zárt ajtók mögött zajlott, és nem azok javára, akikére elvileg ígérték.

A cikk itt folytatódik...

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!

Kapcsolódó cikkeink:

EGY ANALFABÉTA TALÁLT MEGOLDÁST AZ AFRIKAI ÉHEZÉSRE

Forrás

Kép: csak illusztráció