Skip to main content

Lassan visszafelé lendül az agglomerációs inga. Csak autóba ne kelljen ülni! – hördül fel a negyvenes éveinek második felét taposó Kőnig Tímea, „visszavándorlása” után egy héttel. A férjével és két kamaszgyerekével a múlt hétvégén költöztek vissza Érdről Budapestre, bő egy évtizednyi agglomerációs lét után.

– Az elmúlt években szinte ki se szálltam a kocsiból. Azzal jártam munkába, azzal mentem a boltba, a postára, az önkormányzatba, azzal hurcoltam a gyerekeket óvodába, iskolába, szülinapi bulikra. Hiába volt a szép nagy ház, a kert, a medence, a bográcsozás. Szinte csak aludni jártunk haza, a pesti barátoknak is csak az első hónapokban volt igazán csábító a kerti parti. A vidéki álom egyre nyomasztóbb lett. Ingatlanadó, két autó fenntartása, a nagy ház rezsije, megfejelve a szülői taxi folytonos üzemeltetésével, egyre fárasztóbb és drágább lett. Rá kellett jönnünk, hogy nem azt az életet éljük, amire vágytunk. Csakhogy mire ezt felismertük, mások is hasonló következtetésre jutottak. Szinte az egész utca eladó lett. S nemcsak ott. Az árak esni kezdtek, amit a gazdasági válság még tovább nyomott lefelé. A bank által 13 évvel ezelőtt meghatározott 30 milliós „menekülési árnál” – ami eleve egy nyomott ár volt – most tízmillióval kevesebbet kaptunk a több száz négyzetméteres ingatlanért, amire pedig milliókat költöttünk. A soroksári kertes ház helyett, ahonnan annak idején kiköltöztünk, most egy régi főút melletti bérház 4. emeletén tudtunk csak lakást venni, azt is úgy, hogy ötmillió forint hitelt vettünk fel. De így is boldogok vagyunk. Alattunk a villamos, egy sétára a bevásárlóközpont és a piac, néhány megállóra a gimnázium, az önkormányzat és munkahely. A kocsi napok óta meg se mozdult. Üres órákat nyertem, aminek még annál is jobban örülök, mint a megtakarított benzinnek és adónak – dől hátra Kőnig Tímea.

A városból kivezető utakat szegélyező eladó táblák, a Budapest környéki települések ingatlanirodáinak tömött sorokban zsúfolódó hirdetései egyre látványosabban mutatják: az agglomeráció zöldje egyre kevésbé csábító. A főváros népességfogyása 2002-től lassul, 2008-ban meg is állt. Ez a születések és a halálozások egyre kedvezőbb mérlege mellett az elvándorlás csökkenésének, illetve a visszatelepülésnek köszönhető.

Az agglomeráció ingatlanpiacát jelenleg az átlagosnál nagyobb, 16-18 százalékos árengedmény és magas értékesítési idő jellemzi – támasztja alá az össznépi megfigyelést az Otthon Centrum. A Pest megyei lakóingatlantranzakciók 2008-ban még az országos adásvételek tíz százalékát tették ki, 2012-ben jó, ha nyolcat. Miközben a fővárosi forgalom 26 százalékról 28,5 százalékra emelkedett.

De nemcsak az arányok változtak. Az agglomerációba korábban kiköltözők jobban eladósodtak az országos átlagnál és ennek a devizahitelek elszabadulása és a gazdasági válság halmozódó hatása miatt súlyos következményei lettek. A PSZÁF statisztikái szerint a kényszerértékesítésre jelölhető ingatlanok 14 százaléka Pest megyében van, ami arányaiban és abszolút értékben is a legmagasabb az országban, beleértve Budapestet is. A magas tőketartozások az eladók mozgásterét tovább szűkítik – olvasható az Otthon Centrum elemzésében.

Az agglomeráció vonzerejét a növekvő energiaárak, illetve az ingázás elmúlt években jelentősen megnőtt költségei is csökkentik. A Pest megyei eladók nehéz helyzetét mutatja, hogy az országos átlagnál is nagyobb áralkura kényszerülnek. Amíg az országos árengedmény-átlag tavaly 13 százalék volt, addig Pest megyében ez 16 százalékra rúgott. Ez az idei év első felében 18 százalékra nőtt. A trendforduló hátterében a csalódás áll. A Studia Metropolitana és a Capital Research korábbi felmérése szerint a budapestiek zöme zöldövezetben, de jó közlekedés mellett szeretne lakni. Csakhogy az agglomerációs települések többsége képtelen ezt együtt teljesíteni. A városelhagyók ötöde – ennek virágkora 2002-re esik – már a kiköltözést követő években a visszatérést fontolgatta. Túl nagy árat kellett fizetni a zöldért.

A kitelepültek gondjainak többsége azonban előre látható volt. Az agglomeráció nem volt felkészülve bevándorlók tömegeinek fogadására. A települések között akadt olyan – például Telki –, amelynek népessége a kétszeresére duzzadt, míg másutt, így Nagykovácsiban, Veresegyházon, Budajenőn és Csobánkán, ötven százalékkal növekedett a lakosság száma. Az új telepesek a zöldbe vágytak, de minél többen lettek, annál kisebb darab jutott a háborítatlan természetből. Az újonnan épülő lakóparkok felfalták az erdőket és a szántókat. A kiköltözők egy nap arra ébredtek, hogy az „élhetetlen” várost lakhatatlan agglomerációra cserélték.

– A vidéki iskolaválaszték sokkal szegényesebb. Ez általában csak a középiskola tájékán válik problémává. De ha már előbb különleges iskola kell valamilyen képességzavar miatt, akkor ez megoldhatatlan feladvány elé állítja a szülőket – vet fel egy másik problémát a szintén középkorú Horváth Miklós, aki 15 év vidéki létet hátrahagyva szeptemberben költözik vissza Székesfehérvárról Budapestre feleségével és két gyermekével. – Ráadásul a közlekedés rettenetesen megdrágult és nehézkessé vált az utóbbi években – teszi hozzá. – Amikor leköltöztünk, 38 perc alatt felért a vonat, ma 70 perc alatt lehetetlen megjárni. Egyhavi vonatbérlet 15 éve 5-6 ezer forint volt, ma 24 ezer. Ugyanez autóval: egy út most 1000 forint, akkor 300 volt. Reggel dugó befelé, este tömeg kifelé...

Horváth Miklóséknak egy másik illúzióval is le kellett számolniuk. – Vidéken nehezen fogadják be az embert. Így mi a mai napig Budapesten intézünk minden fontosabb hatósági, orvosi ügyet, holott 15 éve Székesfehérváron élünk – mondja. – Mindezt tetézi, hogy korlátozottak a munkalehetőségek. Így a többség afféle alvóvárosként használta az agglomerációs otthont, és Budapestre járt dolgozni. Ami nagyon kényelmes, amíg az anya otthon van a gyerekekkel, de utána... Mindkettőnek bejárni folyamatos rohanás, egy kereset kevés. Székesfehérvár elvileg nagyváros, de gyakorlatilag nincs kulturális élet. A mozi, színház, múzeum érdemi választékban csak Budapesten érhető el – mondja Horváth Miklós.

Pedig a települések egy része mindent megtett, hogy jó vendéglátónak bizonyuljon. Hihetetlen iramban épültek a gáz- és vízvezetékek, a csatornahálózat, az utak. A fejlesztések árát azonban többnyire a zöld területek kiárusításából fizették meg. Köztudomású, hogy az infrastruktúrafejlesztés fajlagosan drágább a lazább településszerkezetű agglomerációban, mint városi környezetben. Működtetése pedig még többe kerül, így a folytonos pénzügyi zavarban lévő önkormányzatok, más forrásuk nem lévén, belterületeik eladásából és újabb adókból fedezték a kiadásokat. Az új ingatlanberuházások azonban újabb infrastruktúrafejlesztést igényelnek: a kör így folyton újra kezdődött.

A fejlődés korántsem volt egyenletes. Az északi és a nyugati térség települései kivétel nélkül elképesztő ütemben gyarapodtak, míg délen és keleten ennél jóval szerényebb volt a növekedés. Ez egyúttal jelzi az agglomeráció szegény-gazdag határvonalát, érzékeltetve a kiköltözők társadalmi státusát, a kiköltözés irányát. A Buda környéki településeket elsősorban a tehetősebbek választották lakhelyül, míg a pesti oldal falvaiba a többnyire megélhetési gondokkal küszködők költöztek.

Nemcsak a különböző szektorok közt húzódik határvonal, hanem egyes településeken belül is. Az őslakosok, valamint a régi és az új beköltözők egyaránt fenntartásokkal viseltettek egymással szemben. Az elkülönülés többnyire látens, de helyenként – példa erre Budajenőn a Top Hill –földrajzilag is jól körülírható. A kiköltözők többsége valóban csak a szállását helyezte át, hiszen dolgozni, iskolába, orvoshoz, vásárolni és szórakozni továbbra is Budapestre járt. Megoldásként a kitelepülők tehetősebb része lakást vett Budapesten. Mások serdülő gyermekeikkel nagy egyetértésben úgy döntöttek: visszatelepülnek. Gyakorta beljebb, mint ahonnan indultak.

Egyre többen a fővárosban

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) Magyarország Demográfiai Portréja már 2010-ben rávilágított az agglomerációs trendfordulóra. Budapest pozitív vándorlási egyenlege – több külföldi nagyvároséhoz hasonlóan – az 1990-es évek elején megszűnt, sok család kiköltözött az agglomerációba. A főváros vándorlási vesztesége az 1990-es években 110 ezer, ezzel párhuzamosan Pest megye vándorlási nyeresége 125 ezer fő volt. Budapest és vonzáskörzetének együttes lakosságszáma tartósan 2,4 millió körülire tehető. Nagyjából ők használják a főváros infrastruktúráját rendszeresen.

Az elvándorlás üteme az ezredforduló után fokozatosan mérséklődött, 2007-ben pedig Budapest vándorlási vesztesége megszűnt: csaknem hatezerrel többen költöztek be a fővárosba, mint ahányan elhagyták. Ez a trend 2008-ban is tovább erősödött, ekkor Budapest már hétezer fős pozitív egyenleget könyvelhetett el. 2002-ben az állandó lakcímet változtató, Budapestről Pest megyébe költözők vándorlási különbözete meghaladta a 15 ezer főt, azaz a Budapestről Pest megyébe költözők száma ennyivel haladta meg a Pest megyéből Budapestre költözők számát. Azóta, bár még mindig többen költöznek a fővárosból Pest megyébe, mint vissza, egyre kevesebben hagyják el a fővárost az agglomerációért.

A főváros népessége a természetes fogyás, illetve az elvándorlás miatt 1990 és 2007 között 320 ezer személlyel csökkent, 2,01 millióról 1,69 millióra. 2008-tól a főváros lakosságának száma már minimálisan gyarapodott, 2012-re már 1,74 millió főt számlált.

Ebben szerepet játszik az is, hogy a fővárosból el- és odaköltözők különbözete 2009 óta pozitív. Az agglomerációs települések lakosságának száma a természetes fogyás ellenére az elmúlt 20 évben folyamatosan nőtt, 551 ezerről 828 ezerre, de ebbe a növekedésbe a Budapestről kiköltözők egyre kevesebb szerepet játszanak.

A kedvező folyamatot a nemzetközi vándorlás pozitív egyenlege is erősítette. A külföldről érkezők számára ugyanis Budapest és környéke jelentette a fő célállomást. A bevándorlók között az átlagosnál magasabb volt a fiatalok aránya. Ez a korosztály elsődlegesen munkavállalási célú migrációs motivációival és a főváros jobb munkalehetőségeivel van összefüggésben. De változott a roma népesség aránya is. Budapesten az 1990-es két százalékról 2009-re 4,6 százalékra nőtt a romák részaránya. (Sz. A. A.)

Visszapillantó

A budapesti agglomeráció határait 1971-ben jelölték ki, hivatalosan 44 települést sorolva ide. 1997-ben egy másik kormányrendelet jelentősen növelte az agglomeráció területét.

Ekkor került ide a Dunakanyar és Pilis, de több saját vonzáskörzettel bíró város is, mint például Vác vagy Gödöllő. Az agglomerációhoz ma 81 település tartozik. A nyugati, északi peremre többségében a klasszikus középosztály kisgyerekes tagjai települtek ki, míg a déli, keleti határvidék fejletlen infrastruktúrával bíró része a szegénység szuburbanizációs területévé vált. Utóbbiak többsége benn is ragadt hitelekkel terhelt, egyre nehezebben fenntartható otthonába. A budai oldal emigránsainak volt tartalékuk a visszatelepülés finanszírozására. (Sz. A. A.)

Forrás: http://nol.hu/belfold/20130813-mar_menekulnek_a_zoldbol?ref=ssohttp://www.origo.hu/nagyvilag/20111107-magyar-szereplok-kanada-legnagyobb-emberkereskedelmi-ugyeben-riport-hamiltonbol.html

A kép csak illusztráció: http://www.origo.hu/nagyvilag/20111107-magyar-szereplok-kanada-legnagyobb-emberkereskedelmi-ugyeben-riport-hamiltonbol.html

TOP 5