(Szerkesztő megjegyzése: Teljesen egyetértünk a Greenfo szerzőjével, amit azzal egészítünk ki, hogy a természetvédelemről szóló törvény és a Btk. is úgy van megszerkesztve, hogy állatkínzás miatt ne lehessen senki eljárást indítani. Félreértés ne essék, nem kívánjuk, hogy bárki is börtönbe vonuljon, azt azonban szeretnénk elérni, hogy ilyen helyzetekben ne hagyjuk az állatokat saját életterükben megfulladni. Főleg ha az ember felelős azért, hogy ezen idegen fajokat betelepítette a Kárpát-medencébe. Hasonló esetben, pl. Amerikában már próbálják orvosolni a problémát, és élelmiszert gyártanak a tájidegen halakból. http://utajovobe.eu/hirek/sokfeleseg/205-repulo-halak-a-nagy-tavak-kornyeken Hazánkban is rendszerbe kellene állítani olyan megoldásokat, melyek révén állatainkat nem kellene a halálba küldeni.)
Menteni kezdték a halászok a Tisza Szolnok és Szajol közötti hullámterében lévő kubikgödörben agonizáló halakat, de abbahagyták a mentést. A greenfon megjelent tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.
Menteni kezdték a halászok a a Tisza Szolnok és Szajol közötti hullámterében lévő, mintegy másfél kilométer hosszú kubikgödörben agonizáló halakat, de amikor észrevették, hogy tájidegen halak fuldokolnak, abbahagyták a mentést. A komoly holtág méretű, de sekély gödör áradáskor telt meg vízzel és állatokkal, de a szokatlanul meleg és száraz, aszályos tavasz miatt a vízfelület minimálisra zsugorodott, és végül oxigénhiány lépett fel, majd elkezdődött a pusztulás - írtuk pár napja.
A cikkre reagált Balogh Péter geográfus. Íme az írása:
A bűnös kocka - tájidegen tájhasználat a kubikok példáján
A tudósítás halálosan pontos látleletet ad a mai helyzetről: hogy egy nemnormális rendszerszerben nem találja a helyét, ami normális.
És ha nem vigyázunk, úgy látszik, mintha a normális dolog lenne nemnormális, csak azért, mert a rendszer, amihez képest mérjük, amiben megjelenik, többségileg, rendszerszerűen nemnormális.
Tételszerűen az eset tanulságai:
• A Tisza-táj eredendő működésének egyik csodája, (a)hogy a hidrológia, a morfológia, és a biológia együtt-működik. Az árvíz pont akkor jön, amikor a halak szaporodni szeretnek (ti., tavasszal), és pont oda folyik, ahol a legjobb körülmények vannak a szaporodásukhoz (ti., az ártér mélyfekvésű területeiben a víz hamar felmelegszik, a szaporodásra és ivadéknevelésre ideális körülmények vannak: tápanyag, növényzet, ikrázó- és búvóhelyek). Természetesen mindenféle külső energiaigény, és bürökratikus teendők nélkül, a víz is és a halak is teszik a dolgukat, az embernek csak az lenne a dolga, hogy igazodik ehhez a rendszerhez, és él(vez)i az életet.
• A töltésépítésekkor keletkező kubikgödrök viszonylag illeszkednek ebbe a rendszerbe: mint ártéri tómedrek értelmeződnek. Sérülékenységüket a kicsi kapacitás (térfogat, víztest) és a hirtelen vízjárás jelenti (a kishalak kikelése előtt, vagy túl gyorsan tűnik el a víz, nem hagyva elegendő menekülési időt). Ebben a helyzetben az ember feladata, hogy zárható módon megteremtse a víz leürülésnek lehetőségét, illetve hogy megoldja a kiszáradásra ítélt kubikokban a halak lehalászását. Ezeket a helyi tájhasználó lakosság tudta és tudná végezni, de a jelenlegi modernkori értékrendben ezen módszerek társadalmilag a szégyellnivaló, jogilag pedig a tiltott kategóriába kerültek.
• A halászati jogot a helyi közösségek elől bitorló profitorientált külső érdekű tőkés társaságok – az adott szakaszon a jól ismert Halász Kft. – nem képesek ezen feladatok ellátására (az üzemrend, érdekeltség, hatékonyság miatt). Így ezek a területek és tevékenységek gazdátlanul maradtak, s a Természet életadó működése nem hasznot hoz, hanem terhelést – pénzügyi és környezeti értelemben egyaránt.
• A jelenlegi rendszer idétlenségét, öngyarmatosító mivoltát mutatja, hogy eközben a helyi közösségek, a Tisza menti falvak óriási munkanélküliséggel küzdenek, jelentős rétegek nem képesek a saját élelmezésük biztosítására (már-már az ún. élvezeti, valójában függőségi cikkek fogyasztása is alább hagy hó végére). Pedig a tevékenységekhez szükséges tudás még megvan, és az eszközállomány is könnyedén előteremthető lenne. (Vannak már vidékek, ahol a hatóságok már nem tudnak megfelelő hatékonysággal működni, ott a cigány lakosság mai napig használja ezen a módszerek közül a közvetlen hasznot hozókat, pl. a tapogatózást.)
• Eredendően persze jóval lassabb volt a víz járásának intenzitása, ezt a rendszert is felborította az emberi szabályozás. A modernizáció annyira szeretett koncentrációs és terület-minimalizálási elveinek megfelelően, nincs helye-tere a víznek, hamar kiürül a rendszerből, ezért hirtelen jelennek meg az árvizek, viszont mivel nem töltődik fel a táj vízzel, hamar ki is ürül a rendszer: a hosszan tartó kisvízi, vízhiányos időszakokat hirtelen-hatalmas árvizek szakítják meg. (A rendszer működése szélsőségesedik, kilengései nőnek.)
• Az eredendő működésben az ember felismerte azt a szerepét, hogy a víz áramlását kell segítenie a főmeder és az árterek között, e célból fenntartotta a medrek és az árterek közti kommunikációt biztosító medreket, csatornákat, vagyis a fokokat. Ilyen csatornák a kubikok esetében kicsi zsilippel ellátva szabályozhatóan meg tudnák oldani a gödrök leürülését . (Az ártéri rendszer működéséhez igazodó tevékenységek és haszonvételek rendszere volt (és lenne) az ártéri gazdálkodás; a vízgazdálkodási módszertana a fokgazdálkodás.)
• A történet másik része, hogy mára a halállomány kicserélődött, és valóban az ártéri élőhelyeket eluralta az ezüstkárász és a törpeharcsa. „Ekkor derült ki” – írja a tudósítás, mintha legalábbis nem lenne teljesen normális ebben a nemnormális rendszerben, hogy ezek a fajok maradtak meg az elposványosodó vízben. Ez a folyamat természet(ellen)esen ugyancsak a modern emberi beavatkozásoknak köszönhető. Egyrészt általában a táj eredendő működését szétziláló modern iparszerű működtetés csinálja a helyet az invazív, tájidegen fajoknak; másrészt az aktív, jószándékú, természetjobbító, azaz hatékonyságnövelőnek gondolt betelepítések, „biológiai fejlesztések” is szerves részei a modern tájszemléletnek és tájhasználatnak. (Külön tanulság, hogy a mai napig nem vonta le a szakmai- és a köztudat a tanulságokat, és még mindig meg lehet jelenni olyan gondolatokkal, hogy majd a kínai császárfa milyen jó lesz a Duna-Tisza-közi sivatagképző projektben…)
• A rossz beavatkozás mégrosszabb beavatkozást szül elve alapján, persze az eset pontosan bemutatja, hogy milyen idétlen válaszok jönnek ki ebből a rendszerből. Ez a bioprodukció ugyanis ugyanazon működési elvek megnyilvánulása, ami a tiszai árterek sokat emlegetett halgazdagságát létrehozták, mégse az mondatik ki, hogy kezdjük el hát kialakítani azt az emberi működést, szabályozást, amiben hasznosulni tud ez az áldás, hanem hogy függesszék fel a „mentést”. Hát valóban nem menteni kellene ezeket a halakat, hanem hagyni hasznosulni őket: nem betiltani, hanem szabályozottan támogatni az ártéri kisszerszámos halászatot, és megteremteni a lehetőségét, hogy a helyi közösségek megteremthessék azt az infrastruktúrát, ami által a tiszai halgazdagság nem ilyen felemás halmentésekbe torkollana, hanem mondjuk jólétbe, de legalábbis a halfogyasztás jelentős megnövekedésébe…
• Ezeknek a halaknak persze nagy bűne, hogy az iparszerű kereskedelemben nem jól értékesíthetők, és hogy nincs kiépülve a feldolgozásuk. Felrémlik egy újabb tanulság: a vidékfejlesztésre szánt értelmetlen, pocsékló, látszat, vagy éppen ellenműködő beruházások helyett helyi kisléptékű vidékgazdaságokat kellene teremteni és támogatni, amiknek fontos szintje az ilyesmi feldolgozó kisüzemek (a hal mellett a táj többi szolgáltatásához is kapcsolódóan: hús, tej, gyümölcs, s az egyéb növényekre, malmok, olajütők, stb.). Ez lenne a valódi, a tájban gyökeredző helyi érdek, így lehetne biztosítani a vidék – és így a városok – fenntartását.
• Végül a teljesség kedvéért megjegyezzük, hogy nem csak a fizikai tájban lenne meg a helye a víznek (az ártéri laposokban), hanem a vízháztartási mérlegben is. Az áradások víztöbblete eredendően alkalmas lenne a Tiszai-alföld rendszerszerű, de erősödő csapadékhiányának pótlására is, hiszen a tavasszal, a vegetációs időszak elején ingyen megjelenő vízkészlet, a téli félév víztöbblete pont ki tudná egyensúlyozni a nyári félév vízhiányát – ha a modern iparszerű emberi tájhasználat biztosítaná a teret a víznek. Ehhez a mindent elborító szántók helyett, a mélyfekvésű, eredetileg ártéri területeken olyan víztartó használatokat kellene bevezetni, mint vizes élőhely, gyep, erdő. És akkor lenne helye a víznek is, a halnak is – hogy ne ez legyen a tudósítás vége: „újabb halpusztulásokra lehet számítani”. Mert ahogy a nemnormális rendszerben a halak pusztulnak, úgy pusztulnak az emberek is – legalábbis a normális emberi élet.
A „kubik”, teljes nevén kubikgödör, kifejezés a latin alapú „kubikméter”, mint köbméter, szóból származik, minthogy 1 méter élhosszúságú kocka köbéről, térfogatáról van szó. A folyószabályozások földmunkásai, „kubikusok” számára, a kitermelendő föld térfogata volt a legfontosabb mutató, ez alapján kapták a munkabérüket is, innen maradtak az elnevezések.
A Nagykörűi Tájgazdálkodási Programban a 2000-es évek elején kiépültek ilyen rendszerek, de fenntartásuk, működtetésük a rendszeridegenségük miatt nem megoldott.
Forrás: http://www.greenfo.hu/hirek/2012/05/12/a-bunos-kocka-tajidegen-tajhasznalat-a-kubikok-peldajan