A kép csak illusztráció (Forrás: ChatGPT)
A neandervölgyiek több tízezer éve tűntek el a Föld színéről, ám a modern genetika fejlődése miatt egyre gyakrabban merül fel a kérdés: vajon lehetséges lenne újra életre kelteni őket? A tudósok szerint a válasz sokkal összetettebb annál, mint hogy egyszerűen „igen” vagy „nem”.
A genetikai akadályok mellett komoly etikai dilemmák is felmerülnek, amelyek miatt egy ilyen kísérlet ma még rendkívül távolinak tűnik, írja a POPULAR SCIENCE.
Mit jelent valójában a kihalt fajok „feltámasztása”?
Közel egy évtizeddel ezelőtt a szerző régészetből doktorált. Disszertációjában a korai Homo sapiens és kihalt rokonaink, a neandervölgyiek vadász- és gyűjtögető életmódját vizsgálta.
A családtagjai és barátai számára ő lett a „kőkorszak szakértője”, akihez minden paleolitikummal kapcsolatos kérdéssel fordulni lehetett. Határozott véleményt alakított ki a népszerű paleo étrendről, és igyekezett hozzájárulni ahhoz, hogy a neandervölgyieket ne primitív, szőrös barbárokként, hanem emberfajtaként lássa a közvélemény. Édesanyja a mai napig elküld neki minden olyan hírt, amely a neandervölgyiekről, a gyenyiszovai emberekről vagy más ősi emberfajokról szól.
Amikor új emberekkel ismerkedik meg, gyakran teszik fel neki ugyanazokat a kérdéseket: mit tenne, ha találkozna egy neandervölgyivel? Vajon előkerülhet egyszer egy tökéletes állapotban megőrződött, jégbe fagyott neandervölgyi? És természetesen a legnépszerűbb kérdés: klónozhatjuk-e őket?
Első hallásra izgalmasnak tűnik az ötlet. Közelebbről megvizsgálva azonban felmerül a kérdés: valóban szeretnénk visszahozni egy olyan emberfajt, amely tízezrek óta nem él a Földön? Van-e jogunk erről dönteni? Etikus lenne-e egyáltalán?
Az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kapott az úgynevezett „de-extinction”, vagyis a kihalt fajok génmódosítással vagy klónozással történő visszahozásának ötlete. A Colossal Biosciences biotechnológiai vállalat 2024-ben világszerte címlapokra került azzal az állításával, hogy sikerült „feltámasztania” a rég kihalt óriásfarkast (Aenocyon dirus).
Ezek a nagyméretű ragadozók tízezrekkel ezelőtt Észak- és Dél-Amerika füves területein éltek. A Los Angeles-i La Brea kátránygödrök múzeumában ma is teljes falakat borítanak a kátrányból kiásott óriásfarkas-koponyák. A faj körülbelül 10 ezer éve halt ki, nagyjából ugyanabban az időszakban, mint a masztodonok, az óriás lajhárok és számos más amerikai megafauna.
A Colossal Biosciences bejelentését azonban komoly kritikák érték. A vállalat közleménye szerint három élő óriásfarkast hoztak létre: Romulust, Remust és Khaleesit. Ugyanakkor a leírásból az is kiderül, hogy valójában egy közönséges szürke farkas genomjában módosítottak célzottan 20 genetikai szakaszt, összesen 14 génben.
Dolly, a klónozott juh megszületése után sokan feltették a kérdést: ha élő állatot tudunk klónozni, akkor kihalt fajt is lehet? A válasz jelenleg nem. Egy valódi klón létrehozásához ugyanis sértetlen, teljes DNS-re lenne szükség a kihalt fajból, ilyen mintával azonban ma még nem rendelkezünk.
Mi kellene egy valódi neandervölgyi klónozásához?
A Human Genome Project 1990-ben indult az emberi genom feltérképezésére. A projekt hivatalosan 2003-ban zárult le, de a teljes emberi genom csak 2022-re készült el, míg az Y-kromoszóma végleges feltérképezése 2023-ban fejeződött be.
A neandervölgyi maradványokból származó DNS-darabkákat az elmúlt két évtizedben fokozatosan sikerült összeilleszteni egy genomtérképpé. A DNS meglepően stabil molekula, de a több tízezer évig földben fekvő genetikai anyagot a környezet jelentősen károsítja.
Ha nem kerülne elő egy hollywoodi filmeket idéző, tökéletesen konzerválódott neandervölgyi holttest, akkor a teljes genomot laboratóriumban kellene mesterségesen megalkotni, nem pedig csontokból kinyerni. A genom feltérképezése óriási tudományos eredmény, de ez önmagában még nem elegendő.
A kutatók ugyanis még ma sem értik teljesen, hogyan működnek együtt a gének egymással, illetve milyen szerepet játszanak a környezeti tényezők. Egy molekuláris szinten létrehozott neandervölgyi klónhoz a tudósoknak ezeket a rendkívül összetett genetikai kapcsolatokat is tökéletesen újra kellene alkotniuk.
A szürke farkas genomja körülbelül 19 ezer gént tartalmaz. A Colossal Biosciences ebből mindössze 14-et módosított, ami a teljes genetikai állomány 0,073 százaléka. Az így létrehozott állatok valamivel nagyobbak lettek, bundájuk pedig fehér, de ettől még nem váltak valódi óriásfarkasokká. Az óriásfarkas és a szürke farkas ugyanis teljesen eltérő faj és nemzetség.
Közös ősük mintegy 5,7 millió évvel ezelőtt élt, vagyis genetikai távolságuk nagyjából akkora, mint a farkasok és az afrikai sakálok, illetve a bölények és a gazellák között. Annyira különböznek egymástól, hogy valószínűleg utódokat sem tudnának létrehozni. A kutatók szerint a Colossal valójában nem támasztotta fel az óriásfarkast, hanem csupán egy genetikailag módosított szürke farkast hozott létre.
A klónozás klasszikus módszerét 1996-ban alkalmazták először sikeresen az Edinburgh-i Egyetemen. A kutatók egy juh tőgyszövetéből származó testi sejt DNS-ét egy másik juh petesejtjébe ültették át. Normál esetben a petesejt és a spermium csak a kromoszómák felét tartalmazza, amelyek megtermékenyítéskor egyesülnek. A testi sejtek viszont a teljes genetikai állományt hordozzák. Ennek felhasználásával jött létre Dolly, amely genetikai szempontból pontos másolata volt annak a juhnak, amelytől a sejtmag származott.
A legnagyobb akadály talán nem is a genetika
A Homo sapiens immár több tízezer éve az egyetlen emberfaj a Földön, de körülbelül 60 ezer évvel ezelőtt még több Homo-faj élt különböző kontinenseken. A neandervölgyiek valódi emberfajnak számítottak.
Ezt az is bizonyítja, hogy a mai emberek genomjában továbbra is megtalálhatók a neandervölgyi DNS maradványai, vagyis őseink találkoztak és keveredtek velük. Éppen ezért egy neandervölgyi klónozása ugyanazokat az etikai kérdéseket veti fel, mint az emberklónozás.
A jelenlegi kísérleti állatklónozások során rendkívül magas az elhullási arány. Még a sikeresen megszületett klónoknál is gyakoriak a súlyos egészségügyi problémák. Felmerül a kérdés: szabad lenne-e egy emberi csecsemőt ilyen kockázatoknak kitenni pusztán tudományos kíváncsiságból?
Az emberklónozás az egyéniség problémáját is felveti. Vajon egy klónozott ember mindig úgy érezné, hogy csupán genetikai másolata valaki másnak? Erre ma senki sem tud biztos választ adni.
Éppen ezért a szerző szerint, amikor valaki megkérdezi, hogy valaha klónozhatjuk-e a neandervölgyieket, jelenleg a válasz egyértelműen nem. A paleolitikum kutatói továbbra is az ősi emberek által hátrahagyott leletek vizsgálatával próbálják megérteni múltunkat, nem pedig azzal, hogy visszahozzák kihalt rokonainkat az életbe.
Kapcsolódó anyagok:
A neandervölgyiek DNS-e megtalálható a modern emberben, fordítva még nem
A nyitókép csak illusztráció, forrás: ChatGPT
