A kép csak illusztráció (Forrás: Pexels)
Az ásítás olyan természetes, hogy alig vesszük észre – mégis az emberiség egyik legrejtélyesebb viselkedése. Bár minden gerinces állat ásít, a tudósok csak az utóbbi években kezdik megérteni, miért is tesszük.
A válasz nem az oxigénhiány, hanem valószínűleg az agy hűtésével és éberségi állapotaink szabályozásával függ össze, írja a The Guardian.
Nem az oxigénhiány miatt ásítunk
„Amikor megkérdezem az embereket, miért ásítunk, a legtöbben azt válaszolják, hogy az oxigénpótlás miatt” – mondja Andrew Gallup, a Johns Hopkins Egyetem viselkedésbiológiai professzora. „Ez logikusnak tűnik, hiszen az ásítás mély levegővétellel jár, de a kutatások egyértelműen kimutatták, hogy ez nem igaz.”
Már az 1980-as években végeztek kísérleteket, amelyek során önkéntesek belélegzett levegőjének oxigén- és szén-dioxid-szintjét manipulálták. Az eredmények szerint bár a gázszintek hatottak a légzési folyamatokra, az ásítás gyakoriságát nem befolyásolták. Ráadásul azok, akik légzőszervi betegségekben szenvednek, nem ásítanak gyakrabban, mint az egészségesek – pedig ez elvárható lenne, ha az ásítás a légzéshez kapcsolódna.
Gallup ezért más irányból közelítette meg a jelenséget. Szerinte az ásítás fizikai és keringési hatásokkal jár: amikor tágra nyitjuk az állkapcsunkat, az olyan, mint amikor más testrészeinket nyújtjuk. Ez a mozdulat fokozza az agyi véráramlást, javítva az oxigén- és tápanyagellátást a koponyán belül.
A professzor és kollégái ezután arra jutottak, hogy az ásítás az agy hőszabályozásában is fontos szerepet játszik. Amikor mély levegőt veszünk, a hűvösebb levegő a száj, a nyelv és az orrnyálkahártya nedves felszínén áramlik keresztül – mintha egy radiátor hűtené az agyat.
A kutatások szerint az ásítás gyakorisága hőmérsékletfüggő: enyhe melegben gyakoribb, de extrém hőségben csökken, mert a levegő már túl meleg a hűtéshez. Ilyenkor a szervezet izzadással veszi át a szerepet.
Az is kiderült, hogy egyes betegségek és gyógyszerek, amelyek fokozzák az agy vagy a test hőmérsékletét, gyakrabban idéznek elő ásítást. Állatkísérletek ráadásul azt is megmutatták, hogy minél több idegsejt van egy faj agyában, annál hosszabb ideig tart az ásítás – függetlenül az agy méretétől.
Az éberség és az együttérzés mozdulata
Az egyik legelfogadottabb elmélet szerint az ásítás segíti az agyat az állapotváltások során – például amikor álmosból éberré válunk, vagy unatkozásból figyelmesek leszünk. Dr. Olivier Walusinski, az orvostudomány történésze szerint az ásítás segíthet az agy „alapértelmezett hálózatának” (amely az álmodozásért és emlékfelidézésért felelős) és a figyelmi hálózatnak az összehangolásában.
Egy másik hipotézis szerint az ásítás a cerebrospinális folyadék keringését is serkentheti, amely védi és táplálja az agyat. Ez a funkció evolúciósan előbb is megjelenhetett, míg az agyhűtő hatás később, másodlagosan alakult ki. Valószínű, hogy mindkettő összefügg: amikor az agy aktivitása nő, a hőmérséklete is emelkedik, így nagyobb véráramlásra és hűtésre van szüksége – ezért ásítunk, amikor unatkozunk vagy elálmosodunk.
De mi a helyzet a ragályos ásítással? Mindenki ismeri a jelenséget: ha valaki ásít a szobában, a többiek is követik. A tudósok szerint ez a társas empátia egyik formája lehet. A tükörneuronok aktiválódnak, amikor meglátunk egy ásító embert, és automatikusan utánozzuk a mozdulatot.
Egy 2021-es vizsgálat oroszlánokon kimutatta, hogy az ásítás csoportos viselkedést is kiválthat: ha egy példány ásít és elindul, a többiek is követik. Más állatoknál, például páviánoknál, a közös ásítás éberséget válthat ki a csapatban – vagy épp segíthet ellazulni lefekvés előtt.
Összességében az ásítás nemcsak természetes, hanem jótékony is. Javítja az agy vérkeringését, segíti a hőszabályozást, és még a közösségi viselkedést is erősítheti. Szóval, ha legközelebb elkap az ásítás, ne fogd vissza – az agyad épp a legjobbat teszi önmagáért.
Kapcsolódó anyagok:
Kiderítették a tudósok, miért csókolózunk
A nyitókép csak illusztráció, forrás: Photo by George Milton: pexels
