A kép csak illusztráció (Forrás: Pixabay)

Több mint száz vulkán rejtőzik az antarktiszi jég alatt, és a fölöttük lévő súly csökkenése a globális felmelegedés következtében akár életre is keltheti őket.

Egy új tanulmány szerint ennek veszélye attól függ, milyen ütemben csökken a rájuk nehezedő jég súlya, írja az IFLSCIENCE.

hirdetés

Az ember által okozott melegebb hőmérsékletek számos természeti katasztrófát súlyosbítanak – tüzeket, áradásokat, aszályokat, hőhullámokat, és talán még hurrikánokat, sőt hirtelen lehűléseket is. De legalább a földrengések és a vulkánok biztonságban vannak, igaz? Végül is ezek a mélyen a Földben zajló erők eredményei, amelyeknek semmi közük a felszíni tevékenységeinkhez. Nos, legtöbbször talán így van, de nem mindig.

Az Antarktisz és Grönland jégtakarói olyan vastagok, hogy súlyuk jelentősen összenyomhatja az alattuk lévő talajt. Egyes régiók még mindig emelkednek, miután 10 000 évvel ezelőtt eltűnt róluk a jégtakaró. Az ekkora nyomás befolyásolja a mélyen lévő magmakamrák viselkedését. Ugyanakkor, ahogy egy új tanulmány megjegyzi: „A vulkánok feletti jégvesztés hatásai az alatta lévő vulkáni tevékenységre nem teljesen tisztázottak.”

Az a bizonyíték, hogy a patagóniai jégtakaró visszahúzódása fokozta a vulkáni aktivitást az utolsó jégkorszak végén, aggodalmat váltott ki, hogy ez újra megtörténhet. Amikor azonban az IFLScience tavaly év végén megvizsgálta a kérdést, veszélyre utaló jeleket találtak, de a tudósok kifejezték bizonytalanságukat és az e területen végzett kutatások nehézségeit.

A változó nyomás, legyen az növekvő vagy csökkenő, repedéseket okozhat a Föld kérgében, amelyeken keresztül magma törhet fel, különösen a sekély magmakamrákból. Továbbá, egy bizonyos lefelé irányuló nyomás alatt a magmában oldott víz és szén-dioxid buborékokat képezhet, amelyek növelik a magma belső nyomását, ezzel kitöréseket idézve elő. Míg azonban a lehetőséget elismerik, a vulkanológusok többsége óvatos marad azzal kapcsolatban, hogy mekkora jégtömeg olvadása szükséges az ilyen hatások kiváltásához, és mennyire valószínű, hogy ez megtörténik.

Ilyen jelenségeken gyakorlatias kísérleteket végezni nehéz a benne rejlő erők miatt, és a vulkánokat kiváltó kísérletek hajlamosak bosszantani a környék lakóit. Ehelyett a Brown Egyetem PhD-hallgatója, Allie Coonin, és csapata számítógépes modellezést alkalmazott a Nyugat-Antarktiszi Jégtakaróra (WAIS) és az alatta lévő kiterjedt vulkánokra. Bár a WAIS jóval kisebb, mint keleti párja, jobban tanulmányozott, mert sérülékenyebbnek tartják az összeomlással szemben – „mégis ritkán veszik figyelembe, hogy aktív vulkáni hasadék felett helyezkedik el” – írják Coonin és munkatársai.

A WAIS alatt található a Nyugat-Antarktiszi Hasadékrendszer (WARS), amely a bolygó egyik legnagyobb vulkáni tartománya, és amely nagyjából akkor kezdett kialakulni, amikor a dinoszauruszok kihalása megindult. A szerzők korábbi bizonyítékokra hivatkoznak, amelyek szerint a hasadék továbbra is aktív.

Természetesen sok mindent nem tudunk egy ilyen nehezen megközelíthető területről, de a szerzők a régióban ismert bazalt tulajdonságai alapján modellezték a tipikus magmakamrákat, és feltételezték a víz és szén-dioxid jelenlétét.

A szerzők szerint, ahogy a jég olvad, a magmakamrában csökkenő nyomás kitörésekhez vezethet, de hozzáteszik, hogy „azt mutatjuk be, hogy az eltávolítás üteme befolyásolja a kitörő össztömeget, és következésképpen a felszabaduló hőmennyiséget is.” A helyzet akkor válik igazán rosszá, amikor a jég teherének csökkenési üteme megegyezik más fontos vulkáni jellemzőkkel, például a kamrában lévő magma feltöltődési sebességével.

Például, ha egy 1 kilométer vastag jégtakaró 300 év alatt olvad el, nem pedig 3000 év alatt, a modellek szerint 50 millió tonnával több anyag szabadul fel. Természetesen a már egyébként is kitörni készülő mennyiségek sokkal gyorsabban távoznak.

Még a lassú olvadás üteme is hozzájárul több kitöréshez. Valójában a szerzők megjegyzik: „Még ha a jelenlegi antropogén melegedés azonnal megszűnne is, a WARS alatti vulkánok már tapasztalt tehermentesítése még évszázadokig, sőt akár évezredekig befolyásolni fogja viselkedésüket.”

A megnövekedett aktivitás hőt, lávát és hamut bocsát ki, ami az óceán találkozási pontján, alulról és felülről is felmelegíti a jégtakarót, tovább fokozva az olvadást. A szerzők szerint egyetlen tipikus magmakamra által felszabadított további hő körülbelül 3 millió köbméter jeget olvaszthat meg. Ez természetesen további kitöréseket indít el, és a ciklus folytatódik. A WARS-ban lévő ilyen kamrák száma ismeretlen, de körülbelül százra tehető.

Ez a szerzők szerint még azzal sem számol, hogy az alulról olvadó jég gyorsabban csúszik az óceánba, mivel csökken a súrlódás.

A tanulmány szabadon elérhető a Geochemistry, Geophysics, Geosystems folyóiratban.
[H/T: Phys.org]