Folyamatosan csökken az óceánokban felhalmozódó műanyagszemét, annak ellenére, hogy évente hatalmas mértékben kerül ilyen hulladék a vizekbe. A látszólag örömteli hírnek két magyarázata is lehet egy új tanulmány szerint.
Egyelőre rejtély, hogy mi okozza az óceán felszínén lebegő szemétszigetek eltűnését. A kutatók két elmélettel álltak elő a jelenség megmagyarázására. Az egyik teória szerint a hulladék anyaga apró, észlelhetetlen részecskékre bomlik, a másik elmélet viszont azt állítja, hogy a szemét az óceán mélyére kerül. A spanyol ökológus kutatók azt mérték fel, hogy mennyi műanyagszemét lebeg az óceán felszínén, valamint megvizsgálták a globális műanyaggyártás helyzetét, és a hulladékká vált műanyagok arányát.
Az utóbbi száz évet nyugodtan minősíthetjük műanyagkornak (például a PVC-gyártás technikai alapjai 1912-ből származnak, az ipari termelés az 1920-as évek második felében indult). A műanyagok mennyiségének növekedésével egyenes arányban nő az óceánba került szemét mennyisége. Az 1970-es években az Amerikai Tudományos Akadémia évi 45 000 tonnára becsülte az óceánba kerülő műanyag mennyiségét, azóta ez az ötszörösére emelkedett. Az óceáni áramlatok óriási szállítószalagokként viszik tovább a műanyaghulladékot a szubtrópusi területek felé, szemétszigeteket alakítva ki. Így jött létre többek között a leghírhedtebb ilyen képződmény, a Nagy Csendes-óceáni Szemétsziget.
A hiányzó tömeg
A mostani kutatás vezetője, Andrés Cózar ökológus (Cadizi Egyetem, Spanyolország) és kollégái fel szerették volna mérni, hogy tényszerűen mekkora a szemétprobléma az óceánokon. Ezért 2010-ben kilenc hónapos expedícióra indultak, a Malaspina nevű hajó fedélzetén számos helyről gyűjtöttek vízmintákat, mérték a műanyagkoncentrációt. A kutatócsoport ezen kívül még más hasonló expedíciók eredményeit is vizsgálta, így összesen 3070 mintát elemeztek.
Mi döbbentette meg őket? Az elmúlt évtizedekben a műanyagelőállítás a többszörösére bővült, így durva előzetes számítások alapján több millió tonna szemétnek kéne lebegnie a vízfelszínen. Ennek ellenére a kutatók becslése szerint az óceánban található műanyaghulladék tömege nagyjából 7000 és 35000 tonna körül lehet.
Mivel a nagyobb méretű műanyagok idővel kisebb részekre esnek szét, a kutatók arra számítottak, hogy rengeteg apró hulladéktörmeléket fognak találni. A várakozásokkal ellentétben azonban alig találtak öt milliméternél kisebb műanyagdarabokat.
A látszólag kedvezőbb eredmények ellenére a kutatók megállapították, hogy a világ valamennyi óceánjában megtalálhatók kiterjedt műanyagszennyeződések, összesen öt nagy felhalmozódást mutattak ki (a Csendes- és az Atlanti-óceán északi és déli részén, valamint az Indiai-óceánon).
Az eredményeink azt mutatják, hogy a magas műanyagkoncentráció nem csupán a Észak-Csendes-óceáni áramlatra, hanem minden egyes szubtrópusi áramlatra jellemző - összegezte a kutatás eredményeit Carlos Duarte, a Malaspina Expedíció koordinátora. A tanulmány az Amerikai Tudományos Akadémia folyóiratában, a PNAS-ben jelent meg.
Mi történhetett?
Cózar szerint az óceáni áramlatok szállította műanyag a napsugárzás hatására kisebb, mikrométer nagyságú töredékekre aprózódhatott, így szabad szemmel észlelhetetlenné vált. A másik elképzelés alapján a hulladék az óceánfenékre kerülhetett. Mivel a tengeri élőlények többsége a felszíni vizek közelében tartózkodik, ezért az ott lebegő szemét sokkal könnyebben kapcsolatba kerül az élővilággal –mondta Cózar.
Másrészt az apróbb halak megehetik a kisebb műanyagdarabokat – más néven mikroműanyagokat – amelyeket az állatok szervezete további alkotóelemeire bonthat. Mivel ezek az élőlények fontos ökológiai kapcsolatot jelentenek a planktonok és az apróbb gerincesek között, valamint gyakori zsákmányállatai az ember által is szívesen fogyasztott tonhalnak és kardhalnak, fontos megérteni, hogy milyen módon hatnak a műanyagszármazékok, az anyagokból esetleg kioldódó toxinok az állatok szervezetére – tette hozzá a kutató.
A Malaspina Expedíciót a Spanyol Nemzeti Kutatótanács (CSIC) szervezte 2010-ben. A program során egy négyszáz főből álló nemzetközi kutatócsoport vizsgálta az óceánok ökoszisztémájában bekövetkező változásokat, valamint a biodiverzitást.
A szakemberek nagyjából 200 000 mintát vettek vízből, planktonokból és a vízben oldott gázokból. A kutatás alatt összesen 6000 méteres mélységig vizsgálták az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán 313 pontját. Mérték többek között az óceánok hőmérsékletét és sótartalmát, a vízfelszín jellemzőit, a tengeráramlások akusztikáját, valamint az óceánok és a légkör oxigén- és szén-dioxid-tartalmát.
TOP 5
