Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

aDI_refomix.jpg 

Ha valaki, hát Görög Ferencné Marika tudja, milyen sokat jelent a nehézségek közepette a legkisebb segítség is. A 66 éves asszony egy apró, alig 200 lelket számláló borsodi faluból, Zalkodról származik, ahol öt testvérével együtt nevelték szülei, tisztes szegénységben.

Mint mondta, még ma is emlékszik rá, milyen sokat jelentett nekik, ha valaki jó szándékkal fordult feléjük. Mindezek után talán nem is annyira véletlen, hogy a Budapesti Híradástechnikai Gépgyár (BHG) meósaként dolgozó asszonyt 17 évvel ezelőtt a Refomixhoz sodorta sorsa. Azóta teszi ki minden napját a fedél nélküli ügyfelein való segítés, miközben három gyermekét is felnevelte, s hét unokája örvendezteti meg az immár Debrecenben élő szociális munkást.

Örömmel jött vissza

– Nappali melegedőben, majd utcaszolgálatosként is dolgoztam, így a rehabilitációs tanyán élők közül a többséget még korábbról ismerem. Két éve kerültem ide, miután néhány hónap nyugdíj után hívtak, s én örömmel jöttem vissza – idézi fel a „kezdeteket” Marika egy átlagostól első ránézésre nem sokban különböző, fehérre meszelt családi ház irodává alakított szobájában, ahol büszkén mutatja Felkai-díját és az azzal együtt kapott művészeti alkotást.

Kiderül, nemcsak neki jelentett sokat, hogy visszatérhetett a munka világába, de a „rehab-tanya” életét is felrázta, a lehető legjobb értelemben véve. Az ondódi tanyán – melyet a Refomix a holland testvérszervezetének segítségével tudott megvenni – mindig csak férfiak éltek, nem volt azonban olyan jól működő rend, ráadásul a munka hiánya is rányomta a bélyegét a lakók életére. Ez változott meg Marika érkezésével, aki a ház körüli területen zöldség- és gyümölcstermesztést javasolt, amit főnökei támogatásával meg is kezdtek.

Maguknak dolgoznak

– Voltak nehézségek, de aztán megértették, hogy ha dolgoznak, akkor azt magukért teszik, hiszen a termény is az övék lesz – emlékezett vissza a házban csak Marika néniként emlegetett „pót­anya”. S, hogy miért ez a jelző? Mert a lakók közül többen is így tekintenek rá, s ő is gyermekeinek érzi némelyiket, vagy legalábbis gyermekekhez szükséges türelemmel próbálja a helyes irányba terelgetni ügyfeleit. – Többen is vannak, akiknek mindent mondani kell, de akkor megteszik. Mások önként is szívesen dolgoznak. Kéthetente jön adomány az egyik nagykereskedelmi cégtől, aki dolgozik a kertben, az többet kap.

Az itt élők egyébként magukra főznek, mosnak, megvan a takarítási rend is. Pontos szabályzat van arra, ha valaki el akarja hagyni a tanyát. Mindig jelezni kell a távozást és minden városban tett látogatás után kötelező a szonda, valamint a táskájukat is ki kell pakolni, hogy ne kerüljön alkohol vagy más szer a házba – magyarázta Marika. A miértet pedig Varga Zoltán, a beszélgetésünkkor jelen lévő pszichológus kollégája válaszolta meg. – Sokan vannak, akiknek korábban alkohol- vagy drogproblémái voltak, így ezzel nekik próbálunk segíteni abban, hogy tiszták maradhassanak – mondta, kérdésünkre hozzátéve: a legtöbb utcára kerülő sorsában az alkohol, a válás és/vagy a munkahely elvesztése játssza a kulcsszerepet.

Megértő, de szigorú

– Egyébként az utcán nem lehet megmaradni alkohol nélkül – vette vissza a szót Marika. – Megértem, hogy másképp nem bírják elviselni azt, hogy emberszámba se veszik őket. Leköpik, megverik. Az egyik itt élő férfinak például a Piac utcán szúrták ki a szemét, később elgázolták. Egyik esetben sem lett meg a tettes… – ad magyarázatot megértő szavaira, hozzátéve: amit az emberek az utcán látnak, az csak a jéghegy csúcsa. – Mert a fedél nélküliek között is vannak, akik dolgoznak, s akadnak, akiknek sikerül teljesen visszailleszkedni a társadalomba – folytatja, megjegyezve: a nők hamarabb talpra állnak, a férfiaknak kell a noszogatás. Szívesen beszélt sikertörténetekről is, amikor albérletbe vagy önkormányzati lakásba tudtak elhelyezni hajléktalanokat, akik utána már a maguk lábán is újra megálltak.

– Jó csapat ez, lesz közös karácsonyozás is december 22-én – mondta búcsúzóul Marika, aki aznap este 8-ig maradt a tanyán, mivel reggel 8-tól estig szociális munkások, éjjel biztonsági őr vigyázza a rendet, a betegeket pedig mindannyian szemmel tartják.

Tíz év tapasztalat után tudta, miért őt jelölje

Az ondódi „rehab-tanya” nemhogy elfogadott, de népszerű is a fedél nélküliek körében, ezért várólista van, s így a végtelenségig sem lehet maradni. A felső időkorlát két év. Épp ennek lejárta előtt áll Szabó Sándor, egyike azoknak, akik Marikát felterjesztették a díjra. Ám mielőtt még bárki elhamarkodottan ítélne, le kell szögeznünk, nem a maradás érdekében tette, pártfogóját régebbről ismeri.

Megmentette az életét

„Marika néni húzott ki a gödörből. Ő ismer engem, a múltam, a családom, a betegségeim (depresszió, cukorbetegség, fél vese…), ami miatt leszázalékoltak. Kis megszakításokkal több mint tíz éve vagyok hajléktalan, így jó pár szociális munkással volt már dolgom. Higgye el, tudom, miért jelöltem Marikát a díjra” – mondta a férfi, aki szerint az asszony legjobb tulajdonságainak egyike, hogy törődik a hozzá hasonlóakkal, emberszámba veszi őket, megadja a tiszteletet, de közben, ha kell szigorú és – akárcsak őt – fenékbe billenti azt, akit elhagy az életkedve. – Meg akartam halni. Nem ettem, nem ittam, csak feküdtem az ágyon. Erre ő behívott az irodába és „lecseszett”. Mondta, hogy gondoljak a gyerekeimre. A lelkemre beszélt, megmentett – részletezte szokatlan őszinteséggel történetét Sándor. Mindezek után nem csoda, hogy amikor meglátta a Felkai-díjról szóló felhívást, tollat ragadott, s még két társát is biztatta, jelöljék Görögné Marikát.

Ha többet termelnek, a piacra is juthat belőle…

Alma, körte, barack, meggy – szépen sorjáznak a gyümölcsfák az összességében közel 300 négyszögölös telken. Ágaik most kopaszon merednek az égre, de szezonjukban bőséges a termésük, a környékbeli őzek és nyulak nagy örömére. Miattuk építik most a kerítést a „rehab-tanya” lakói, akik örömmel váltanák befektetett munkájuk (szó szerinti) gyümölcsét pénzre. Görög Ferencné Marika beavat, épp az a terv, hogy kiváltják az őstermelőit és a tanyán megtermelt felesleget eladják a piacon, a pénzt pedig az itt élőkre fordítják. – Ez egyelőre terv, de bízunk benne, hogy valósággá válhat – tette hozzá a szociális munkás.

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!

Kapcsolódó cikkeink:

Forrás

Kép: Derencsényi István