A legtöbb iskolát úgy működtetik, mint egy üvegházat

Mentse ki a gyerekét, ha teheti! – ajánlotta Vekerdy Tamás pszichológus annak, akinek gyereke nem tud alkalmazkodni az iskolai elvárásokhoz. De működik-e ez a recept? A hvg.hu-nak a francia André Stern mesélt tapasztalatairól, aki író, újságíró, gitárművész, színházvezető, hangszerkészítő, de soha semmilyen iskolába nem járt. Miért káros a versengés? Mit szól ehhez az agykutatás? Az iskolák valóban PISA-tesztelt paradicsomokat és uborkákat termesztenek?

André Stern – festő, író és művészetkutató édesapa és pedagógus édesanyja gyermekeként – született 1971-ben Párizsban. Mint magyarul is megjelent könyvében írja, gyermekkorában szinte „minden magától és vidáman történt”. Hétköznapjai játékokból és találkozásokból álltak. Életében egy percet sem töltött sem hagyományos, sem alternatív iskolában. Otthon sem tanították a szülei, ehelyett teret engedtek lelkesedésének, érdeklődésének, és biztosították azt, hogy természetes képességeit a legjobban kibontakoztassa.

„Lelkesedéssel teli, boldog gyerek” volt, aminek egyik oka szerinte az, hogy sem időt sem energiát nem kellett idegenek által kreált rejtélyek megfejtésével töltenie, amelyek a normál iskolában mindennaposak tanulók életében. Hétköznapjai során számos rögtönzött tevékenysége volt, ugyanakkor voltak rendszeres elfoglaltságai is. „Napjaim rendkívül tartalmasak voltak, ugyanakkor mentesek mindenféle stressztől vagy versengő gondolkodásmódtól, teljesítménykényszertől, és a jó jegyek érdekében vívott harctól.”

A könyvében leírja, hogyan tanult meg olvasni, írni, számolni, idegen nyelveken beszélni, a számítógéppel bánni, ötvösködni, gitározni, hangszert készíteni stb. – magától, könyvekből, vagy olyan társaktól-tanítóktól, akikkel összetalálkozott. Életében egyetlenegyszer járt formális oktatási rendszerbe: a jogosítvány megszerzéséhez ugyanis Franciaországban is követelmény egy tanfolyam elvégzése. Nincs „papírja”, nincs diplomája, de mint mondja, erre soha nem is volt szüksége. Nem kérik tőle sem akkor, amikor gitárhangversenyt ad, sem akkor, amikor az úgynevezett „unschooling” (iskolán kívüli oktatás) konferenciákra hívják előadni, ahol fő témája tulajdonképpen a saját élettörténete: hogy – bármilyen hihetetlennek hangzik is – semmiben nem szenvedett hiányt attól (sőt, éppen ellenkezőleg!), hogy kerülte az iskolát.

Tévhit, hogy csak az iskolában lehet szocializálódni

„Az, hogy egy gyermek nem jár iskolába, nem azonos azzal, hogy otthon marad” – szögezi le gyorsan Stern a hvg.hu kérdésére. Úgy véli, az otthontanulásban (home schooling) előfordulhat, hogy az otthon és a tanulás hátrányai kifejezetten összeadódnak. Hiszen ez esetben a gyermek nemcsak a szülők tudásában és állapotaiban – anyagi helyzet, kulturális helyzet stb. – osztozik, hanem azok valamennyi félelmében is. Stern szerint a gyermek természetes igénye viszont, hogy „kiáradjon a nagyvilágba”, ehhez kell hozzásegíteni. Így mindennel találkozhat: minden bőrszínnel, minden vallással, minden szociális réteggel, mindenféle anyagi helyzettel, és mindenekelőtt, mindenféle életkorú emberrel. Ez utóbbi a legfontosabb: amikor különböző életkorú emberek találkoznak, akkor nincs értelme egymással összehasonlítani magukat, és így megszűnhet a versengés – mondja.

„Téves az az elképzelés, hogy a szocializáció csak azonos korúak között történhet meg optimálisan. Sőt, Stern számára elképzelhetetlen mindez zárt termekben, zárt korcsoportokban, zárt keretek között. „A valódi szocializáció a valós életben mehet végbe, ahol nincs szükségünk külön kifejleszteni a tolerancia képességét, hiszen nem ismerjük az intolerancia formáit, amennyiben megtapasztaltuk a sokféleségben rejlő gazdagodás lehetőségeit.”

Nem a bölcsek köve

Stern könyvei, előadásai, és a Gyermekkor Ökológiája nevű mozgalom – aminek ő az egyik zászlóvivője – nem az iskola kritizálását tűzte ki céljául, hanem egy a gyermekkel szembeni újfajta hozzáállás megerősítését. Ennek a lényegi elemei a „tiszteletteljes találkozás és a gyermek természetes adottságaiba vetett bizalom”. Ez egyébként elvileg elképzelhető szerinte akár a jelenlegi iskolarendszer keretein belül is. „Egyáltalán nem állítom, hogy van egy módszerem, amelyik jó, a többieké meg mind rossz! Nem hiszem, hogy erre a kérdésre egyetlen, egységes válasz létezne. Történetem, előadásaim csak eszközöket szolgáltathatnak, amiket aztán mindenki a maga építkezésén úgy használ, ahogy neki a legjobb.”

Ahhoz persze, hogy az iskolában is létrejöjjön ez a bizalmi állapot, óriási változásra lenne szükség: az iskolának nem az oktatási programokból kellene kiindulnia, hanem a gyermekből – magyarázza Stern. Azt kellene elérni, hogy a gyermek a tudást a számára megfelelő pillanatban tudja elsajátítani, a számára megfelelő módon és ritmusban. „Lennének gyerekek, akiket mérhetetlenül érdekelne a matematika és akkor ők órákig, hetekig, hónapokig csak matekoznának. Más gyerekeknek ez az adott pillanatban nem érdekes és számukra ez teljes időpocsékolás. Ők ezt az időt szeretnék például teljes mértékben angoltanulásra fordítani. Ha itt a 45 perces blokkokat vesszük, az első gyermeknek soha nem jut elegendő idő a matematikára és túl sok időt pazarol a számára érdektelen angolra és fordítva: a másik gyereknek kevés lesz az angol, és túl sok a matematika.”

Lelkesedés: tápoldat az agyban

Az agykutatások mára bebizonyították, amikor az iskola azt közvetíti a gyermek felé, hogy „ami téged érdekel, az nem releváns, neked most igenis valami olyasmi iránt kell érdeklődnöd, ami téged valójában egyáltalán nem érdekel”, akkor ugyanazok az érzelmi központok aktiválódnak az agyában, mint amikor testi fájdalmat szenved el. Ez minden egyes embernek hihetetlenül káros, leginkább azért, mert rövid úton elveszíti a lelkesedését.

Gerald Hüther nemzetközi hírű német agykutató szintén a lelkesedés fenntartásában látja a hatékony tanulás alapját. Mint a hvg.hu-nak mondja, egy tanulási folyamatnak kellőképpen izgalmasnak kell lennie ahhoz, hogy a középső agy érzelmi központjai aktiválódjanak. Ez azért fontos, mert csak ebben az esetben kerül sor az úgynevezett neuroplasztikus hírvivő vegyületek kiáradására, amelyek „úgy hatnak az idegi hálózatokra, mint egy tápoldat”. Ez az érzelmi töltődés legjobban akkor működik – magyarázza a professzor –, amikor egy gyermek valami iránt valóban érdeklődik, amikor saját maga akarja feltárni és megtanulni, hogy valami hogyan működik.

Az érzelmi aktiválódás egyébként akkor is létrejöhet, ha a gyermek szereti a tanítóját. Ilyenkor az iránta való szeretetből tanulja meg például a szorzótáblát. A tananyag persze a jutalom reményében vagy a büntetéstől való rettegésben létrejött érzelmi aktivitásban is megtanulható. Csakhogy ebben az esetben a gyermek elsődlegesen azt tanulja meg, hogyan szerzi meg a jutalmat, hogyan kerüli el a büntetéseket, de semmilyen érdeklődése nem fűződik a tananyaghoz. Így gyakorlatilag betanítási és idomítási kísérletek tárgyává válik. És miközben egyesek igyekeznek minél több jutalmat bezsebelni, mások keresik a büntetések elkerülésének módjait, kialszik bennük a tanulási iránti lelkesedés – véli Hüther professzor.

PISA-tesztelt paradicsomok

Károsnak tartja, hogy a mai oktatási rendszerek leginkább a versengésre alapulnak. Így ugyanis a gyerekek leginkább azt tanulják meg, hogyan érvényesüljenek mások rovására. „Ha valaki olyan társadalomban akar élni, amelyben mindenki csak a saját egyszemélyes előnyét keresi, akkor ennek a rendszernek az iskoláiban is ilyen egocentrikus egyedeket kell tenyésztenie. Ugyanakkor ezek az egyedek később nem lesznek képesek másokkal boldogan együtt élni, és kihívásokat közösen megoldani.”

A gyerekeknek szükségük van a szülők tudására, tapasztalataira is, de ezeket – mondja Hüther - csak akkor tudják tőlük megtanulni, ha a szüleik igazán szeretik is őket, ha jól érzik magukat a köreikben, és tudják, hogy otthon elfogadják őket minden helyzetben. A bizonytalanság és a félelem elnyomja a tanulási vágyat. A felfedezés és alkotás iránti vágy hiányában pedig azt is nehéz megtalálni, mihez van valódi tehetségük. „És ha maguk nem indulhatnak el erre a felfedező útra, akkor nincs esélyük, hogy a bennük rejlő potenciálokat felfedezzék, vagy netán ki is bontakoztassák.”

Hüther sem utasítja el alapból az iskolát. „Ha ezek az intézmények felfedező és kreatív műhelyek lennének, ahol a diákok mindent megtanulhatnának, amire az életükben szükségük van, és mindezt másokkal együtt tehetnék, akkor minden gyermek szívesen járna iskolába, és valószínűleg sírva fakadnának, ha valaki azt kérné, hogy tanuljanak otthon egyedül.” Az unschooling-mozgalom terjedésének az az oka, hogy „a legtöbb iskolát úgy működtetik, mint egy üvegházat, ahol PISA-tesztelt paradicsomokat és uborkákat termesztenek”. Ugyanakkor vannak jó példák is már: számos iskola bizonyítja, lehet ezt másképp is csinálni. Ezekből nem is igyekeznek a szülők kivenni a gyerekeiket – emlékeztet Hüther.

Lelkesedés-hozzáértés-siker

Európában és a világon mindenütt elképesztő igény van az oktatás megújítására – csatlakozik Stern. „Minél jobban halad a társadalom az uniformizálódás felé, annál erősebbé válik a tagjainak az igénye a szabadság, a lelkesedés iránt.”

Ugyanez az iskolarendszerre fokozottan igaz. Ha ezt az igényt azon kívül találják meg a szülők, akkor jöhet szóba például az unschooling. „És tévedés azt hinni, hogy ez csak azoknak a gyermekeknek áll rendelkezésükre, akik valamilyen különösen inspiráló környezetben élnek.” A legreménytelenebb, legingerszegényebb helyzetben élő fiataloknak és szüleiknek is azt próbálja mondani Stern, hogy ha képesek rátalálni valamire, ami lelkesíti őket, akkor automatikusan zsenivé válnak azon a területen.

„A megélt lelkesedésnek automatikus mellékhatása a hozzáértés: ha valamit nagyon szeretsz, és annak áldozod magad, akkor szinte bemágneseződsz mindenféle tudásra, információra, képességre az adott dologgal kapcsolatban. Mindenhol megtalálod a megfelelő információt és tudást, is igazán mélyen szakértőivé válsz az adott dolognak. Nézzük csak meg, ha egy gyermeket magukkal ragadnak az autók, vagy a repülőgépek, akkor milyen tudásra képesek szert tenni ezekkel kapcsolatban! Ilyeneknek kellene maradnunk! És a hozzáértésnek is van egy mellékhatása: ha valamihez igazán jól értesz, akkor hirtelen felbukkannak azok az emberek, akiknek erre a hozzáértésre van szükségük. És minden embernek van legalább egy olyan érdeklődése, amely igazi lelkesedéssel tölti el. Így lesz a hozzáértés mellékhatása a siker.”

Hüther professzor megerősíti azt az – összes oktatáskutatás által alátámasztott – véleményt, hogy az iskolarendszer akkor jó, ha abban kiváló tanárok oktatnak-nevelnek. Fontos, de nem elég, hogy a tanárok megalapozott tudással, didaktikai és metodikai kompetenciákkal rendelkezzenek. De képesek kellene lenniük a gyermekeket „meghívni” a tanulásra, bátorítani és inspirálni őket. Ehhez szerinte szeretniük kell a gyermeket.

„Amennyiben a tanárok fel tudnának hagyni azzal, hogy a diákokat a (ki)oktatásaik és ítélkezésük/értékelésük tárgyává tegyék, mindaz, ami jelenleg az iskolában zajlik, rendkívül gyorsan megváltozhatna. Ehhez a tanároknak minden diákot a maga egyedi nagyszerűségében kellene felfedezniük, amely folyamatban a pedagógusok magukat nem a tudás átadóinak látják, hanem kincskeresőknek és bábaasszonyoknak, akik mernek a diákokkal valódi találkozásokban részt venni. Az oktatásvezetésnek azt tanácsolnám mindenütt a világon, így Magyarországon is: sürgősen vizsgálják meg, mi folyik a pedagógusképzésben, mit tanulnak ma az egyetemeken és főiskolákon a holnap tanárai. És amennyiben azt látják, hogy ott alapvetően minden ugyanúgy zajlik, mint a múlt században, akkor azonnal bocsássák el az ezért felelős docenseket. Tudniuk kell: ellenkező esetben a fizetésükre fordított költségek több ezerszeresét kitevő, maradandó károkat okoznak.”

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!

Kapcsolódó cikkeink:

MI ZAJLIK A GYEREKEK AGYÁBAN, HA TÉVÉZNEK?

AZ ISKOLA A GYEREKEINKBŐL ZOMBIT CSINÁL

EGÉSZSÉGTELEN, FÉLÉNK, 10 ÉVES FELNŐTTEKET FARAGNAK BELŐLÜK...

AZ UNIÓBAN ITT NEM TANÍTJÁK TÖBBÉ KÉZZEL ÍRNI A GYERMEKEKET

FINN CSODA, AZ SOHASE LESZ NÁLUNK

Forrás

A kép csak illusztráció