Voltál már a feketetói zsibvásáron? Turisztikai attrakció lett a zsibvásárból!

Erdély legnagyobb vásárát minden év októberének második hétvégéjén tartják Körösfeketetón (Negreni), Kolozs megyében. A kétszáz éve rendszeressé vált, hatalmas zsibvásárból mára turisztikai attrakció is lett, és olyan látogatók is felkeresik, akik igazából semmit nem akarnak venni, csak kíváncsiak, mint e cikk szerzője. A gyűjtőszenvedély azonban őket is elkapja.

A feketetói vásárról már jó néhány éve hallottam először. Ismerőseim jártak ott, és csak mosolyogtak. "Ezt látni kell" - mondták. Utána olvastam, próbáltam útitársakat szerezni, de akinek megemlítettem, mind ugyanazzal rázott le: "Menj ki az Ecserire, ha régi bóvlikat akarsz venni. Vagy a Józsefvárosi piacra, ha újakat."

Több, mint egy piac

Az idén végre sikerült összeszedni egy autóra való útitársat, így október második hétvégéjén megnéztük Erdély, vagy talán egész Kelet-Közép-Európa legnagyobb vásárát. Nos, való igaz, Feketetó sok szempontból olyan, mint az Ecseri és a Józsefvárosi piac összekeverve. Hihetetlen mennyiségű árus árul itt hihetetlen mennyiségű kacatot és néhány valódi kincset. Viszont miután körbesétáltam a több négyzetkilométeres alapterületű vásárt, én is arra jutottam: Feketetót valóban látni kell. Mert sokkal több, mint egy egyszerű piac.

Először is, a természeti környezet lenyűgöző. A Sebes-Körös két partján a piac két kilométer hosszan húzódik, méregzöld dombokkal a háttérben. Akármilyen összevisszák is az árusok és a portékáik által alkotott alkalmi utcák, mégsem éreztem az említett két piac néha nyomasztó labirintushangulatát, inkább azt, hogy kinn vagyok a szabadban. Mintha túráztam volna, csak az ösvényeket nem virágok és bokrok szegélyezték, hanem a világ összes kacatja.

Aztán az emberek. A vásárban bőven hallottam magyar szót, és a legtöbb árus, aki akár csak halványan is el tudta képzelni rólam, hogy veszek valamit, ráérősen mesélt a portékájáról, legyen az havasi méz, fémüst vagy monarchiás hadikitüntetés. Külön színfoltot jelentettek a nagy kalapos gábor cigány férfiak és a tarka ruhás cigány nők. Számítottam rájuk, hiszen ők szerepelnek minden második, a vásárról megtalálható képen. Azon se lepődtem meg, hogy a mezőségi legények már jóval napnyugta előtt végigénekelték a teljes magyar népdalkincset, a prímás vonójába pedig óráról órára több és több húszlejes volt tűzködve.

Azon viszont jót nevettem, hogy nem ez a két csoport a legkirívóbb a vásárban, hanem a leginkább oda nem illő, városi turisták. Akár Magyarországról, akár Romániából érkeztek a fiatal városlakók, esetlenségük, túraruhájuk és nagy fényképezőgépeik azonnal lebuktatták őket - azaz minket. Ugyanakkor a gyakorlott vásározók és vásárlók békés nemtörődömséggel hagytak minket, zöldfülűeket, hogy fotózzuk és tapogassuk az árukat.

Az ételek szintén jelezték, hogy nem Budapest külvárosaiban járok. A kötelező erdélyi vásári ételen, a miccsen (mititei) kívül - amely darált marha-, sertés és birkahúsból gyúrt, grillezett fasírt - olyan különlegességeket is árultak az ételsorokon, mint a pacalleves (ciorba de burta).
Meg persze erdélyi söröket, Ursust és Ciucot, illetve különféle pálinkákat.

És hát persze a lényeg, amiért mindenki menni szokott egy vásárba: az áruk. Feketetó tényleg az a hely, ahol mindent lehet kapni. Erdély elmúlt százötven évének zaklatott története volt kiöntve a fűre. Láttam faragott székely bútorokat és román ikonokat, kalotaszegi hímzéseket és kommunista propagandaplakátokat a Ceausescu-érából, ezüst tóraolvasókat és horogkeresztes dísztányérokat, porcelán csecsebecséket és használt fúrógépfejeket. A komolyabb árusok egyetlen árucikkre specializálódtak - festmény, réztárgyak, cipő - de rengeteg standon az "amit össze tudtunk szedni" volt az egyetlen rendezőelv. "Innen is, onnan is kaptuk, jó barátoktól" - mosolygott egy szőke srác Kolozsvárról.

Alkudni nem mindenkinek sikerül

Aki szeret kincset keresni, Feketetónál aligha talál jobb terepet. Minden árucikk alku tárgya, de minél turistásabb a vevő, annál kisebb valószínűséggel köti meg az évszázad üzletét. Találtam például egy keszeget formázó bronz sörnyitót, és úgy éreztem, hogy feltétlenül birtokolnom kell, emiatt megkérdeztem, mennyibe kerül.

- Huszonöt lej - mondta az árus.
- Tizenöt? - kérdeztem én.
- Nem lehet, bronzból van, huszonöt - mondta az árus.
- Húsz?
- Nem, huszonöt.
- Akkor viszlát.
- Viszlát.
- Nem lehetne mégis húsz?
- Nem.

Egy szó, mint száz, a becsületem nem engedte, hogy megvegyem huszonöt lejért (1500 forint) a sörnyitót, így fájó szívvel otthagytam. Lett viszont másik vásárfia, egy porcelánnyúl, amely egy kerekeken guruló porcelánkacsát tol maga előtt. És az a gyanúm, hogy a következő években lesz még jó néhány.

A legtöbb városi turista, aki nem azért ment Feketetóra, mert konkrétan venni akart valamit, valószínűleg épp úgy járt, mint én: a különleges helyszín és hangulat befogadásán kívül nem sok mindent csináltam. Eszembe nem jutott volna például, hogy valami komolyabb értéktárgyat vegyek. Ugyanakkor másnap már azon gondolkoztam, hogy jövőre célzottan kéne menni, és teszem azt könyvritkaságokat venni. Vagy faragott bútorokat. Nem mintha akkora szükségem lenne rájuk, csak épp van egy vásár, ahol ott van ömlesztve minden elképzelhető kacat, és hátha sikerül majd találni közöttük valami igazán értékeset.

Így alakul ki a játékszenvedély is. Vigyázzanak, Feketetó veszélyes hely!

Forrás: http://www.origo.hu/utazas/20121018-elmenybeszamolo-erdelybol-a-feketetoi-vasarrol.html