Az ókori Római Birodalom területén rengeteg, meglepően jó állapotban fennmaradt épület hirdeti a hajdani dicsőséget.
Az olyan nyilvánvaló példák mellett, mint a Colosseum vagy a Pantheon, számos, az időjárás és a történelem viszontagságainak még jobban kitett építmény, mint a vízvezetékek, a mólók vagy a hidak is szép számmal találhatók, és szinte alig látszik meg rajtuk az eltelt nagyjából két évezred.
Még rejtélyesebb a dolog, ha hozzávesszük azt is, hogy a római építészek előszeretettel használtak betont ezekhez az alkotásokhoz – márpedig a modern betonépítmények élettartamát 100, legfeljebb 150 évre tervezik. A rómaiak tehát jobb betont kevertek, mint a mai, számítógépekkel, vegyi üzemekkel megtámogatott utódaik? Ez a kérdés sokáig izgatta a tudósokat és építészeket, mígnem egy kutatócsoport néhány évvel ezelőtt el nem határozta, hogy alapos vizsgálat alá veszi a problémát.
A római beton receptjét régóta ismerhetjük, ugyanis Augustus császár hadmérnöke, Marcus Vitruvius Pollio De architectura libri decem című tízkötetes építészeti munkájában szerepel a készítésének leírása. A rómaiak a munkát mészégetéssel kezdték, ehhez vizet kevertek, majd a keverékhez vulkáni hamut adtak. Az így kialakult habarcshoz aztán nagyobb tufa- vagy tégladarabokat kevertek, és ezt az elegyet öntötték bele az előkészített faformákba, ahol hagyták megkötni. (Némileg bonyolítja a dolgot, hogy a rómaiak két, némileg eltérő receptet alkalmaztak a tengervíznek kitett építmények, például mólók építésénél és a szárazföldi épületeknél, de a létrejövő kémiai reakciók elég hasonlóak lehettek mindkét esetben.) Az így létrejött készítmény aztán elképesztően ellenállónak bizonyult, sem a tenger ostroma, sem árvizek, földrengések és egyéb szélsőséges körülmények nem tudtak benne komoly kárt tenni.
Földbarát rómaiak
A kaliforniai kutatók Vitruvius receptjét használva, illetve a Nápolyi-öböl északnyugati részén feltárt Baiae város kikötőjének építményeiből vett mintákat vizsgálva igyekeztek választ találni arra, minek köszönheti kiváló tulajdonságait ez az anyag. Egy részecskegyorsítót is bevetve végül arra jutottak, hogy a kulcs a vulkáni kőzetekben és hamuban rejlik. Az ezekben lévő anyagok ugyanis újra és újra reakcióba lépnek a mésszel, a folyamat közben pedig egy strätlingite nevű, rendkívül szilárd ásvány keletkezik, mégpedig pontosan azokon a részein az anyagnak, ahol meg szoktak jelenni a beton stabilitását idővel kikezdő apró, mikroszkopikus, ám idővel továbbterjedő repedések. Ehhez közelítő eredményt manapság a betonhoz kevert mikroszálakkal lehet elérni, amelyek hasonló szilárdságot biztosítanak, ám az idő vasfogával szemben jóval kevésbé ellenállóak, mint a római megoldás.
További előnye az ókori eljárásnak, hogy a betont elég volt a ma leginkább elterjedtnek számító „Portland” típusú betonnal szemben nem 1450, hanem csupán 900°C fokon kiégetni. Ez pedig akár még a globális felmelegedéssel vívott küzdelemben is fontos eredmény lehet, ugyanis a becslések szerint a világ betonállítása felelős a légkörbe éves szinten kiszabaduló szén-dioxid mennyiségének 7 százalékáért – ennek egy jelentős részét lehetne megspórolni, ha kisebb hőmérséklet is elég lenne a megfelelő eredmény eléréséhez.
Forrás - Kép: Gabriel Bouys / AFP
TOP 5
