Elfogy az idő - amikor a klímadepresszió katasztrófához vezet

Gyakran halljuk klímakutatóktól, a környezet megóvásán dolgozó civil szervezetek képviselőitől és különböző médiumokban a figyelmeztetést: az „utolsó órában” vagyunk. De vajon mi fog történni utána? Ez a vészjósló mondat csak a környezetre vonatkozik? Minek, kinek jelentheti a végét, ha elfogy az idő?

Napjaink legégetőbb problémája vitathatatlanul az emberi tevékenységekből fakadó klímaváltozás, amelynek jelei ma már a mindennapjainkban is megmutatkoznak. Egyre gyakoribb és egyre erősebb viharok, időjárási anomáliák, eltolódó vagy még inkább megszűnő évszakok, árvíz és aszály (akár 1 éven belül ugyanazon a területen). A globális felmelegedés miatt megfogyatkozott termőföld kincset ér, ezért az ember egyre nagyobb szeletet hasít ki magának az erdőkből, korábban érintetlen területekből. Azzal, hogy az élőhelyeket átalakítja, számos állat- és növényfaj sorsát pecsételi meg. Évről évre emlősök tucatjai sodródnak a kihalás szélére, miközben rovarfajok százai tűnnek el, melyek bár kisebbek, szerepük is kevésbé látványos, azonban a tápláléklánc szempontjából nélkülözhetetlenek. Ennek a láncnak a végén pedig ott vagyunk mi, emberek, akik például a beporzók nélkül nem maradhatunk életben. Ha ugyanis a méhek kipusztulnak, az emberiségnek is csupán négy éve marad. Az „utolsó órában” vagyunk ahhoz, hogy megértsük, mit veszíthetünk és az utolsó órában ahhoz, hogy változtassunk ezen!

A kérdés csak az, hogy a klímaváltozás miként hat az emberre? Vajon az egyes társadalmak a világ különböző pontjain hogyan kezelik azt a nyomást, amit a klímaváltozás jelent? Félnek? Szoronganak? Depresszióssá válnak? Netán passzívvá? Vagy épp ellenkezőleg, tettekre sarkallja őket? És ha utóbbi, akkor a cselekvés mindig pozitív, jobbító szándékú lesz?

Nehéz kérdések ezek, amelyek egyre inkább a közbeszéd részévé válnak. Mit tehetek én? Mit tehet a közösség, amihez tartozom? Része, aprócska eleme vagyok annak és elfogadom az irányítást, vagy én magam vagyok, aki az élére áll egy szerveződésnek?

Hol van a helye és szerepe a vállalatoknak és a kormányzatnak? Mennyire van felelősségük abban, hogy az emberek milliói alkotta fogyasztói társadalmak megvezethetővé, irányíthatóvá váltak? Hogyan lehet a gazdasági érdekekkel – vagyis a folyamatos növekedéssel – szembe menve úgy fejlődni, hogy a természet értékeit is megőrizzük nemcsak a magunk, hanem az utánunk következő generációk számára is?

A klímaváltozás minden szektorra és minden egyes egyénre hat. Ennek vannak látható jelei és következményei, és vannak a felszín alatti folyamatok. Mind közül a legnehezebb megérteni az emberi lélekben zajlókat, hiszen a legösszetettebb és intelligensebb fajként a világ és közvetlen környezetünk eseményei hatnak ránk. Szüleinktől hozzuk az alapvető tulajdonságainkat, ők formálják jellemünket, később az oktatási intézmények, tanáraink, diáktársaink is alakítják világlátásunkat. Mai globalizált, digitalizált világunkban a Föld másik fele is elérhető közelségbe került. Hatnak ránk a természeti katasztrófák, a háborúk, a járványok és a sarki jégsapkák olvadása is, ami egyesekben klímaszorongást idézhet elő.

Azt, hogy ki miként képes ezeket az információkat feldolgozni, hogy mennyire érzékeny ezekre, egyén függő. Nyilvánvalóan sokan vannak, akik elfogadják, hogy a világ ilyen és igyekeznek ehhez alkalmazkodni. És vannak, akiknek ez az alkalmazkodás nem megy. Ők azok a személyek, akik lassan egy burkot húznak maguk köré, és erősen szelektálják azokat az információkat, amelyek bejuthatnak e mögé. Ők azok, akik lassacskán elszigetelik magukat és a társadalom peremére kerülnek. Meg nem értettség érzésük pedig idővel akár haraggá, vagy tehetetlen dühvé fejlődhet. Ezek az érzékeny emberek könnyen áldozatává válhatnak olyan manipulatív személyeknek vagy csoportoknak, akik az interneten keresztül könnyen elbújhatnak a hatóságok szeme elől. Innen pedig már csak egy lépés, hogy a megvezetett emberek különböző eltorzított ideológiák mentén  – akár a Föld megmentése érdekében –  romboló tetteket hajtsanak végre.