Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

alaczko_haz.jpg 

Történetünk középpontjában most nem a közkedvelt vályogház áll, bár a sztorit úgy ismertük meg, hogy posztoltunk korábban az egyik FB csoportban egy olyan cikket, mely azt a kérdést boncolgatta, hány fok van a vályogházban belül, ha kint 39.

A válaszok szinte "ömlöttek" a feltett kérdésre, - volt, aki 23, volt, aki 27 vagy ennél is több fokot említett -, mégsem erre lettünk igazából figyelmesek. Az egyik olvasónk hozzászólása keltette fel valójában az érdeklődésünket, aki amellett, hogy dicsérte természetesen a vályogházat, írt még furmányos gondolkodású dédapjáról és dédanyjáról is. Két olyan emberről, akik a jég hátán is megélve egyfajta ősrégi tudást követve szinte a semmiből építették fel azt a házat, melyben aztán utánuk még leszármazóik is laktak. Mindezt majdnem vályogból, de ne szaladjuk ennyire előre a történetbe! Írtunk a hölgynek és kértük, mesélje el dédszülei, azaz a Laczkó család történetét, saját házának megépítését jó 100 éve, mely vagy így, vagy úgy, de mégiscsak kapcsolódik a ma már környezettudatosnak is nevezett vályogházhoz. Válaszolt, így a sztorit a kedves olvasóink is megismerhetik.

"A történet egészen az első világháborúig nyúlik vissza. Dédapámnak és dédanyámnak sok gyermeke született, akik közül voltak, akik felnőttek, és voltak, akik sajnos nem. De nemcsak ez sújtotta dédanyámat ebben a nehéz időben, hanem még más is. Elvesztette egyik karját, ezért rokkanttá nyilvánították. Ez azonban nemcsak hátrány, hanem valamelyest előny is volt, a háború után ugyanis az akkori városi hivatal a rokkantaknak és a sok gyermekeseknek földet adományozott, így kaptak az én dédszüleim is egy "telket" a salgótarjáni rokkant telepen.

Akkoriban még csak épült ez a szép város, ami hegyekkel körül vett területen fekszik. A házakat is úgy tudták megépíteni az ott lakók, hogy szó szerint hegyeket hordtak el, bontottak le. Dédapámra is ez a sors jutott, munkásokkal karöltve bontották le a hegynek azt a részét, melyre aztán "merőlegesen" házat építehettek. Természetesen a kivájt föld sem ment kárba, alkalmas volt vályogtégla készítésére, és ez adta az ötletet a boldoguláshoz. Dédapám vályogtéglákat kezdett gyártani a felhalmozott földből, amit aztán értékesített, majd annak árából bazalt köveket és téglákat vásárolt, hogy kőházat emelhessen.

Ez idő alatt természetesen dédanyám se "tétlenkedett": cselédközvetítőként kereste a kenyerét, és miközben a város utcáit járta, retiküljébe sorra gyűjtötte be a kisebb építési anyagokat: gazdátlan téglát, szögeket, vasdarabokat és még mást is, bármit, amit fel lehetett használni a ház építéséhez. Ha pedig olyat talált, ami nem fért bele a táskájába, akkor hívta a gyermekeit segítségül, akik kis kuli kocsival eltolták az éppen aktuális építési anyagot. (A háború alatt és után sok romos épület maradt a városban, melyet el kellett bontani. A törmeléket a városlakók széthordták, széthordhatták, hogy ne vesszen kárba. - szerk.)

Így aztán pár éven belül megépült a ház, ha jól tudom kb. 1932-re végleg kész is lett. Az alapja erős bazaltkő, a fala valószínűleg tégla, /habár ez ügyben a rokonság nem ért mindenben egyet/. Én az 1970-es években kapcsolódtam bele a ház történetébe, ugyanis ide születtem. Gyermekkoromban sok időt töltöttem benne, és egyszerűen nem tudok mást mondani, minthogy imádtam. A legnagyobb hőségben se volt soha meleg, hisz a közfalak kb. 50 cm vastagok, a főfalakat nem tudom sajnos pontosan megmondani. Felveszi tehát a versenyt a kellemes klímát adó vályogházakkal.

Nagyon sok kellemes napot töltöttem el itt, igaz, ez nem csupán a háznak volt köszönhető, hanem benne élő nagyszüleimnek is, akiknek szeretete ma is itt él bennem. Ezek az emberek még tudtak építkezni, nem mellesleg szerették és tisztelték egymást, akár a jég hátán is megéltek."

Jelenleg a ház értékesítés alatt áll. Ide kattintva lehet a paramétreiről érdeklődni...

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!

Kapcsolódó cikkeink:

Forrás: FB