A közösségi oldalakon sokan mindent közölni akarnak a világgal, de eközben az ízlésüket tökéletesen kiismerő algoritmusok csapdájába esnek. Ez pedig minden újdonságot elzár előlük. Interjú Horváth Dorka újmédia-kutatóval.

Hogyan változtatta meg a kommunikációt, hogy régen vagy csak személyesen, vagy otthoni, munkahelyi telefonon érhették el egymást az emberek, most pedig mobilon bármikor?

Ha régen az iskolában megbeszéltük, hogy négy órakor találkozunk a Moszkva téren, akkor nem volt csúszás, késés vagy kellemes feledékenység, a megbízhatóság praktikumnak számított. A fülkéből legfeljebb csak egymás nagymamáját érthettük volna el a vonalas telefonon. Ma már egy telefonszámra is nehezen emlékszünk, a memóriánkban a helyet más ügyek foglalják el. A mobiltelefonnal és az internettel megváltozott magához a kommunikációhoz való viszonyunk. Maga a nyilvánosság, a kommunikációs tér, amelyben élünk, új fogalmakat teremtett. Ma már egy megosztás gombra vagyunk attól a nyilvánosságtól, – akár az Instagram, a Facebook vagy egy blog esetében –, amelyről régen egy átlagember nem is álmodhatott. Egy jól eltalált poszttal képesek vagyunk elérni akkora tömeget, amekkorát egy országos napilap sem. Hatalmas lett a közönség, akihez szólhatunk, ami elképesztő lehetőség, megváltoztatta a közlés módját is: amolyan mánia lett, hogy hírt adjunk magunkról.

Ez nem hangzik túl pozitívan. Milyen káros hatásai vannak a fejlett kommunikációnak?

Magát a beszélgetés kultúráját kezdi elfelejteni a Z nemzedék (az 1995 és 2012 között születettek), és valamennyire talán az Y generáció (az 1980 és 1995 között születettek) fiatalabb tagjai is. Egy amerikai professzor, Sherry Turkle a nyolcvanas évek második felében még a Wired technológiai magazin címlapjára került azzal a jóslatával, hogy az internet meg fogja változtatni az emberek kommunikációs tudatát: ki fog nyílni a világ, megnyílik a tér, mindenki közlékenyebb, érdeklődőbb lesz – vélte ekkor.

Ugyanez a kutató azonban tavaly már azzal kezdte az előadását a TED konferencián, hogy ünnepélyesen visszaadta a címlapot, mivel rájött, hogy megdőlt az akkori kutatása: az internet nemcsak hogy nem nyitja, hanem egyenesen szűkíti a tudatot. Lassan hajlamosak vagyunk nem tudomást venni a körülöttünk lévő világról. Turkle szerint a kamaszkori panaszt, miszerint senki sem figyel ránk, megoldja az új online dimenzió. A közönség lehet például a néhány száz facebookos ismerősünk, de több tízezer instagramos követőnk is, akik gyakorlatilag bármikor elérhetők okostelefonon keresztül. Ha kiírunk valamit a Facebookra, arra legalább egy-két reakció biztosan gyorsan érkezik, ez pedig annak az illúzióját teremti meg, hogy figyelnek ránk. Így lesz, aki mindig meghallgat minket, egy arcsimítás helyett most lájkot, kommentet kapunk. Az állandó kapcsolódás, a folyamatos inger, hogy közöljünk valamit, a személyiségünkre is hatással van.

A mai gyerekek ezért gubbasztanak a számítógép mellett ahelyett, hogy kimennének a játszótérre?

Az, hogy a mai idősebb gyerekek már nem a téren bandáznak, hanem chatelnek egymással, szociológusok szerint az amerikai társadalom szabályozásaihoz vezethető vissza. Az Egyesült Államokban annyira korlátozzák a fiatalok számára is elérhető közösségi helyek számát, ahol a gyerekek felnőttek kontrollja nélkül találkozhatnak, hogy igazából már csak a virtuális teret érzik a saját terepüknek, ahol gyakorlatilag bármit megtehetnek, felügyelet nélkül.

A Facebook vagy akár az Instagram miatt elrugaszkodunk a realitástól?

Ez a közlési inger és a reakció utáni vágy megváltoztatja azt, ahogy magunkra tekintünk. Talán egy újfajta létezés formálódik. A képernyőn újjászületünk: kicsit szebben, kicsit okosabban, kicsit izgalmasabban, mint a valóság. Vagyis legalábbis ahhoz képest, ahogy eddig magunkat láttuk digitális filter és telefon nélkül a tükörben. A neten bármilyennek tűnhetünk, az új személyiségünk, a digitális identitásunk puha és képlékeny, naponta újraírható. Ez nyilván veszélyeket hordoz magában. Az MTV zenecsatornán volt egy műsor, amely konkrétan ezzel a problémával foglalkozott, ebben online szerelmeket váltottak “valósra”. Az egyik adásban egy amerikai lány a Facebookon egy gyönyörű mexikói modellnek adta ki magát, és így összebarátkozott egy közelben élő fiúval, akivel éveken át tartott a kapcsolatuk a neten. Amikor a tévések végül összehozták a nagy találkozót, a lány a szembesítéssel összetörte a fiú szívét, nem is az volt, akinek kiadta magát. A fiú éveken át tartó átverését azzal indokolta, hogy így legalább egy időre ő is szép és különleges lehetett valaki számára.

Elképesztően sok időt lehet eltölteni haszontalanul a közösségi oldalakon. Hogyan lehet egészséges mértéket találni a facebookozásban?

A facebookozás ma már lehet egyfajta addikció. Én azt az elméletet tartom a leginkább találónak, amely szerint, ha képesek vagyunk a pozitív értelemben vett magányra, egyedüllétre úgy, hogy szabadidőnkben nem érezzük állandó szükségét annak, hogy telefonközelben legyünk, lesve a képernyőt, hogy történik-e valami, akkor egészségesen kezeljük a közösségi médiát. De még nem telt el elég idő ahhoz, hogy bármilyen konkrét tapasztalatot levonhassunk a szociális hálózatok hatásáról az életünkre.

A statisztikák szerint az emberek egyre kevesebbet telefonálnak, inkább interneten üzengetnek egymásnak. Ez hogyan fogja megváltoztatni a kommunikációt és a mobilokat?

Az ingyenes hívást kínáló appokat – például a Vibert – sokan használják, de ez egyelőre nem veszi át a mobilhívás szerepét, mert nem biztosít olyan biztos elérhetőséget, mint a hagyományos hívás. Viszont az SMS-t már elég nagy hatékonysággal tudják pótolni az olyan üzenőappok, mint a WhatsApp vagy a WeChat. A Facebook Messengert pedig azért praktikusabb használni, mert egyszerre a teljes baráti társaságnak lehet privát üzenetet küldeni, így mindenki azonnal elérhető, valamint az is látszik, hogy ki olvasta már a levelet, és ki nem.

És miként alakul át a telefonok formája emiatt?

Nem tudom. Az ujjunk és a tenyerünk nehezen bírja tartani a lépést a telefonok egyre növekvő képernyőjével, így maximum vékonyabbak lehetnek a készülékek. Ennél fontosabb változás, hogy nemsokára összefolyik a az írott és a hangalapú kommunikáció. Beszédfelismerésre már a mai mobilok is képesek, de a technológia még nem elég fejlett. Hamarosan arra is képesek lesznek a telefonok, hogy hiba nélkül megértsék, amit diktálunk nekik. Mindegy lesz, hogy egy üzenetet begépelünk vagy beolvasunk a telefonba, és a fogadó fél is választhat majd, hogy a bejövő szöveget elolvassa vagy meghallgatja. A Google okosszemüvege szerintem egyelőre nem hoz magával kommunikációs forradalmat, mert a Glass még valószínűleg évekig túl drága lesz ahhoz, hogy tömegtermékké váljon.

Már több embertől megkaptam, hogy ne írjak neki éjjel üzenetet a Facebookon, mert felébreszti a mobilja. Felhívni nem jutna eszembe senkit sem éjjel, de bunkóság este tíz után üzenni is egy ismerősnek?

Szerintem a Facebookon eleve összefolyik a privát és a nyilvános szféra. A saját ismerőseim között ott van anyukám, a hallgatóim, a barátaim és a kollégáim, de olyanok is, akikkel csak néhány szót váltottam egy konferencián. Mindenki eldöntheti, mire használja a Facebookot. Ha munkára és magáncélra is, akkor ne sértődjön meg, ha éjjel is üzennek neki. Ha az udvariassági formulákat nézzük, szerintem még nem alakult ki erre pontos etikett, hiszen az éjszaka küldött üzenetek csak azóta jelentenek gondot, amióta hajlamosak vagyunk telefonnal kelni és feküdni. Akit ez zavar, annak érdemes beállítania a mobilját úgy, hogy, mondjuk este tíz után már ne riasszon az üzenetekre.

Egyre több a “Skype-nagyi”, aki leginkább PC-n keresztül tartja a kapcsolatot az unokáival: mit helyettesíthet, és mit nem tud pótolni a webkamerás beszélgetés?

Amikor Brüsszelben dolgoztam, a nagymamám Skype-on keresztül tanított meg arra, hogy hogyan kell nokedlit szaggatni. A családi szaggatási technikát szóban vagy e-mailben nem tudta volna elmagyarázni. De az emberi kapcsolatok nem élnek, nem fejlődhetnek csupán az online térben, semmi nem helyettesítheti a fizikai és így a lelki közelséget. Az újonnan születő online kapcsolatok általában senkinek sem jelentenek annyit, mint a személyes ismeretségek. Egy új médiás szabály szerint az online kapcsolatok létesítésének, fenntartásának és megszakításának költségei lelki értelemben véve gyakorlatilag elhanyagolhatók. Vagyis a Skype és a Facebook ugyan megkönnyíti a mindennapi kommunikációt, de az érzelmi kötődéseket nem váltják ki.

Nem fogjuk megunni és otthagyni a Facebookot?

Érdekes jelenség, hogy az amerikai szülők sokkal inkább betartatják azt, hogy 13 évesnél fiatalabb gyereküknek nem engedik, hogy használja a Facebookot. Európában és Ázsiában inkább a rendszer kijátszása a tipikus. Igaz, az amerikai gyerekek is használják az internetet néhány évesen, ám a Facebook nem válik az életük részévé, úgy tartják számon, mint egy idősebbeknek szánt szolgáltatást. Ezért használják inkább az újabb appokat – például a Snapchatet – még akkor is, ha az nem teljesen azonos funkcióra való. Ezt érzik igazán a sajátjuknak. Ez ugyan matematikailag azt jelzi előre, hogy idővel a Facebook elveszítheti a felhasználóit. De a virtuális térben amúgy sem él meg semmi egy emberöltőt.

Forrás

Kép: A szelfizés is a közlési kényszer egyik mellékterméke, Forrás: AFP/Bertrand Langlois