Párizs és London után, most Svédországban is elszabadultak az indulatok. A szegregált városrészekben élő bevándorlók egy vélt vagy valós sérelem után utcai harcokba kezdtek a rendőrökkel. De miért is?

Nyugat-Európa (az egyszerűség kedvéért Svédországot is ide sorolhatjuk) jóléti államai nagyvonalú bevándorlási politikájukkal olyan feszültségeket importáltak, amelyeket most már egyre kevésbé tudnak kezelni. A harmadik világból érkező bevándorlók jelentős része nem tudott integrálódni a helyi társadalomba. Mondjuk úgy, egymás mellett él két világ. Mintha visszaköszönne Huntington elképzelése a kultúrák harcáról. Általánosítani persze nem érdemes, mert vannak, akik beilleszkednek, de úgy fest utópisztikus elképzelés az, hogy a bevándorlók gyermekei, akik a helyi iskolákba jártak (ha jártak), már könnyebben beilleszkednek. Éppen a második, harmadik generáció az, amelyik fellázad. Új hazájukat nem érzik magukénak, a régi már elveszett. Furcsa, identitászavar alakul ki ennek hatására. Erre ráerősít a bőrszínbeli különbség és az előítéletesség, valamit az, hogy használható képzettséggel nem rendelkezvén, munkát még véletlenül sem kapnak.

Politikailag ennek egy eredménye van. Mindkét térfélen erősödnek a szélsőségesek. Ahogy nálunk a Jobbik a cigányellenes érzelmek hullámán hajózva erősödött meg, úgy nyugaton, jellemzően a bevándorlást kísérő anomáliák emelik fel a radikális pártokat. Fokozza a hatást a válság, amely ugyan a társadalom egészét sújtja, de a szegregált, képzetlen bevándorlókat sokkal jobban. Minden társadalmi modell működőképességét a válságállóság mutatja meg. Európa, a látszat ellenére eddig jól vizsgázott, hiszen sehol nem történt olyan radikális rendszer átalakítás, ami megkérdőjelezné az adott ország demokratikus jellegét. Ennek ellenére felvetődik a kérdés, ha a válság elhúzódik, nem lesz megoldás, és a bevándorlók integrációjára nincs még olyan országokban sem pénz, amelyek dúsgazdagnak számítanak, akkor hogyan tovább?

A multikulturalizmusra építő társadalmi modell végét már David Camerontól Merkelig sokan bejelentették, de azt még senki nem mondta meg, mit kell kezdeni a hagyatékával, a sokmillió bevándorlóval? Maga az alapgondolat tehát, hogy a menekülő, képzetlen ember, aki a hazájában nem boldogul, annak Európában sikerülhet, hibás. Jellemzően éppen az ellenkezője az igaz. Akinek megfelelő képzettsége van, az érvényesülhet másutt is. Nyilvánvalóan az ilyen bevándorlóból van a legkevesebb. Ők valószínűleg fel sem tűnnek a helyi társadalomnak. Ezzel szemben az ő bevándorlásuk, másutt súlyos veszteség, hiszen azok az országok, ahonnan elmennek kénytelenek pótolni őket. Bevándorlás híján méreg drága oktatással. Gondoljunk csak a mi orvosainkra, mérnökeinkre.

A kitörési pont az oktatás lenne, de vajon a bevándorlók célországaiban, saját kultúrájukból kitépve lehet ezt hatékonyan megtenni vagy a kibocsájtó országok viszonyainak normalizálásával? Óriási feladat ez, amihez sem elég pénz, sem megfelelő akarat nincs. Márpedig ha ez nem történik meg, akkor marad az állam kényszerítő eszközeinek bevetése. A bevándorlás korlátozása, a meglévő bevándorlók utánpótlásának megállítása, az oktatás fejlesztése és nagyszabású szociális programok beindítása azoknak, akik már bevándoroltak. Ha arra gondolunk, hogy Magyarországon egy magyarul beszélő kisebbség integrációja milyen nehézségekbe ütközik, könnyen átgondolhatjuk, mit jelent ez olyan kisebbségek esetén, akik sem a nyelvet nem beszélik, sem a helyi kultúrát nem ismerik. Ismerve a magyar romaprogramokra elfolyt százmilliárdokat, a dolog anyagi vetülete is világossá válik. Mindez az Európát sújtó válság kellős közepén. Úgy kellene szociális transzferekre többet költeni, hogy a gazdasági élet szereplői ennek éppen az ellenkezőjét várják el. Súlyos ellentmondás ez. Pedig köszönhetően Európa demográfiai csődjének, amelyben olyan prosperáló országok, mint Németország is élen járnak, a bevándorlásra kell valamilyen működő struktúrát kiépíteni, mert másképpen nem pótolhatóak a munkaerőpiacról kiesettek. Az sem megoldás, hogy az európai országok egymás képzett fiataljait próbálják begyűjteni, hiszen azzal csak exportálják saját problémáikat. A megoldásnak valamilyen közösségi modellnek kellene lennie, amelyet az EU teljes területén lehetne alkalmazni, akár közösségi források felhasználásával. Hiszen az emberi erőforrásba való befektetés legalább annyira hasznos, mint az út vagy a vasút vagy egy szépen kövezett főtér, ráadásul könnyebben átcsoportosítható, mint a helyi társadalmak adó befizetései. Vagy ha marad a jelenlegi tendencia, akkor égő autók fényénél merenghetnek az európai politikusok azon, hol rontották el.

Mári László
politológus

Forrás: http://demokrator.postr.hu/a-multikulturalizmus-vege