Néhány éven belül Banglades fogja megtölteni a világ gardróbjait, ennek a textilipari diadalmenetnek azonban súlyos, emberéletekben is mérhető ára van. A nyugati fogyasztás tombolása és a divat nyomása nyomorúságossá teszi a ruhagyárakban éhbérért dolgozók helyzetét.
A bangladesi olcsó munkaerő alkalmazásának a következményeivel bárki szembesülhet, ha bemegy egy plázába, és körbenéz a ruhaboltokban. Bár még javában tart a tavaszi szezon, a legtöbb üzlet megengedheti magának, hogy már most leárazásokkal csábítson be még több vevőt. A pár ezer forintos darabokra lecsapó vásárlók pedig aligha kerülhetik el, hogy ne egy Bangladesben készült ruhát akasszanak be otthon a szekrényükbe.
A nagy nemzetközi cégek jórészt a bangladesi ruhagyárak szinte emberfeletti teljesítményére alapoznak. Tavaly több mint 11 milliárd dollárt tett ki az Európai Unióba irányuló bangladesi ruhaexport, és az amerikai vásárlók is nehezen tudnák kikerülni a Bangladesben készült ruhadarabokat: tavaly az Egyesült Államokba 4,5 milliárd dollár értékben érkezett áru az ázsiai országból.
A szállítmányok növekedésének az ütemét jól jelzi, hogy az elmúlt évtizedben megnégyszereződött az Egyesült Államokba irányuló bangladesi ruhaimport. Becslések szerint Banglades a következő hét évben megelőzi majd Kínát, a világ legnagyobb textilexportőre lesz, és ezt mindenekelőtt alacsony áraival lesz képes kiharcolni. Az elmúlt néhány hónapban azonban kiderült, hogy ennek a ruhaipari diadalmenetnek súlyos, emberéletekben mérhető ára van. Tavaly november óta több mint hatszázan haltak meg a bangladesi ruhagyárakban.
Vérszívók birodalma
A Dakkában a múlt szerdán összeomlott gyárépület miatt az Európai Unió, a pápa és a vásárlók is napirendre vették a bangladesi ruhagyárakban uralkodó állapotokat, és a több mint ötszáz halálos áldozatot követelő tragédia súlyát a közösségi oldalak felhasználói is kezdik érezni. A vásárlók hirtelen nemcsak a ruhák ára, hanem az elkészülésének a körülményei után is érdeklődni kezdtek.
A Mango, a Benetton vagy a H&M Facebook-oldalán sokan az üzletek bojkottjára szólítanak fel, legyilkosozzák a cégek vezetőit, és számon kérik rajtuk, hogy hogyan tudnak aludni éjszaka, amikor vér tapad a kezükhöz. A legújabb ruha-összeállításokat bemutató képek alatt sok hozzászóló azzal szembesíti a shoppingolás örömébe belefeledkező felhasználókat, hogy a kabát, amelyet megvettek, több száz ember halálát okozta. A Mango oldalán az egyik bangladesi hozzászóló, Siragis Salekin az első kézből származó tapasztalataira alapozva írta azt, hogy a helyi gyártulajdonosok a legmocskosabb vérszívók, és úgy kezelik a dolgozóikat, mintha kutyák lennének.
Az Európai Uniónak, Banglades legnagyobb kereskedelmi partnerének egy hetébe telt, hogy súlyos aggodalmát fejezze ki a dél-ázsiai országban uralkodó munkakörülmények miatt. Brüsszelben arra jutottak, hogy az unió kereskedelmi kedvezményrendszerén keresztül próbálják meg ösztönözni a bangladesi munkakörülmények javítását. Banglades jelenleg vámmentesen és korlátozások nélkül szállíthat az EU piacaira, de ahhoz, hogy ez a kedvezményrendszer megváltozzon, mindegyik tagország jóváhagyására szükség van, és a folyamat akár egy teljes évet is igénybe vehet.
Ferenc pápa más eszközökkel próbálta meg elérni ugyanezt. A szokásos, ezúttal a munka ünnepére eső, szerdai audienciáján arról beszélt, hogy a társadalom nem igazságos, ha nem biztosít mindenki számára munkát, vagy ha kizsákmányolja a dolgozókat. Kézenfekvő példaként a dakkai gyáromlásban meghalt embereket hozta fel, akiket havi 38 eurónak megfelelő összegért dolgoztattak. "Ez rabszolgamunka, ami megengedhetetlen" - vonta le a következtetést a katolikus egyházfő.
Semmibe veszik őket
A világon Bangladesben a legolcsóbb a textilipari munkaerő, de az ország mintegy 4500 ilyen üzemében a munkakörülmények siralmasak. A Nemzetközi Ruha- és Bőripari Dolgozók Szövetségének (International Textile Garment and Leather Workers' Federation) 2011-ben készült felmérése szerint az ázsiai ruhagyárakban a minimálbérnél kevesebb fizetésért dolgoznak. A dolgozókkal általában csak határozatlan idejű szerződést kötnek a munkaadók, mert így könnyebben megkerülhetik a szabadságok vagy a táppénz kifizetését. A túlórázás kötelező, és egy sürgős megrendelés esetén a szabadnap sem szent. Sokan arra panaszkodnak, hogy ha egy napot hiányoznak, akkor háromnapi bért vonnak le tőlük.
Az összeomlott gyár túlélői azt állították, hogy a műhelyek vezetői annak ellenére kényszerítették a dolgozókat a munka felvételére, hogy a tragédia előtti napon komoly repedések keletkeztek a falakon. Több jogvédő csoportot is az háborított fel igazán, hogy a gyáromlást a munkavédelmi szabályok betartásával meg lehetett volna előzni. A bangladesi gyártüzek például azért járnak sok halottal, mert a munkaadók a lopástól tartva rácsokat tesznek az ajtókra és az ablakokra, használhatatlan vészkijáratokkal látják el az épületeket.
A mostani dakkai tragédia előtt néhány hónappal a Tazreen Fashions nevű cég épületében ütött ki tűz, de a menedzserek hamis riasztásra hivatkozva először útját állták a menekülő dolgozóknak. A tavaly novemberi tűzben több mint százan meghaltak, és több mint kétszázan megsebesültek.
Kevesebb ruha is elég lenne
Az ázsiai ruhagyárak kérdése a humanitárius ügyekkel foglalkozó szakembereket is megosztja. Az egyik tábor álságosnak tartja, hogy nyugati aktivisták harcot indítottak a ruhagyárak ellen, miközben ezek a beszállítók millióknak adnak munkát, vagy legalábbis esélyt a kitörésre. Sokuknak ugyanis az jelenti az alternatívát, hogy a szeméttelepen szerezzék be a túléléshez szükséges dolgokat.
Hasonló érveléssel vetik el a gyerekmunka elleni teljes letámadást, mert szerintük adott esetben egy teljes család lecsúszását idézheti elő, ha a kiskorúak nem keresnek pénzt. És egyébként is az iparosodás felé vezető úton minden országnak végig kell mennie ezen a kizsákmányolással terhelt szakaszon - mondják. Ha pedig esetleg valamilyen humanitárius csoda folytán a munkaadók elkezdenének többet fizetni a munkavállalóiknak, akkor nagy eséllyel be is zárhatnák a gyárat, mert nagyon gyorsan tönkremennének, és ez ismét a szemétdombon turkálók tömegeit növelné.
Egy másik tábor szerint viszont egyáltalán nem rengetné meg a textilipart, ha az ázsiai dolgozók napi 2 dollárját napi 2,25, esetleg 2,50 dollárra emelnék, a 12 órás műszakokat letudó munkások életében viszont jelentős javulást hozna. A bérfejlesztés nem törné meg a nyugati vásárlók fogyasztását sem, hiszen akkor is megvennék a pólót, ha tíz centtel többet kérnek érte a boltban - állítja Richard Rothstein gazdaságkutató.
A Tudatos Vásárlók Egyesületének munkatársa, Ujhelyi Katalin szerint az ázsiai ruhagyárak és az európai fogyasztók közötti kapcsolatot minőségi és mennyiségi probléma is terheli. Vagyis kevesebb, de jobb minőségű ruha is elég lenne, de a fogyasztói társadalom és a divat nyomása egyelőre nem kedvez ennek a fordulatnak, ráadásul az üzletláncok is rásegítenek az árukészletek gyors pörgetésére. Márpedig az olcsó divathoz olcsó munkaerő kell, az olcsó munkakörülményekben viszont kódolva vannak a tragikus kimenetelű balesetek - magyarázta az összefüggéseket Ujhelyi Katalin. A szakember szerint az egész iparágat fenntarthatóvá kellene tenni, és ennek az egyik velejárója, hogy sokkal kevesebb, de jobb minőségű, tartós ruhát kell gyártani, amelyet nem kell évente lecserélni vagy kidobni. Ujhelyi Katalin azt mondja, egyre több a magyar fogyasztó, akit érdekel, hogy honnan jön az áru, amelyet megvesz, miből van, milyen a cég, amelyik gyártja. Ez a hozzáállás kiemelten igaz az élelmiszerekre, de lassan továbbterjed a többi árura is.
Minél többet, minél olcsóbban, minél gyorsabban
A nyolcvanas években felfutó bangladesi ruhaipar mára húszmilliárd dolláros üzletté nőtt, és az ország exportjának a nyolcvan százalékát teszi ki. A textilgyárak négymillió embernek adnak munkát, és az üzemekben dolgozók négyötöde nő, ami jelentős változásnak számít a konzervatív muszlim országban. Azért azonban, hogy ezek a lányok és asszonyok a saját keresetüknek köszönhetően önállósodjanak, és kitörjenek a reménytelen szegénységből, elég nagy árat fizetnek.
A bangladesi ruhagyárakban dolgozók a legkevesebbet keresők között vannak a világon ebben a munkakörben, az pedig inkább a bangladesi gazdaság állapotáról állít ki gyenge bizonyítványt, hogy még így is viszonylag jobban keresnek, mint sok, más szektorban dolgozó munkavállaló.
A Labour Behind The Label elnevezésű jogvédő szervezet szerint mindennapos, hogy az épületekre illegálisan húznak fel további emeleteket. "Sok épület olyan, mint egy halálcsapda, amelyből képtelenség elmenekülni. Így aztán a mostani dakkai incidens sokkoló, de egyáltalán nem meglepő" - mondta a BBC-nek a szervezet egyik munkatársa, Sam Mahers.
Munkajogi csoportok szerint már az jelentősen javítana a munkahelyi biztonságon, ha a külföldi megrendelők évi három százalékkal többet fizetnének ki a bangladesi gyáraknak, és rendszeresen ellenőriznék a munkavédelmi előírások betartását. A nyugati cégek azonban egyelőre csak az önkéntes auditálási és munkabiztonsági ellenőrzéseket vállalják, és ezeknek az eredményeit sem hozzák nyilvánosságra. Ha adott esetben az előírások megsértése miatt lemondják a megrendeléseket, akkor sem tudhatják, hogy alvállalkozókon keresztül nem jut-e vissza a munka a szabályszegő gyárhoz.
A bangladesi kormány egyelőre sajátos módszert vetett be a probléma megoldására: túl azon, hogy a miniszterelnök személyesen látogatott el a sérülteket ápoló kórházakba, a ruházati iparban dolgozóknak az egész országban szabad hétvégét adtak, abban a reményben, hogy csillapodnak az indulatok. Nyolc nappal a házomlás után pedig már újra termelni kezdtek a bangladesi textilüzemek. Az összeomlott épület romjai alatt azonban feltehetőleg még mindig több mint száz áldozat van.
TOP 5
