Megszületett a Z-generáció – derül ki az Ipsos F&F legfrissebb, fiatalok médiafogyasztási szokásait vizsgáló kutatásából. Egyoldalú, határozott, mégis kiszolgáltatott és kétes jövő előtt álló társaság az övék: 67 százalékuk csupán a televízióból értesül a világ dolgairól. A második legfontosabb hírforrás az internet számukra, ahol átlagosan tízből hatan tájékozódnak a hírekről, kilenc százalékuk pedig okostelefonon is követi az eseményeket.

A nyomtatott sajtót temetők körül megjelentek a virágárusok: a ismeretszerzés tekintetében még a rádióhallgatás is megelőzi a papíralapú médiát. A legmegdöbbentőbb adat, hogy a fiatalok közel 13 százalékát egyáltalán nem érdeklik a világban történtek: úgy érzik, nincs beleszólásuk a környezetük alakításába. Az 1992 után születettek elutasítják a hivatalos – és gyakran jóval objektív – hírforrásokat, s saját kapcsolati hálójukból, informális utakon, a közösségi oldalak nehezen ellenőrizhető tartalmaiból tájékozódnak. Jól látszik, hogy az elmúlt évek drámai sebességű technológiai változásának társadalmi hatása felbecsülhetetlen: az újmédia információs forradalma nemcsak átformálta viselkedésünket, de ténylegesen áthuzalozza a következő generáció szürkeállományát.

„Ha az elmúlt tíz évben az autógyártás annyit fejlődött volna, mint a számítástechnika, akkor egy Rolls-Royce öt centiméter hosszú lenne, és három fontot kérnének érte” – hangzik a tengerentúlról a szemléletes mondás. A repülőgépek már okostelefonnal is eltéríthetőek, s lassan el se tudjuk képzelni, hogy milyen Google és Wikipédia nélkül házi feladatot írni, ráadásul egy átlagos felnőtt jóval több, mint egy hónapja nem fogott a kezébe tollat és papírt. Divatjamúlttá váltak az emberi kapcsolatok: udvarlás helyett poke-olunk, becsöngetés és szőnyegen toporgás helyett üzenetet küldünk, társasjátékozás helyett Farmvillen küldjük a patkókat mázsaszám. A kimutatások szerint egy átlagos tizenéves napi 8 órát ül valami képernyő előtt, ahelyett, hogy felhorzsolná térdét a grundon, a másik nemet hajkurászná vagy szolfézsra járjon. Marshall McLuhan korát meghazudtoló víziója beigazolódni látszik: az ember olyan kétéltű lett, aki páncélját befelé fordítja, s puha belső szerveit közszemlére teszi a „globális falu” minden lakója számára. A technológiai determinizmus szerint a tömegkommunikációs forradalom nem pusztán a tudományok módszertanának változásával, de az emberi gondolkodásmód és érdekérvényesítés alakulásával is összefügg.

Vizuális hipnózis

Széthulló párkapcsolatainkban a televízió nem a legjobb gyerekcsősz: visszavonhatatlan hatással van gyermekeink személyiségére, hiszen nemcsak a tökéletes külső képét, hanem egyfajta ideális viselkedés- és magatartásformát is rájuk erőltet. Hibás nemi szerepeket, érték-és normarendszert tár a fiatalok elé, mely kapitalista és profitorientált alapokra helyezi a klasszikus nemi- vagy családmodellt. A józan ítélőképesség korlátainak fellazításával a kereskedelmi csatornák szerepe az agresszió kialakulásában megkérdőjelezhetetlen, de a műsorszolgáltatás módszeresen torzítja a világképünket és önbecsülésünket is. A fontos információk összegyűjtéséért és terjesztéséért felelős közszolgálatban gyakran túlságosan megbízunk, s az objektivitásdoktrínába nem kalkuláljuk bele a politikai kommunikáció nemtelen mechanizmusait. Ezt a pártok spindoktorai és PR-tanácsadói annak rendje-módja szerint ki is használják: teljes érték- és ideológiacsomagokat kínálnak a képernyőről. Tematizációs stratégiáik bevetésével nemcsak azt határozzák meg, hogy mely közéleti kérdésekről gondolkodjunk, de azt is, hogy mit. Álesemények írják mindennapjaink valóságait.

A médiaimperializmus tézise szerint a globalizálódás hatására egész nemzetek veszítik el korábbi kulturális identitásukat, és válnak a médiával szövetséges politikai erők játékszerévé. A tartalmi kínálat koncentrálódik, s a kevésbé tudatos fogyasztók gyenge azonosságtudatát kihasználva a geopolitikai központok vezető körei a saját értékrendjüket tükröző műsorokat nyomnak le a torkunkon. A társadalom egyre kiszolgáltatottabbá válik a befolyásolási kísérletekkel szemben: a bulvárvilág fémízű toposzai reflektorfényen kívülre helyezik az érdemi közéleti kérdéseket. A fogyasztói életformát eszményként feltüntető reklámok mosolygós családanyái, cuki szőrgolyói és háztömbnyi sportautói az életminőség és boldogság fokmérőjeként a „több, jobb, drágább” megvalósíthatatlan értékrendszerét tolják a Z-generáció arcába, miközben a kulturális tartalmak csendesen homogenizálódnak. A sztereotípiákra épülő, kommersz és sematikus műsorgyártás elindította a dallasszizálódás lavináját, amely lassan maga alá temeti a vallásos és kulturális rétegműsorok elkeseredett hagyományőrző próbálkozásait.

A tények pirulákba fogalmazódnak: a problémákat feldarabolja a látvány, s a mediatív közlés igazságtartama már nem jut el a fiatalokhoz. A világ különböző tájairól sugárzott anyagokat szerkesztők szűrik, s csak azt adják tovább, ami a legpiacképesebb, így mentális térképeink ritkán fedik a valóságot. (Különböző svéd vizsgálatok kimutatták például, hogy a szórakoztató műsorok kitalált világa miatt a sokat tévéző tinédzsereknélKelet-Európa teljesen hiányzik erről a mentális világképről, Észak-Amerika pedig sokkal nagyobb, mint a világ többi része együttvéve.) Az oligopolisztikus irányítás végül a kommunikációs csatornák eldugulásához vezetett: a korlátozott számban hozzáférhető frekvenciákon csak mainstream témák jelennek meg, kiszorítva a kánonból az oknyomozó-elemző politikai műsorokat. A közszolgálatot az állam vonja ellenőrzés alá, s a pártosodás a politikai elitet beintegrálja az aktuális véleményhatalmak szócsövei mögé. A piac szempontjából csekély súlyú kisebbségek nézetei és értékei hiányoznak a csatornák profiljából, így alternatív nézőpontok és kritikus vélemények nélkül a közbeszéd is unalmassá és dogmatikussá válik. Új iparág van felemelkedőben: ifjúkori agymosás a neve, mely egy egész generációt degenerál.

Avatár a bitek közt

Miközben a média nem tölti be ellenőrző funkcióját, a tájékozódás második forrásának számító internet a társadalmi normáink és alapvető illemszabályaink felől támadja az ezredforduló fiait: a vasárnapi ebéd közben frissítjük állapotunkat, egy butik próbafülkéjéből csücsörítve posztoljuk legújabb ruhánkat, azonnal és kérés nélkül jegyezzük az időjárás legkisebb változásait is. A közösségi oldalak függősége ez: a mindannyiunkban lakózó információkényszerhez szól. Egyre kevesebb ráfordítással ápoljuk emberi kapcsolatainkat, könnyen kielégíthetjük „kukkolás” iránti vágyainkat, de aFacebook biztosítja az egónk számára nélkülözhetetlen megnyilvánulás lehetőségét is. A barátságokat számszerűsíti, az unalmat enyhíti és a magány illúzióját végleg elűzi. Méregként kúszik be szervezetünkbe: a kiterjedt, izgalmas világból senki nem akar kimaradni, általa úgy érezzük, hogy megértenek minket, de kitűnő alapot is ad a másokkal való összehasonlításhoz.

Az interaktivitás „látszatdemokráciája” azonban csalóka és veszélyes: a virtuális környezet szabályozása gyerekcipőben jár, a hamis kirakatprofilok személyiségzavarokat és pszichológiai problémákat szülnek. Ma már képtelenek vagyunk állandó web-csatlakozás nélkül élni: Nagy-Britanniában a céges levelezőrendszerek adatai alapján a vállalati e-mailek 85 százalékára két percen belül válaszolnak a címzettek, a munkatársak átlagosan 15 percenként ellenőrzik telefonjukat. Orvosilag is kimutatható, hogy az „unplugged” életmódban eltöltött idővel arányosan növekszik a felhasználók idegessége, feszültsége. Az internetezés kényszerbetegsége átprogramozza agyunkat, ami elektronikus kábítószerként jutalmaz minket minden egyes klikkelése. A „multitasking” rontja koncentrációnkat,a munka hatásfokát és a nemzetközi oktatás színvonalát:átlagosan 3-5 percenként elkalandozunk tényleges tevékenységünktől.

A véget nem érő hírfolyamok elemei egyszerűsödnek, olvasási készségünk és memóriánk mégis romlik. Az Ipsos kutatásából az is kiderül, hogy bár viszonylag sokan tájékozódnak hírportálokon keresztül, csak a magyar oldalak népszerűek: idegen nyelvű hírportált a fiatal lakosság alig három százaléka olvas. A közösségi oldalak hírfogyasztásban betöltött szerepe is kiemelkedő: tízből négy fiatal a világ eseményeit is a Facebookon olvassa. Az online hírolvasók körében a passzív tájékozódás aránya is magas: egyharmaduk a barátaik által belinkelt, lájkolt cikkeket olvassa csak el. Az iSzindróma érdeklődési körünk beszűkülését hozza magával, a harsogó vizuális kényszer esélyt sem ad az analitikus gondolkodásra. Hírolvasásra minden második fiatal a világhálón töltött idejének mindössze tíz százalékát szánja, s a magyar lakosság jelentős hányadának nem a Google vagy az Origo, hanem a Facebook a kezdőoldala. Hogy hova vezet mindez? A médiakonvergencia disztribúciós láncának átalakulásával kezdve az interperszonális kommunikáción át a tájékoztatás és hírérték fogalmainak felülírásáig jutva az életünk minden területén érezhető értékvesztésig. Zsebünkben a világ, de nálunk van-e a kulcs, hogy visszazárjuk?