1998-ban nyugállományba vonulásunk után idős korban lévő anyósomék ápolása, gondozása céljából, a legnagyobb várost ideiglenesen elhagyva, egy alig 700 lelket számláló kis községbe költöztünk.

Ez a lakóhely a közösséghez két kilométerre lévő, mindösszesen egy utcából álló falurész, ahol kilenc magyar, öt német nemzetiségű család éli a mindennapjait. Reményekkel és vágyakkal érkeztünk. Lelkemben beágyazódva élt 1995-ben a Szabad Föld újságban Valló László szerkesztő-újságíró tollából származó cikk, amelyben a cikkíró Falun az életünk…címmel fejtegeti a falusi élet jelenét és jövőjét. Tette ezt olyan jó szívvel és aggodalommal, hogy mindez kitörölhetetlenül bennem maradt.

Természetesen magam is kíváncsi voltam, hogy a globalizálódó világban hogyan élnek és fejlődnek az emberek falun, a régről hozott értékeket hogyan őrzik. Magam is Zalában születtem, húsz éves koromtól éltem a legnagyobb városban.

Azonnal elkezdtük a családi ház teljes rekonstrukcióját, közművesítését, parkosítottunk, gyümölcsfákat ültettünk. Mint lenni szokott, nem volt megfelelő helyismeretünk, a munkálatokhoz szakemberek kellettek. A hozzájuk vezető út viszont egy ismeretlennek kicsit nehézkes.

Kiváló két szomszédunk volt. Az egyikük közel ötven éve méhész, a megyében méhészeti egészségügyi ellenőr. Laci barátom a szokásos nyugalmával, széles ismeretségi körével segített nekünk. Másik szomszédunk József – a vasas szakmának és gépeknek mestere, mezőgazdasági gépszerelő-technikus – az elektronika szakértője segített sok-sok alkalommal.

Asztalost kerestem, aki deszkát gyalul, lécet vág, s egyéb szakmunkákat vállal. Laci szomszédom szerényen útbaigazított: menj el Szentkozmadombjára, keresd meg a Káli Lajost, ő soha senkit nem küld el, szívesen segít. Kiváló asztalos, szakmájának mestere. Talán életemnek külön fejezete kezdődött el, amikor először találkoztam az akkor harmincas éveiben járó Káli úrral. Néhány perc múlva azt éreztem, mintha régóta ismernénk egymást. Nyitott egyéniség, tisztességes, korrekt. Ami legmélyebben megfogott, a családjára jellemző mély vallásosság. Katolikusok. Lényükből szeretet, rendkívüli nyugalom árad. Nem kérnek, csak adnak. Akikhez gyakran érkeznek emberek: Lali, légy szíves fúrd ki, légy szíves nútold össze, vedd rövidebbre, stb. Ha kisebb munkát kérnek tőle? Ó, hagyja a fizetséget! Nem tartozik semmivel. Meg sem lepődtem, hogy képviselő, 2004-től a település polgármestere. Harmadszor választották meg a helybéliek.

Olyan szeretettel beszélt Szentkozmadombjáról, hogy magam is kíváncsi lettem a 80 lelket számláló, mindösszesen alig 30 házból álló falu múltjára. Fellelhető anyag szerint 800 éve már állt a település, a török idők eltörölték, de újra benépesült e táj. Volt olyan időszak, hogy a lakosság lélekszáma 500 fő volt, az épületek száma a mostani többszöröse. A háborúk sem kímélték a falut, 14 hősi halottjuk volt, emléküket név szerint tábla őrzi.

De kanyarodjunk vissza a polgármester úrhoz. Amikor megházasodott, feleségével Szentkozmadombja központjában építettek családi házat és egy hozzákapcsolódó asztalosműhelyt. Udvaruk ún. minipark, rendezett tavacskával, aranyhalakkal, évek óta a tóban egy teknősbéka éli a kényelmes életét. Amikor megismertem a családot, a két gyermekük tizenéves volt. Ma mindketten felnőtt emberek, példaértékű harmóniában élnek.A műhelyben sok-sok félkész és készterméket láttam. Nyílászáróiban a zalai formavilágot követi, igényes munkát ad ki a kezéből. Volt olyan időszak, hogy akár 50 kilométeres körzetben templomok, kápolnák szúette nyílászáróit készítette el újra és építette be. Pontos másolatot készít, rajzaiban őrzi a múlt remekeit.

Szakmai tevékenysége mellett az élete a közösség építése, a falu fejlesztése. Ehhez az embert próbáló feladathoz felesége, Szilvi asszony kiváló hátteret biztosít. Megszokta már, hogy hozzájuk állandóan jönnek, mert a polgármester nem csak a hivatalos időben tart fogadóórát, ő közügyekben éjjel-nappal rendelkezésre áll.

Szeretnék idézni a teljesség igénye nélkül a közelmúltban elvégzett feladatokból. Megtörtént a temetőkápolna belső felújítása pályázati pénzekből. Az utca névtáblái kovácsoltvasból készültek. Korszerűsítették a közvilágítást. Parkosítottak, gyermekjátszóteret építettek. Felújították a patak hídját. Fűtéskorszerűsítést végeztek a közösségi házban, ahol kéthetente a novai plébános szentmisét tart. Öt fogadalmi kereszt újult meg a településen. A közösségi házhoz színpad épül. Évente ifjúsági-, művészeti-, tánc-, kézművestáborok működnek. Olyan terveken dolgoznak, hogy a faluházhoz úgynevezett pajtát építenek, amelyben a paraszti élethez kapcsolódó eszközöket állítanak ki (komoly gyűjtemény van eltárolva).

Minden évben sikerrel rendezik meg a falunapot, színes programmal, hajnalig tartó beszélgetéssel emlékeznek a múlt eseményeire és próbálnak jövőt építeni. Sok az önkéntes felajánlás, e maroknyi közösségből sokan adakoznak kisebb-nagyobb pénzadományokat.

Sok-sok régebbi eseményről értesültem magam is. Ebből néhányat.

Káli úr kisgyermek volt, amikor az édesapja elmondta és megmutatta, hogy az egyik földterület végében még régebben egy kőkereszt állt, azon a helyen néhány méteres lapos földkupac lett. Valamikor vagy szándékosan, vagy véletlenül a keresztet kiszántották, amelyre föld került, s a kereszt elfelejtődött. De volt, aki e titkot megőrizte, s amikor lehetett, Káli úr feltárta a földhalom titkait. A kőkereszt kifordult a földből, azt felújították, felszenteltették, felállították, s ma annak a családnak a portája felé néz a kereszt, akinek a földjében aludta évtizedeken át az álmát.

Egy másik eset. Idősebb hölgy vásárolt a faluban egy öreg házat. Azt kérte, hogy az asztalos úr ugyanolyan stílusú ajtót, ablakokat készítsen, régi típusú vasalattal, zárral, mint amilyen az eredeti volt. Kérése teljesült. Közben a falak, a tető is megújult. A beszélgetések alkalmával kiderült, hogy a hölgynek van egy testvére, ő a fővárosban a Bazilika egyik lelkésze. Amikor a munkálatok elkészültek, a hölgy azt kérte a testvérétől, hogy a házat ünnepélyes keretek között szentelje fel, áldja meg, hogy a házban szeretet és béke honoljon. Tamás atya ezt boldogan vállalta. Az eseményen a faluból többen megjelentek, imádkoztak és az atya minden helyiséget megáldott. Ekkor valami rendkívüli történt. A hölgy elővette a ház kulcsát és azt mondta: Kedves Testvérem! Fogadd el tőlem jó szívvel ezt a kulcsot, hiszen tiéd ez a ház. Továbbra is legyél nagyon boldog ember. A jelenlévők együtt sírtak az összeölelkező testvérekkel. Tamás atya azóta hétvégi házként használja a hajlékot a falu büszkeségére és örömére.

Káli úr boldogan és meghatódva mondta, hogy néhány év alatt 14 ház újult meg, sőt épült egy új rönkház is. Abban az utcában telepedett le a Szlovéniából áttelepült magyar származású Jolanda asszony, a muravidéki rádió volt munkatársa. Ő ma szlovén tolmács és szakfordító. A rendszerváltás után jöttek Romániából többen is, pl.: Nemes László festőművész, aki e közösségben tart fenn műtermet. Németországból, Szentendréről is érkeztek. A falusi túrizmust és szálláslehetőséget a Tóték háza néven ismert porta biztosítja. A Szentendréről érkező hölgy elmesélte, hogy ő úgy került ide, hogy egyik ismerőse mesélt Szentkozmadombjáról, hogy milyen jó ember ott a polgármester. Ő leutazott, házat vásárolt és egyáltalán nem bánta meg, jól érzi itt magát.

Dr. Szipőcs főorvos Úr és felesége Szombathelyről költözött vissza a szülőfaluba, itt élvezik a nyugdíjas éveket.

Svájcból szintén visszaköltözött egy nyugdíjas. Mert vannak olyan emberek, akik úgy vonzzák a jó embereket, mint az illatos virág a méheket.

Magam olyan sokat beszéltem e kedves településről a családomban, hogy az élete delelőpontján tartó fiam és élete párja bimbózó terveket szövöget. Többször bejártuk az alig néhány négyzetkilométeren elterülő kis települést. Mondanom sem kell talán, hogy velünk tartott Káli úr is, aki olyan átéléssel beszélt a kis „ékszerfaluról”, hogy lelki szemeinkkel láttuk a múltat, előttünk volt a jelen valóság és láttuk a tervek alapján a jövő sziluettjét is.

A lankás oldalon fekvő települést kettévágja egy csordogáló patak. Itt megtalálható a susogó nádas és annak élővilága. Mellette a keleti oldalon utcanévtábla jelzi a Táncsics Mihály utcát, de itt már nincsenek épületek. A látogatónak viszont üzen a poros út, még integet a szarkafészkes akácos. Elszáradt gyümölcsfák jelzik a volt porták határait, néhányuk még metszőollóért kiállt, mert vannak még itt-ott termő ágak. Csak tulajdonosok kellenének, akik házat építenének, mert a természet lassan visszahódítja, ami az övé.

Az utca végében délre kezdődik az érintetlen világ. Sütkérező gyíkokat láttunk, a fákon ugrándozó mókusokat, a bozótosban megbúvó fácánok megrebbenése zavarta meg időnként a csendet. A patak mellett néhány méterre önálló forrás csörgedezik. S eszembe jutott Valló László szerkesztő-újságíró úr cikke. Igen, ez maga a csoda. E táj megajándékoz olyan élményekkel, amelyeket csak az itteni élet adhat. S amilyenekhez foghatót keresve sem találni széles e világban.

A múlt év közepén, amikor egy kis munkával kapcsolatban Káli úrnál jártam, boldogan mondta: képzelje János bácsi! Egy Amerikából hazatelepülő pár alapítványt hozott létre egy 40-50 fő befogadására alkalmas kis templom építésére, lesz harangunk is! Fél órája érkeztem meg a püspök atyától, és támogatja a tervünket. Szerényen elfordult és a zsebkendőjével arcot törölt. Tudtam, hogy a könnyeit törli le. S egy pillanatra megállt az idő, s néhány másodperces csend következett. Átéreztem az örömöt. A harang szerepét és a szent hely nagyságát. Hisz a harang ébreszt bennünk reggel hatkor, ebédelni hív délben. Tudatja, ha valamelyikünk befejezi a földi életét. Vihart riaszt, szentmisére hív, s este későn álomba ringat.

Kedves Káli úr! Örülök, hogy találkozhattunk és megismerhettem Önt. Nagyszerű EMBERNEK tartom. Csupa nagybetűvel. Mint minden cikket, ezt is egyszer be kell fejezni. Abban a meggyőződésben teszem ezt, hogy a küzdelme, a közösségért végzett munkája nem volt hiábavaló. Sok jó ember érkezik Önökhöz most és bizonyára a következő években is. Szívből kívánom, hogy így legyen.

Tudom és vallom azt, hogy a falusi létnek van romantikája és jövője. Olyan falvaknak, mint Szentkozmadombja, amely nem sorvad el, nem sodródik céltalanul az élet tengerén. Mert tudjuk mindnyájan, hogy a legfinomabb illat a föld illata. A haza földjéé. A magyar ember tehetséges és szorgalmas. Tudom, hogy az élet tele van kompromisszumokkal és meg kell tanulnunk néha könnyek nélkül befelé sírni is. De optimisták vagyunk, mert a mi hazánkban vannak asztalosok, akiknek a hivatása pedig: polgármester. Mi nem szomorkodunk, mert új feladatok jönnek, amelyeket meg kell oldani. Mint ahogy derűsen szoktuk mondani: minden tél tavaszt ígér.

Valamit azonban üzennék Önnek! S ez a templomépítéssel kapcsolatos. Mindnyájan egyszer őszi, hulló falevelek leszünk. Mi majd elmegyünk. A harangjaink minden évben csak egy napra mennek el Rómába. Ők visszajönnek és ittmaradnak…Mindörökké.

A sajtó hasábjain tisztelettel köszönti Önt:

Volner János

Forrás: http://zaol.hu/olvaso/amikor-a-falu-elni-akar-1537706

A kép csak illusztráció, forrása: http://www.orszagalbum.hu/zalai-dombok_p_60868