Őseink ezeréves építészete a jövő építészetét szolgálná?

Egy olyan újfajta mesterinas képzést szeretnék útjára indítani, ami a régi hagyományos kőműves mesteri technológiákat adja át, gyakorlatilag apáról fiúra.

Anno ezzel az elképzeléssel indult útjára a Nagyapám háza c. pályázat, illetve program még 2012-ben, mely természetesen nem csupán csak a kőműves mesterség elsajátításáról szólt, hanem magáról egy háznak a teljes felépítéséről és az ott használt egyéb technológiák, pl. ácsmunkák megtanulásáról, megtanításáról is, mégpedig a gyakorlatban. Egyelőre persze csak szűk körben, mivel a képzésen néhány érdeklődő, 2012 óta minden évben összesen pár tucat, részben egyetemista vagy főiskolás vett részt.

A kezdeményezés nem annyira a múlt felidézését szolgálta már 2012-ben sem, sokkal inkább a jövő építészetének a megteremtését, hiszen őseink tudása ma is remekül kamatoztatható, felhasználható (lenne). Elég csak arra utalni, házainkat mennyire olcsóbban és környezettudatosabban tudjuk felépíteni a régi technológiákkal, szemben a ma divatos építkezési módozatokkal. Minderről korábban így írtunk:

„Több mint szimpatikus az a gondolat, miszerint a parasztember mindig abból épített, amit maga körül talált. Nem kellett neki külföldről beszállított tégla, olasz csempelap a fürdőszobába, műanyag nyílászáró, mint manapság, mindent helyben termelt ki, sarat, szalmát, nádat többek között. Ezt ma már abszolút környezetbarát megoldásnak neveznénk, nevezzük, hisz mint tudjuk, külföldről szállítani jóval nagyobb környezetterheléssel jár, mint helyben előállítani és felhasználni az építőanyagot. De nem csak ezért környezetbarát ez a megoldás! Őseink építési hulladékot sem termeltek, hulladéktárolókat, levegőt terhelő szemétégetőket sem kellett felállítaniuk. Ha elhagytak egy épületet, az építőanyag, szemben pl. a külföldi téglával vagy más építőanyaggal, egyszerűen „visszatért” a természetbe, magától lebomlott és esetlegesen újból lehetséges alapanyagként szolgált.”

Ismét szükség van régi mesterségeink újratanulására, a régi építészeti technológiák újbóli bevezetésére, vegyítésére a modern építési módozatokkal, merül fel a kérdés fentieket átgondolva. Nyilván, hisz ezen az egyszerű, hétköznapi emberek mellett a nemzetgazdaság is sokat nyerhetne.

Azaz ha igen a válasz, értelemszerűen meg kellene teremteni ennek a képzésnek a tárgyi és a személyi feltételeit. Erről szól (részben) az alábbiakban elérhető rövid videó is, mely jól mutatja, a szervezőknek és a résztvevőknek milyen „problémákkal” kellett szembesülniük, és azokat hogyan oldották meg. A NAKVI, mely a kisfilmet megosztotta, így írt a 2014-ben indult képzésről:

„Az idén egy kéthetes alkotótáborral folytatódott tovább a Falufejlesztési Társaság Építész Tagozata és a Magyar Nemzeti Vidéki Hálózat által 2012-ben útjára indított Nagyapám Háza mesterinas képzés. A helyszín Oszkó határában egy műemléki pincefalu volt, ahol a Kós Károly-díjas helyi civil szervezet, a Hegypásztor Kör már 27 éve foglalkozik a népi építészet emlékeinek megőrzésével és a hagyományos mesterségek értékmentésével.”

Cikkünk végéhez érve már csak egy kérdésre várnánk a választ. Lenne értelme a közoktatásban is ilyen ismeretek elsajátítására sarkallni a fiatalokat? Vagy csak néhány egyetemistának tartsunk fenn továbbra is ilyen képzéseket, hogy csak őrizzük a hagyományainkat? A válaszokat alább várjuk a kommentekben.

A Nagyapám háza 2013 c. programról itt lehet bővebben olvasni, képgalária pedig itt tekinthető meg.

Kép