Sajtóközlemény
A kép csak illusztráció (Forrás: Pixabay)
Világszerte súlyosbodik a lakhatási válság, amely már a szegény és a gazdag országokat egyaránt érinti. Közel 3 milliárd ember nem jut olyan biztonságos otthonhoz, amely rendelkezik az alapvető szolgáltatásokkal, 300 millióan pedig hajléktalanok. A probléma kezeléséhez naponta 96 ezer megfizethető lakást kellene építeni 2030-ig, de önmagában a kínálat növelése nem elegendő. Az is döntő, hogy hol, kiknek, hogyan és milyen finanszírozással készülnek az új otthonok.
A lakhatási világválság egyre nehezebben hagyható figyelmen kívül. Közel 3 milliárd ember nem fér hozzá egyszerre biztonságos, valamint energiával, ivóvízzel és szennyvízelvezetéssel ellátott lakhatáshoz. A világ népességének körülbelül 40 százaléka olyan otthonban él, amely távol található a munkahelyektől és a gazdasági lehetőségektől. Jelenleg 300 millió embert érint a hajléktalanság, írja a WORLD RESOURCES INSTITUTE.
Mindez azt jelenti, hogy 2030-ig naponta 96 ezer megfizethető otthont kellene létrehozni világszerte.
A probléma nemcsak az alacsonyabb jövedelmű országokat sújtja. Ázsiában és Afrikában, ahol a városi népesség növekedésének jelentős része zajlik, sok helyi lakos és bevándorló számára az informális települések – gyakran nyomornegyedeknek nevezett területek – jelentik az egyetlen elérhető és megfizethető lakhatási lehetőséget. Számos gyorsan fejlődő városban ezek a települések gyorsabban terjeszkednek, mint ahogyan az infrastruktúra fejlődni képes. A tehetősebb országokban eközben a lakhatási költségek a jövedelmeknél gyorsabban emelkednek, ezért egyre többen szorulnak a munkahelyektől és a lehetőségektől távoli területekre.
Mindeközben a veszélyek is fokozódnak. A gyakoribb áradások, a szélsőséges hőség és más éghajlati csapások megmutatják, mennyire sérülékenyek a városi közösségek, különösen az informális települések és azok a háztartások, amelyek már most is nehezen jutnak hozzá az alapvető szolgáltatásokhoz.
A globális lakhatási válság tehát nem egyszerűen a rendelkezésre álló otthonok számáról szól. Az emelkedő költségek, a mélyülő társadalmi egyenlőtlenségek és a növekvő környezeti kockázatok egyaránt a probléma részét képezik.
A lakásállomány bővítése és korszerűsítése a városok egyik legerősebb eszköze lehet ezeknek a kihívásoknak a kezelésére. Egy megfelelően végrehajtott lakhatási program közösségeket építhet, mérsékelheti az egyenlőtlenségeket, és javíthatja az alapvető szolgáltatásokhoz, munkahelyekhez, valamint más lehetőségekhez való hozzáférést.
A rosszul megtervezett fejlesztések ezzel szemben tovább súlyosíthatják az embereket, a természetet és az éghajlatot érintő problémákat.
A 2050-re használatban lévő városi infrastruktúra közel háromnegyede még nem épült meg. Ez hármas lehetőséget kínál: alacsony szén-dioxid-kibocsátású és energiahatékony otthonok hozhatók létre, amelyek ellenállnak a fokozódó éghajlati kockázatoknak, például a szélsőséges hőségnek és az áradásoknak, miközben megfelelő kapcsolatot biztosítanak a szolgáltatásokhoz és lehetőségekhez.
A városvezetőknek ezért nemcsak azt kell megvizsgálniuk, hány lakást szükséges felépíteni. Legalább ilyen fontos, hogy hol készüljenek az otthonok, kik számára legyenek elérhetők, milyen módszerekkel építsék fel őket, és miként finanszírozzák a beruházásokat. Ezek a döntések határozzák meg, hogy a lakhatás a megoldás részévé válik-e, vagy továbbra is veszélyezteti az emberek és a bolygó jólétét.
A lakóhely elhelyezkedése meghatározza a hozzáférést és a biztonságot
Az otthonok elhelyezkedése az egyik legfontosabb döntés, amely befolyásolja a városok működését és azt, hogy lakóik milyen lehetőségekhez férhetnek hozzá. A lakhatás helyszíne közvetlenül hat a munkaerőpiac hatékonyságára. Meghatározza, hogy az emberek mennyi idő és pénz árán jutnak el munkahelyükre, valamint a termelékenységüket is befolyásolja.
Ha az otthonok vállalkozások, éttermek, üzletek és jó minőségű tömegközlekedési kapcsolatok közelében épülnek fel, az gazdasági és éghajlatvédelmi előnyökkel egyaránt járhat. Ezt a megközelítést közösségi közlekedésre épülő városfejlesztésnek nevezik.
A háztartások közlekedési kiadásai és károsanyag-kibocsátása csökkenhet, ha az autóhasználat egy részét a gyaloglás, a kerékpározás és a tömegközlekedés váltja fel. A megbízható közösségi közlekedés összeköti a lakókat a munkahelyekkel, az oktatási intézményekkel, az egészségügyi ellátással és más szolgáltatásokkal. A vállalkozások számára is könnyebben elérhetővé válik a munkaerő.
Kutatások szerint a közösségi közlekedésre épülő fejlesztéssel, a vegyes területhasználattal, valamint a munkahelyek és az otthonok egymáshoz közelítésével csökkenthető a gépjárművekkel megtett távolság. Ezek az intézkedések 2050-ig 23–26 százalékkal mérsékelhetik az üvegházhatású gázok kibocsátását.
Az Egyesült Államokban Colorado országos szinten is vezető szerepet vállalt ebben a várostervezési modellben. Az állam 2024-ben mérföldkőnek számító törvényt fogadott el, amely arra kötelezi a helyi önkormányzatokat, hogy a tömegközlekedési csomópontok közelében nagyobb lakássűrűséget engedélyezzenek.
Ezt egy másik jogszabály követte, amely a lakástípusok szélesebb körének építését tette törvényessé. Elemzések szerint a szétterülő városfejlődésről a tömörebb beépítésre történő áttérés körülbelül 11 százalékkal csökkenthetné a járművekkel megtett távolságot Colorado egész területén. A közlekedéshez kapcsolódó üvegházhatásúgáz-kibocsátás hasonló arányban mérséklődhetne.
A lakosok így autózás helyett gyalog, kerékpárral vagy tömegközlekedéssel intézhetnék mindennapi ügyeiket.
Az otthonok elhelyezkedése a közösségeket terhelő veszélyeket és költségeket is jelentősen befolyásolja. A globális dél országaiban az informális települések gyakran áradásoknak, földrengéseknek vagy más környezeti veszélyeknek kitett területeken találhatók. Az éghajlatváltozás számos ilyen fenyegetést tovább súlyosbít.
A kenyai Nairobi informális városrészeit 2024-ben és 2026-ban is pusztító áradások sújtották. A katasztrófák több tucat ember halálát okozták, és családok ezreit kényszerítették otthonuk elhagyására.
Alapvető fontosságú, hogy a lakások olyan helyeken épüljenek fel, ahol rendelkezésre állnak az utak, az energiaellátás, a tiszta víz, a szennyvízelvezetés és a csapadékvíz-kezelés. Ezek hiányában a háztartásoknak és a helyi közösségeknek maguknak kell gondoskodniuk a szolgáltatásokról, gyakran drágább, környezetszennyezőbb vagy egészségtelenebb megoldásokkal.
A Fülöp-szigeteki Iloilo City jó példát kínál arra, miként működhet együtt a civil társadalom és az önkormányzat egy áradásoknak és tájfunoknak kitett város ellenállóbbá tétele érdekében. A Fülöp-szigeteki Hajléktalan Emberek Szövetségének Iloilóban működő szervezetei 2005 óta dolgoznak együtt a helyi önkormányzattal az árvízvédelem fejlesztésén.
A közösségek természetalapú megoldásokat, például mangroveerdőket és zöldterületeket hoztak létre, miközben hagyományos műszaki infrastruktúrát is alkalmaztak. Megerősítették a lejtőket és korszerűsítették a vízelvezetést.
A veszélyeztetett háztartásokat biztonságosabb, áradásoknak kevésbé kitett helyekre költöztették, amelyeket hivatalosan is bekapcsoltak a városi szolgáltatások rendszerébe.
Az határozza meg a társadalmi egyenlőséget, hogy kiknek épülnek a lakások
Az, hogy kik laknak az otthonokban, kik építik és kik tervezik azokat, jelentős részben meghatározza, hogy egy város befogadóbbá válik-e, vagy tovább mélyülnek benne az egyenlőtlenségek.
Leggyakrabban az alacsony jövedelmű és a társadalom peremére szorult csoportok élnek bizonytalan körülmények között. Nehezen jutnak el a munkahelyekhez és más lehetőségekhez, miközben aránytalanul nagy mértékben vannak kitéve az éghajlati veszélyeknek.
Ha a városvezetők figyelmen kívül hagyják ezt a valóságot, tovább erősítik a térbeli és gazdasági kirekesztést. Egyúttal elszalasztják a kibocsátáscsökkentés lehetőségeit, és nem biztosítanak megfelelő védelmet a legsérülékenyebb embereknek.
Az igazságos lakhatási stratégiáknak nem passzív kedvezményezettként, hanem érdemi szereplőként kell kezelniük a közösség tagjait. Hatékony megoldásnak bizonyult a helyiek által irányított adatgyűjtés, a részvételen alapuló tervezés, valamint az önkormányzatok és a közösségek együttműködésével végrehajtott fejlesztés. A társadalmi egyenlőséget és a klímavédelmet egyszerre szolgáló lakhatási programok olyan megoldásokat ösztönözhetnek, amelyek befogadóbbá teszik a városokat, miközben fenntarthatóbb növekedést eredményeznek.
Brazília kedvező példát mutat erre. A szövetségi forrásokból finanszírozott Periferia Viva program több tucat informális település, helyi elnevezéssel favela és comunidade lakóinak életkörülményeit kívánja javítani.
A hagyományos, felülről irányított döntéshozatal helyett a települések lakói részt vesznek a korszerűsítések megtervezésében, megvalósításában és fenntartásában. Számos beruházás az éghajlatváltozással szembeni ellenálló képességet is erősíti, például árvízvédelmi fejlesztésekkel.
Iloilo Cityben a Fülöp-szigeteki Hajléktalan Emberek Szövetségének projektje nemcsak azért volt jelentős, mert a lakosokat veszélyes területekről biztonságosabb helyekre költöztette, hanem azért is, ahogyan ezt végrehajtotta.
A programba szorosan bevonták a lakóhelyüket elveszítő háztartásokat. A város és a közösség együttműködése olyan intézkedésekkel védte a sérülékeny csoportokat, mint az önkormányzati földkészletek kialakítása, a közösségi megtakarítási számlák létrehozása, valamint a helyiek által kidolgozott tervek fenntartható építési módszerekkel történő megvalósítása.
Az építés módja befolyásolja az otthonok minőségét és fenntartási költségét
Az építéssel kapcsolatos döntések – így a felhasznált anyagok, a tervezés, az elhelyezkedés és az infrastrukturális kapcsolatok – határozzák meg, hogy az otthonok hosszú távú biztonságot teremtenek-e, vagy tartós terheket rónak lakóikra.
Az építőanyagok jelentősen befolyásolják az épületek ellenálló képességét, kényelmét és szén-dioxid-kibocsátását. Ez az új és a már meglévő ingatlanokra egyaránt vonatkozik.
A meglévő lakások passzív hűtéssel, hőszigeteléssel és megújuló energiával történő korszerűsítése egyszerre csökkentheti a kibocsátást és a háztartások energiaszámláit, miközben ellenállóbbá teszi az épületeket. Az alacsonyabb rezsiköltség növeli a családok elkölthető jövedelmét, a fejlesztések pedig háztartási és városi szinten is támogatják az éghajlatváltozáshoz történő alkalmazkodást.
Ugyanilyen fontos az alapvető városi infrastruktúrához és szolgáltatásokhoz, köztük az ivóvízhez, a szennyvízelvezetéshez, az elektromos hálózathoz és a közlekedéshez való kapcsolódás.
Amennyiben ezeket a rendszereket szervesen beépítik a lakhatási fejlesztésekbe, egészségesebb életkörülmények jönnek létre, javul az oktatáshoz és más lehetőségekhez való hozzáférés, valamint alacsonyabb kibocsátású, az éghajlati csapásokkal szemben ellenállóbb közösségek alakulhatnak ki.
Sok helyen az alacsony jövedelmű háztartások kettős teherrel szembesülnek. Rossz energiahatékonyságú otthonokban élnek, amelyek magukba zárják a hőt, majd jelentős összegeket kell villamos energiára költeniük a ventilátorok működtetése miatt.
Ahogy fokozódik a városi szélsőséges hőség veszélye, az elfogadható beltéri hőmérséklet többé nem tekinthető luxusnak, hanem egészségügyi szükségletté válik.
A várostervezőknek ezért olyan építőanyagokat kell választaniuk, amelyek segítségével kezelhetők a növekvő éghajlati kockázatok. Emellett gondoskodniuk kell a tiszta energiához, a megfelelő mennyiségű vízhez, a szennyvízelvezetéshez és más alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésről.
Mexikóban a Techos Solares para el Bienestar, vagyis Napelemes tetők a jólétért elnevezésű kezdeményezés a helyben termelt napenergiát közvetlenül beépíti az alacsony jövedelműek otthonainak finanszírozásába és kivitelezésébe.
A saját villamos energiát előállító családok éves áramszámlája átlagosan 67 százalékkal csökkenhet. Nyáron akár 89 százalékos, télen pedig 49 százalékos megtakarítás is elérhető. A program támogatja a napelemek telepítésére és a hővisszaverő, úgynevezett hűvös tetők kialakítására képzett helyi munkaerő fejlődését is, ezáltal új zöld munkahelyeket teremt.
A finanszírozás dönti el, kik engedhetik meg maguknak a biztonságos otthont
A lakás nem pusztán fizikai vagyontárgy, hanem sok család legnagyobb befektetése. A pénzügyi és jogi rendszer meghatározza, hogy ki, milyen feltételekkel és mekkora költség mellett juthat otthonhoz.
A lakások fizikai elérhetőségén túl a jelzáloghitelek, a kamatok és a biztosítások is befolyásolják, kik képesek megfizetni a lakhatást, valamint azt, hogy a növekvő kockázatok miként emelik a háztartások kiadásait.
A pénzügyi és jogi keretek felépítésüktől függően bővíthetik vagy akadályozhatják a hozzáférést. Számos országban a hivatalos hitelfelvétel földbirtokláshoz vagy jogilag bejegyzett tulajdonhoz kötődik. Ez kizárja az informális településeken vagy egyértelmű tulajdoni jogcím nélkül élő családokat.
A rendszer így tovább erősítheti a már meglévő egyenlőtlenségeket. Az alacsonyabb jövedelmű háztartások kevésbé tudnak biztonságosabb, jobb minőségű lakásba beruházni, illetve meglévő otthonukat fokozatosan korszerűsíteni.
Egyes közüzemi támogatások és infrastrukturális beruházások igénybevételéhez szintén hivatalos tulajdonjog szükséges. Emiatt az informális háztartások kimaradhatnak az ivóvíz-, szennyvíz- vagy energiaellátás javítását szolgáló programokból.
Ezek a hiányosságok növelik a legkiszolgáltatottabb emberek megélhetési költségeit, rontják a termelékenységet és fokozzák az egészségügyi kockázatokat.
Az éghajlati veszélyek erősödésével a biztosítás egyre drágábbá, ugyanakkor mind szükségesebbé válik. Az Egyesült Államok Florida államában becslések szerint a lakástulajdonosok 15–20 százaléka nem rendelkezik biztosítással, annak ellenére, hogy a térséget rendszeresen sújtják hurrikánok. Ennek oka az emelkedő díjakban és a biztosíthatatlanná váló területekben keresendő.
Másutt az erdőtüzek, földcsuszamlások és áradások növelik a biztosítási költségeket. Ez nem kizárólag a gazdagabb országokat érintő probléma.
Az indiai Gudzsarát államban a Mahila Housing Trust úttörőként vezetett be szélsőséges hőségre vonatkozó parametrikus biztosítást. A konstrukció az informális településeken élő háztartásoknak segít átvészelni a hőhullámokat az elmaradó jövedelem és a hőség okozta egészségügyi kiadások részleges pótlásával.
Az éghajlati veszélyek erősödésével a lakhatás teljes költsége is tovább növekszik. A nehézségek megoldásához át kell gondolni a lakások finanszírozásának és biztosításának módját. Az újszerű vegyes finanszírozási eszközök és programok megfelelően kialakított támogatásokkal, kreatív megtakarítási rendszerekkel és támogató jogi környezettel bővíthetik a hozzáférést, miközben ellenállóbbá teszik az otthonokat.
Az amerikai Maryland államban található Montgomery megye jó példát mutat a kreatív finanszírozásra. A megye tőkebefektetőként vesz részt a lakásépítési projektekben, de a magánszektorban megszokott 15–20 százalékos hozam helyett mindössze 5 százalékos nyereséget fogad el. Ez több millió dollárral csökkenti a beruházók fejlesztési költségeit.
A jól kialakított területhasználati előírások, például a megfelelő beépítési sűrűségre vonatkozó szabályok elősegíthetik, hogy a lakások kedvező helyen épüljenek fel. Más rendelkezések, köztük a kirekesztő övezeti szabályok azonban korlátozhatják a hozzáférést azáltal, hogy szűkítik az építhető lakástípusok körét vagy túlzott követelményeket támasztanak a beruházókkal szemben.
Ha a szabályozás bizonyos lakástípusokat kizár, az növelheti az árakat, és sok család számára elérhetetlenné teheti az otthonteremtést. A finanszírozási rendszerek tehát nemcsak azt határozzák meg, ki tudja megfizetni a lakhatást, hanem azt is, kik élhetnek biztonságos, megfelelő elhelyezkedésű és az éghajlati veszélyekkel szemben ellenálló közösségekben.
Összehangolt megközelítés nélkül nem oldható meg a lakhatási válság
A lakhatás nem egyetlen szakpolitikai probléma, hanem egymással összefüggő döntések rendszere. Ezek alakítják a városok növekedését és azt, hogy fejlődésük kiket szolgál. A megoldáshoz a kormányzat különböző szintjeinek, a helyi közösségeknek és a magánszektornak egyaránt együtt kell működnie.
Az Európai Bizottság 2026-os megfizethető lakhatásról szóló jogszabálya az összehangolt megközelítés egyik példája. Segítséget nyújt a helyi hatóságoknak a lakáspiac elemzéséhez, a rövid távú lakáskiadás szabályozásához és a kínálat bővítéséhez, hogy mérsékeljék az ingatlanárak gyors emelkedését.
A kezdeményezés abból indul ki, hogy a megfizethető és ténylegesen elérhető lakhatás a városfejlesztés egyik alapköve. A településeknek ezért megfelelő korlátokat és szabályokat kell kialakítaniuk, hogy kezelni tudják terjeszkedésük és újjáépítésük következményeit.
Bár világszerte több sikeres program működik, további gondolkodásra és új megoldásokra van szükség a lakhatási válság mögött meghúzódó összetett problémák és érdekellentétek kezeléséhez. Egy dolog azonban már most világos: a globális lakhatási válságot nem lehet kizárólag több lakás felépítésével megoldani. A változáshoz megalapozottabb döntésekre van szükség arról, hogy hol, hogyan és kik számára épüljenek az új otthonok.
A WRI kiemelt szakértői:
Robin King, a WRI Ross Center for Sustainable Cities tudásmegosztási és együttműködési igazgatója.
Maeve Weston, a WRI Ross Center for Sustainable Cities kutatási és kapcsolattartási menedzsere.
Kapcsolódó anyagok:
Forradalmi városfejlesztés Hollandiában: több ezer új otthon épülhet a lapostetőkön
Fenntartható építészet: Rotterdamban épül fel a város új, 30 ezer négyzetméteres szuperkomplexuma
A függőleges kertek nemcsak szépek, hanem hatékonyan hűtik a túlmelegedő városokat is
Olcsó, energiatakarékos moduláris lakások épülnek a rászorulóknak Bristolban - Videó!
Elöregedő lakosság, klíma és lakhatási válság Ázsia nagyvárosaiban – az ENSZ riadót fúj
Városok hűtése hidegebb, vidéki levegővel: Új megoldások a hőség ellen
A nyitókép csak illusztráció, forrás: Image by Thomas Ulrich from Pixabay
TOP 5
