Élőhelyükért harcolnak az elveszett törzsek

A kőkorszaki körülmények között az esőerdőben élő törzsek tudják egyáltalán, hogy létezik külvilág? A kérdés több szempontból is hibás, de tisztán jelzi, hogy az emberek többsége mennyit tud az elszigetelt törzsekről, amelyek közül kettő is bekerült a hírekbe az elmúlt hetekben. Kik ezek az emberek, hányan vannak, és miért nem tudunk szinte semmit rólunk azon kívül, hogy többségük kultúráját a kihalás veszélye fenyegeti?

Az elmúlt hetekben két elszigetelt törzset is lefilmeztek, az egyiket titokban, miközben új táborhelyet kerestek, a másik magától jött elő az esőerdőből, hogy élelmet követeljen egy falu lakóitól. Utóbbi azért érdekes, mert a mashco-piro törzs tagjai eddig kerültek minden érintkezést a civilizációval, a közeledőket pedig elijesztették.

Becslések szerint több mint száz olyan törzs létezik a világban, amelyek elszigeteltségben élnek vagy próbálnak élni, de a pontos számban senki nem biztos. A legtöbb ilyen törzs Dél-Amerikában és Új-Guineában található, legnagyobb számban Brazíliában vannak: a kormány összesen hetvenhét elszigetelt törzset számolt össze. Peruban valószínűleg tizenöt törzs él, további néhány tucat Indonéziában, két törzset ismernek az Andamán-szigeteken India partjainál, és valószínűleg van néhány Malajziában és Közép-Ázsiában is.

Számtalan mítosz lengi körül ezeket a népcsoportokat, az emberek azt gondolják, hogy tagjaik nem is tudnak a külvilág létezéséről; hogy a kőkorszakban élnek; szeretnének a civilizált világhoz tartozni, és úgysem tudnak örökre elszigeteltségben élni. Ezen kijelentések egyike sem igaz, de tény, hogy nagyon keveset tudunk ezekről a törzsekről.

Miért elszigeteltek?

A legérdekesebb kérdés, hogy mit jelent az elszigeteltség: ezeknek a törzseknek tényleg nincs semmilyen kapcsolatuk a külvilággal? A legtöbbnek valóban nincs. Legalábbis közvetlenül nincs, mert manapság nem lehet teljesen kizárni a külvilágot – magyarázza Rebecca Spooner a bennszülöttek védelmével foglalkozó, londoni székhelyű Survival International szervezettől. A kapcsolatot gyakran az jelenti, hogy ezek a törzsek kapcsolatban állnak más bennszülöttekkel, akik viszont érintkeznek a külvilággal.

Az Amazóniában élő legtöbb rejtőzködő törzs maga választotta az elszigeteltséget, maguk szakították meg az érintkezést a külvilággal. A legtöbben azért vonultak el, mert volt valamilyen kellemetlen élményük korábban. A Survival International számos olyan esetről tud, amikor egyes törzseket elkergettek lakóhelyükről, felégették az ültetvényeiket, lerombolták a házaikat. Sok törzsnek volt kapcsolata a gyarmatosítókkal, és ezt az emléket hordozva, továbbörökítve generációkon át döntöttek az elvonulás mellett.

A mashco-piro törzsnek például ültetvényei voltak egészen addig, míg a 19. század végén majdnem kiirtották őket. A túlélők elhagyták földjeiket, és az erdőbe menekültek, azóta vadászatból és gyűjtögetésből élnek, és elutasítanak mindenféle kapcsolatot az idegenekkel. Ezért volt ennyire rendkívüli a megjelenésük a lakott település mellett.

Az akuntsu népet az 1990-es években irtották ki majdnem teljesen a területükre behatoló brazil marhapásztorok. Heten élték túl a támadást, velük vette fel a kapcsolatot a brazil indiánügyi hivatal (FUNAI) 1995-ben. A helyi telepesek próbálták eltitkolni a törzs létét, mert attól tartottak, ha a FUNAI hivatalosan is felveszi a kapcsolatot az indiánokkal, akkor védetté nyilvánítják a területet, és megtiltják a fakitermelést és az erdőirtást, és így a marháiknak nem lesz elég legelőjük. Mivel senki nem beszéli az akuntsuk nyelvét, nem tudni pontosan, mi történt, csak valószínűsíteni lehet, milyen borzalmakat éltek át a túlélők. Ma már csak öten élnek a törzsből, ami valószínűleg néhány éven belül végleg kihal – nyelvével, kultúrájával, emlékeivel együtt.

Olyan szélsőséges esetek is előfordulnak, hogy egy törzs mára már csak egy emberből áll, aki gödröket ás az Amazonas menti esőerdőben, hogy állatokat ejtsen el, illetve rejtsen el. A kutatók nem tudják, mi a törzsének neve, milyen nyelvet beszél az egy szem túlélő, mert senkit nem enged a közelbe, mindenkit elüldöz a nyilaival. A brazil kormány annyit tudott tenni, hogy megnövelte a rendelkezésére álló védett terület nagyságát.

Dél-Amerika után Új-Guineában él a legtöbb elszigetelt törzs, a szigeteken hatalmas területeket máig nem tudtak teljesen feltérképezni a kutatók. Pápua Új-Guineában a törzsek többségével annyi kapcsolat van, hogy a helyi hatóságok tisztában vannak a jelenlétükkel, de a törzsek tagjai írástudatlanok, és a civilizációs hatásoktól messze laknak. Sok ilyen népnek a nyelvét, kultúráját, de néha még a nevét sem sikerült megismerni a kutatóknak.

Az egyik legelszigeteltebb törzs valószínűleg az India melletti Andamán-szigeteken élő szentineléz nép, ami minden közeledést ellenségesen fogad, emiatt egyáltalán nem ismert a nyelvük és kultúrájuk. Még a 2004-es cunami után érkező segítséget is visszautasították, amikor meglátták a feléjük közeledő repülőt, a lándzsáikat rázva jelezték, hogy menjenek el. Az ott élők száma nem ismert, 40 és 500 közé teszik, egyes feltételezések szerint évezredek óta ott élnek. Fémeszközöket is használnak, a partra sodródott hajóroncsokból szerezve az alapanyagot hozzá.

Betegségek és misszionáriusok fenyegetik őket

A fentiek miatt nem mondhatjuk el ezekről a törzsekről, hogy még nem történt meg az első kapcsolatfelvétel, pontosabb meghatározás, hogy önkéntesen szigetelődnek el valamilyen múltbeli esemény hatására. Az utóbbi évek esetei, a bányász- és olajcégek emberei, az illegális fakitermelők behatolása a területükre pedig még jobban növelte idegengyűlöletüket.

De ugyanezért nem mondhatjuk róluk, hogy a kőkorszakban élnek, hiszen ismerik vagy ismerték a modern eszközöket és szerszámokat. A történelemből is tudjuk, hogy néhány Amazóniában élő törzs már azelőtt birtokolt fegyvereket, mielőtt találkozott volna a gyarmatosítókkal. Ennek oka, hogy a törzsek egymással is kereskedtek. Különbözőek a törzsek: egyesek néhány évtizede élnek elszigetelve, de vannak, amelyek évszázadok óta vagy akár egy évezrede élnek ugyanazon a területen.

A behatolókon kívül a törzseket számos más veszély is fenyegeti: számunkra átlagos betegségek (influenza, bárányhimlő) is halálosnak bizonyulhatnak számukra. Egyszerűen azért, mert az immunrendszerük nem olyan fejlett, mint a civilizációban felnőtt embereké, akiket ráadásul már csecsemőkoruk óta védőoltásokkal védenek a betegségek ellen. A perui nahua törzset teljesen elsöpörték az 1980-as években a betegségek, ugyanez történt a murunahua törzs tagjaival is. Az egyik túlélő azt mesélte, nem is tudták, mit jelent a megfázás, mielőtt a fakitermelők kapcsolatba léptek volna velük. A betegség azonban megölte a törzs tagjainak felét.

Sok bajt okoznak a misszionáriusok is, az elmúlt ötszáz évben gyakorlatilag folyamatosan. Ők azok, akik még ma is úgy gondolják, hogy az erdőben élő törzsek primitívek, sötétségben élnek, és a legjobb, amit tehetnek értük, ha megkeresztelik őket. De a legtöbbször csak bajt okoznak azzal, hogy addig nem ismert betegségeket terjesztenek el a törzs tagjai között. 1987-ben például 45-enhaltak meg a zo’é törzsből influenza, malária és légúti betegségek miatt. A brazil kormány ki is tiltotta a misszionáriusokat a területről.

Védelem alatt állnak

Az elszigeteltségben élő törzseket a hatóságok próbálják védeni. Peruban például törvények tiltják, hogy kívülállók kapcsolatba lépjenek a törzs tagjaival. Ezen kívül védett területeket bocsátanak a törzsek rendelkezésére, ahol nyugodtan élhetnek. Brazíliában hasonlók a törvények, ott csak életveszély esetén engedélyezik a kapcsolatteremtést. Voltak olyan évek, amikor a brazil hatóságok expedíciókat szerveztek a rejtőző törzsek megmentésére, de az eredmény nem volt pozitív, a törzsek megsínylették a mentőakciókat. A mostani álláspont az, hogy hagyják őket élni, gyakran megnövelve a területük nagyságát.

A kutatóknak is óvatosan kell közelíteniük a törzsekhez, az antropológusok etikai kódexe leszögezi, hogy nem veszélyeztethetik kutatásuk tárgyát. Ezek a tiltások azonban nem sokat érnek, hiszen általában a misszionáriusok és az ásványi kincseket kutatók az elsők, akik találkoznak ezekkel a törzsekkel. Emiatt nincs is általános szabály arra, hogyan kellene viselkedniük a hosszú ideje elszigetelve élő népekkel.

Az izolált törzsek tagjai a legsebezhetőbb emberek közé tartoznak a világon, és életformájuk veszélyben van az esőerdők folyamatosan csökkenő területe miatt. Egyedi a kultúrájuk és a nyelvük, amiből rengeteget megtudhatnak az antropológusok például a dél-amerikai indiánok életéről, szokásairól. Egyedülálló ismereteik vannak a környező állat- és növényvilágról, a növényeknek például olyan gyógyító hatásait is ismerhetik, amelyeket mi még nem.

Néhányan feladják

Van visszaút a külvilágba, a Survival International is tud olyan esetekről, amikor néhány ilyen törzs vagy legalábbis a tagok egy része letelepedett. Ennek számos oka lehet, a legszomorúbb, amikor a folyamatos zaklatás, a területükre való behatolás miatt egyszerűen feladják korábbi életüket. De vannak olyan esetek is, hogy elkezdenek megbízni a kívülállókban. Abban a pillanatban, hogy békés kapcsolatot teremtenek a környező települések lakóival, elkezdik igényelni ezt, az emberi természet ilyen, el akarja mélyíteni kapcsolatait – mondja Kim Hill, az Arizonai Állami Egyetem antropológusa. A modern gyógyszerek, fémeszközök és oktatás is erős motivációt jelenthet. A zo'é törzs tagjai például a negatív hatások ellenére egyre nyíltabbak, két éve jelezték a brazil kormánynak, hogy szívesen vennék, ha részt vehetnének az egészségügyi oktatásban és a területvédelmi programokban.

A beilleszkedés azonban nem könnyű, mert a törzs tagjai teljesen új, általuk nem ismert hatásokkal, jelenségekkel találkoznak. Az is probléma, hogy az újonnan visszatelepültek a társadalmi ranglétra legaljára kerülnek. Kim Hill több visszatelepülttel is beszélt évekkel visszatérésük után, de a nehézségek ellenére nem találkozott még olyannal, aki vissza akart volna menni. De ez csak az önkéntes visszatelepülésre igaz: jól ismert eset, hogy amikor 1982-ben Peruban foglyul ejtették a mashco-piro törzs két tagját, egy apát és a fiát, és étellel, ajándékokkal próbálták őket maradásra bírni. Ők azonban mindent visszautasítottak, és az apa csak azt hajtogatta, hogy hagyják őket békén. Később el is engedték őket.

Nagy a nyomás az érintett országok kormányain egyrészt a nemzetközi szervezetek felől, amelyek hatékonyabb védelmet szeretnének a törzseknek. Másrészről a helyi telepesek és cégek felől, akik a törzseknek biztosított területre szeretnék rátenni a kezüket, hogy fakitermelésbe kezdjenek, ültetvényeket telepítsenek, bányásszanak vagy olajkutakat létesítsenek. A törzsek jövője bizonytalan, és a mashco-piro törzs száz tagjának akciója is jelzi, mielőbbi megoldásra van szükség ahhoz, hogy egyáltalán a napi túlélés biztosított legyen az egyre kisebb területen.

(Videó itt látható az eseményről: http://index.hu/tudomany/2013/08/28/elszigetelt_torzsek/)

Forrás: http://index.hu/tudomany/2013/08/28/elszigetelt_torzsek/

Fotó: D. Cortijo