A kép csak illusztráció (Forrás: Pixabay)
Az Északi-sarkvidék gyors ütemű felmelegedése egyre több régészeti lelőhelyet veszélyeztet, ugyanakkor olyan történelmi maradványokat is felszínre hoz, amelyek évszázadokon át rejtve maradtak. A Jeges-tengerben található Spitzbergák szigetcsoportján, a találó nevű „Holttest-foknál” (Corpse Point vagy norvég nevén Likneset) az olvadó örökfagy 17–18. századi bálnavadászok földi maradványait tárja a kutatók elé.
A csontvázak nemcsak az egykori sarkvidéki élet kegyetlenségéről árulkodnak, hanem arról is, hogy a klímaváltozás miként tüntet el pótolhatatlan történelmi emlékeket.
A bálnavadászat aranykora és a Spitzbergák felfedezése
1596-ban a holland felfedező, Willem Barentsz pillantotta meg először Spitsbergent, amely a mai Spitzbergák-szigetcsoport, vagyis Svalbard része. Ekkoriban Európában már jelentős kereslet mutatkozott a bálnák iránt. A bálnazsírból lámpaolajat és ipari kenőanyagokat készítettek, miközben a bálnák belsejében található értékes ámbráscet-váladék, az ambergris is keresett nyersanyagnak számított.
Hamar kiderült, hogy Svalbard környékén rendkívül gazdag bálnaállomány található. Ennek következtében a térség gyorsan a bálnavadászat egyik központjává vált. Richard Ellis történész a „Men and Whales” című könyvében rámutatott, hogy a kor emberei számára a bálnavadászat nem számított kegyetlen tevékenységnek.
„Csak a mai szemszögből tűnhet rosszindulatúnak vagy kegyetlennek a bálnavadász munkája. Az olajra szükség volt a világításhoz és a kenéshez, a bálnacsontokra pedig a szoknyák és fűzők merevítéséhez. Az, hogy ezért bálnáknak kellett elpusztulniuk, a 17., 18. és 19. századi élet része volt.”
A szervezett bálnavadászat 1612-ben indult a térségben. A század közepére a bálnák már elkerülték a part menti területeket, ezért a vadászok a nyílt tengeren kezdték üldözni őket. A zsákmány feldolgozása gyakran már a hajókon megtörtént, vagy a feldolgozással a szárazföldre való visszatérésig vártak. A Spitzbergák Múzeuma szerint a bálnavadászat ekkor élte fénykorát. A 17. század végén nyaranta akár kétszáz-háromszáz bálnavadász- és fókavadászhajó is dolgozhatott a Grönlandtól keletre fekvő jégmezők térségében.
Fiatal férfiak, betegségek és embertelen munkakörülmények
A holland bálnavadászok híresek voltak arról, hogy rendkívül szó szerint nevezték el településeiket. Ilyen volt az 1619-ben alapított Smeerenburg is, amelynek neve szó szerint „Zsírvárost” jelentett. Spitsbergen északnyugati partvidékén található a Likneset, vagyis a „Holttest-fok”, ahol számos bálnavadászt temettek el.
A klímaváltozás miatt azonban az örökfagy egyre gyorsabban olvad, így a sírok ismét a felszínre kerülnek. Bár a látvány megrázó, a kutatók számára ritka lehetőséget kínál a korabeli élet vizsgálatára. A norvég Kulturális Örökségkutató Intézet munkatársa, Lise Loktu, valamint az Osloi Egyetemi Kórház kutatója, Elin Therese Brødholt a feltárt csontvázakat elemezve megállapította, hogy az elhunytak valamennyien biológiailag férfiak voltak, többségük mindössze 20–25 éves korában halt meg, és már életük során számos betegséggel küzdöttek.
A kutatók szerint a skorbut volt a legelterjedtebb probléma. A vizsgált 19 ember közül 18 csontvázán találtak C-vitamin-hiányra utaló elváltozásokat. A skorbut hosszú távú C-vitamin-hiány következtében alakul ki, és súlyos tünetekkel járhat. Vérző ínyt, kimerültséget okoz, valamint régi sérülések és hegek újbóli vérzését idézheti elő.
A csontok és fogak vizsgálata további problémákat is feltárt. Legalább egy embernél angolkór nyomait fedezték fel, emellett többen gyermekkorukban súlyos alultápláltságot szenvedhettek el. A fizikai munka rendkívüli megterhelést jelentett. A 19 vizsgált személy közül 18 esetében mutatták ki a degeneratív ízületi betegségek vagy az osteoarthritis jeleit, amelyeket ma jellemzően jóval idősebb embereknél figyelnek meg.
A kutatók szerint különösen a felsőtest viselte meg a munkát. A vállak, kulcscsontok, szegycsont és könyökízületek területén számos kopásos és túlterhelésből eredő elváltozást dokumentáltak. Több gyógyult sérülést, köztük csonttöréseket és gerincsérüléseket is azonosítottak. A vizsgálatok alapján a bálnavadászok halálát valószínűleg nem egyetlen végzetes baleset okozta, hanem az évek alatt felhalmozódó fizikai megterhelés, betegségek és tápanyaghiány együttes hatása.
A kutatócsoport szerint ezek a csontvázak jól mutatják Európa első olajiparának emberi árát. Ahogy az örökfagy olvad és a partvidéki erózió fokozódik, olyan emberi történetek vesznek el örökre, amelyek soha nem lesznek pótolhatók. A szakemberek hangsúlyozták, hogy a csontvázakon jól látható nyomot hagyott a munka, a táplálkozás, a betegségek és az állandó vándorlás. Sok férfi rendkívül fiatalon halt meg, mégis súlyos fizikai megterhelésre és egészségügyi problémákra utaló elváltozásokkal.
A kutatás egy másik fontos következtetése, hogy a klímaváltozás éppen azokat a bizonyítékokat semmisíti meg, amelyek segítségével megismerhetnénk az európai ipari tevékenység legkorábbi sarkvidéki fejezeteit. A kutatók szerint az Északi-sarkvidék gyors felmelegedése felgyorsítja az örökfagyban konzerválódott régészeti lelőhelyek pusztulását, veszélyeztetve a kulturális örökséget és a benne rejlő tudományos információkat.
A tanulmány szerzői úgy vélik, hogy Svalbardon egyre sürgetőbbé válik a régészeti helyszínek rendszeres megfigyelése, dokumentálása és a klímaalkalmazkodási tervekbe történő integrálása, mielőtt ezek a pótolhatatlan történelmi archívumok végleg eltűnnek.
A kutatás eredményeit a PLOS One tudományos folyóirat közölte.
Kapcsolódó anyagok:
A város, ahol nem lehet szülni és meghalni
A nyitókép csak illusztráció, forrás: Image by Einar Storsul from Pixabay
