Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

spectrum6e9e3f.jpgA divatról mindig azt halljuk – és állítjuk –, hogy folyamatosan változik. Csak kapkodjuk a fejünket, eszeveszetten próbálunk lépést tartani a legkülönfélébb médiumok által diktált őrületes tempóval, költjük a pénzt akkor is, ha nem a miénk, vásároljuk a szinte naponta megjelenő újdonságokat. Az élvezetekkel együtt halmozzuk a ruhákat, cipőket, telefonokat, kütyüket, ki-ki neme szerint, mert azt mondják, most éppen ez a trendi. De ki mondja, és miért? Egyáltalán, létezik fenntartható, tudatos vásárlás, pláne divat? Cikkünk erre keresi a választ.

Szekrényszerelem

Van az angolban egy kifejezés, a „cupboard love”, mely egy rejtett dolog iránti, ki nem mondott, mély érzelmeket jelent. Így vagyok én a turkálással és a ruhák újrahasznosításával. Gyerekkori fő örömforrásaim egyike az anyukám szekrényének felforgatása volt: mint minden nő, én is élvezettel húztam magamra a különféle, színes, „felnőtt” holmikat. Anyu, takarékos asszony lévén, soha nem dobott ki régi ruhát, hanem szépen kimosta, kivasalta és gondosan összehajtogatva elrakta őket, mondván, jó lesz az még valamire. Milyen igaza volt! Évekkel később bukkantam rá újra az elfeledett zsákokra, s tartalmuk hosszú éveken át örömet okozott. Például amikor anyu egyik régi, szűk farmerjában mentem randira, s a srác megjegyezte, milyen jól nézek ki. Persze esze ágában sem volt feltételezni, hogy nem épp egy több ezer forintos darab feszül rajtam; hiszen a „turkálás” akkoriban kifejezetten ciki volt – én pedig a tizenévesek bölcsességével hallgattam, s nem részleteztem a csábító ruhadarab eredetét. Bennem viszont már elindult a szekrényszerelem kis csírája, mára pedig élettársammá, életformámmá vált.



A divat valódi ára

Nőként imádok vásárolni, de az mégsem járja, hogy félhavi fizetésemet egyetlen pár cipőre vagy táskára költsem. Főleg olyan darabra, amiről rögtön az ugrik be: mintha ezt már láttam volna valahol... Ja, persze, az anyu szekrényében, húsz évvel ezelőtt. Az újrafelhasználás egy életforma, melyben valaki vagy jól érzi magát, vagy nem. Persze a muszáj nagy úr, de mindig lesznek olyanok, akik inkább hetekig nem esznek, csak megvehessék azt az ötvenezres álomtáskát – többnek, másnak, szebbnek érezve magukat. S közben eszükbe sem jut, hogy annak a bizonyos darabnak az előállítása egy háztartás havi energiamennyiségébe került, vagy hogy gyermekkezek varrták össze. Ismerős a történet, mely szerint a legtöbb ruházati cég rettenetes körülmények között állítja elő termékeit, s a túl jóhiszemű vagy épp nemtörődöm vásárlónak fogalma sincs róla, hogy miért is fizet ennyit. Egy hatezer forintos, márkás póló árának a távol-keleti varrónő, aki napi tizenkét-tizenhat órában görnyed a gép felett, jó, ha egy százalékát megkapja – a többi pénz vajon hova kerül? A tervezésre, a gyártásra, a csomagolásra, a szállításra, tárolásra, a kereskedelmi forgalmazásra, marketingre – a lista hosszan folytatható. Nem nehéz levonni a következtetést, hogy mindez tartalmazza a különböző fázisok energiafelhasználási költségeit is, ergo olyan dologért fizetünk (és olyan forrásokat pazarlunk), melyek feleslegesek. Ugyanis az új ruha (táska, cipő, telefon ...) vásárlása – s maga a fogyasztás egésze – elsősorban nem egy új terméket, hanem egy új élményt ad, s mi, a nyugati fogyasztói társadalom gyermekei, szinte drogosokként zuhanunk a vásárlás adta delíriumba, csak hogy újra és újra átélhessük „azt” az érzést. Aztán, amikor az újdonság varázsa már megkopott, megszürkült, egyszerűen fogjuk és kihajítjuk.

Öko a divatban

Pedig van alternatíva, és – elvileg – tudunk is róla. A turkálóba járás is ennek a része. A jelenséget egyszerűen ökodivatnak hívják, s itt elsősorban nem az újságpapírból varrt szoknyára gondolunk, hanem valami jóval összetettebbre. Az öko-divat egy koncepció, s minden olyan terméket magában foglal, melynek előállítása hozzájárul egy egészségesebb, egyenlőbb világ kialakításához. Ide tartoznak a vega termékek, melyek állati alapanyagok nélkül készülnek; az etikusan előállított (Fair Trade) termékek; a művészi, hagyományőrző alkotások; a szabászati termékek (demi-couture), melyek a tömegtermelést helyettesítik; az organikus termékek; az újrahasznosított (recycled) anyagok, és – milyen meglepő – a second hand, azaz ismertebb nevén a turkálás, illetve upcycling, mely keretében a termék értéke ugyan csökken, ám élettartama meghosszabbítható. Immár ötödik éve, hogy az ismert divatmagazin, a Vogue foglalkozott a témával, azt jósolva, hogy nemcsak átmeneti szeszélyről van szó, hanem egy tartós jelenségről. A jelek azt mutatják, a jóslat bevált. Egyre több ruházati cég fordul a tudatos és fenntartható gyártás felé; egyre több divattervező és dizájner érzi magáénak a témát. Mi, magyarok is kivesszük a részünket a trendhullámból. Az olyan neves külföldi tervezők mellett, mint Stella McCartney, a tehetséges iparművész, Reök Cili (Eco Design Team), a természetes alapanyagokból (len, juta, különböző termések vagy ásványok) vagy hulladéknak minősített fémből, papírból, műanyagból megálmodott kreációk tervezője éppúgy helyet kap a nemzetközi porondon, mint a Medence Munkacsoport, akik a már felhasznált anyagokból készítenek bútorokat, kiegészítőket, szobrokat.

Divat, ami fenntartható

Az öko-divat csak egy része egy új, bár még gyerekcipőben járó, de exponenciálisan növekvő filozófiának. Ennek célja egy olyan, folyamatosan fenntartható rendszer létrehozása a környezetvédelem, a tudatosság és társadalmi felelősségvállalás értékei és elvei mentén, aminek keretében a termék előállítása során nem pusztán a gyártáshoz szükséges, hanem az életciklus egészére vonatkozó tényezők kerülnek előtérbe, ideértve ökológiai lábnyomát (mert a termékeknek is van ilyen, nem csak nekünk, embereknek!). Az Earth Pledge nevű nonprofit szervezet kutatásai szerint például több mint nyolcezer különböző vegyszer szükséges ahhoz, hogy a nyersanyagokból textil legyen, mely visszafordíthatatlan kárt okoz mind a környezetben, mind az emberben. S ez még csak a gyártási folyamat, hiszen a termék ökológiai lábnyomának mintegy kétharmada a vásárlás után keletkezik. Azonban már léteznek olyan márkák, melyek kifejezetten fenntartható életciklusú termékeket vonultatnak fel. Ezzel lehetővé teszik, hogy a vásárló az ellátási lánc lépéseit egyenként, pontról pontra megvizsgálva maga dönthesse el, hogy más, hagyományos forrásokból és technológiákkal előállított produktumokkal szemben az általuk kínált portéka valóban fenntarthatóbb módon készült-e.

A jövő divatja?

Természetesen, mint minden, az öko-divat sem az összes kritikust elhallgattató, átütő sikertörténet. A szakemberek egyik legkomolyabb ellenérve, hogy az „öko-isták” által nagyrészt preferált pamut alapanyagok előállítása az egyik legpazarlóbb tevékenység, s ez a kritika párosul a nagyközönség ellenállásával, mely szerint az öko-divat igen drága mulatság. S alighanem ez így is van. Nem mindegy viszont, hogy a tiszta, nyomon követhető, és sem természetet, sem embert nem kizsákmányoló módon előállított termék árának neki jutó részéből a varrónő egész családja, vagy ha csak ő maga is, de több napon keresztül jóllakik – vagy az adott divatmárka topmenedzserei tömik tovább a zsebüket. És az sem mindegy, hogy elgondolkodunk-e azon: valóban megér nekünk az áhított táska több tízezer forintot, ha tömegesen készült, vagy inkább fizetnénk egy tehetséges tervező által, újrahasznosított anyagból kézzel készített, egyedi darabért? Nyilván, legtöbbünknek a pénztárcánk szab valamilyen határt, s ha Önök is így vannak vele, csak ajánlani tudom a second hand vásárlást, amíg a valódi öko-t meg nem engedhetik maguknak. Számomra az öröm kiapadhatatlan forrása a kedvenc „turimban” egy-egy vagány vagy elegáns darab levadászása, majd az ismerősök dicsérő megjegyzésére adott őszinte, büszke válaszom: „Ez? Fillérekért vettem!” A megunt darabjaimat pedig közben szépen csendben elteszem, hogy majdan valamelyik gyerekem örömmel túrhassa fel a régi kincseket, úgy, mint anno én tettem. Vagy kolléganőnek, barátnőnek adom, esetleg elcserélem, így „újat” kapok helyette. S közben lelkesen szabok-varrok, szűkítek- bővítek, házi készítésű ékszereket gyártok már meglévőkből, vagy otthon fellelhető kacatokból, anyagokból. És persze minden egyes ruhadarabnál megszabom magamnak a határt: mennyi az, amennyit nekem megér, s ami túlárazott, azt egyszerűen otthagyom. A különbségből pedig inkább befizetek egy workshopra, ahol megtanulhatom, hogyan készítsek magamnak műanyag bevásárlószatyrokból trendi táskát.

Forrás: Ma&Holnap

Kép forrása: http://vviva.blog.com/2010/11/24/from-ethic-to-eco-fashion/