EU társadalom és jog
Van egy világszerte mind nagyobb méreteket öltő, járványszerűen terjedő "betegség", amely egyre több embert ér el, kezelésének költségei pedig mind magasabb összegre rúgnak.
Ez egyre nagyobb megterhelést jelent az országok gazdaságainak, miközben egyes megközelítések szerint egész társadalmak jóléte múlhat azon, sikerül-e kezdeni azzal valamit. A probléma megoldását nehezíti, hogy korántsem egyöntetű a megítélése.
- A könyv ma akciósan, ide kattintva vásárolható meg. Egyet fizet, Kettőt kap! -
Ausztráliától Japánig, az Egyesült Államoktól a britekig, egyre több országban ölt aggasztó méreteket a vírusszerűen terjedő baj jelenléte a társadalomban. Egyesek szerint a problémát nem lehet elég komolyan venni. „Fertőzés” esetén akár hasonló fizikai tünetekkel is járhat a szervezetben, mint az elhízás testi következményei, amelyek a szív- és érrendszeri problémák, továbbá a korai halál rizikóját növelik. További sajátossága, hogy úgy tűnik, egyelőre a fiatalabb korosztályok tagjait nagyobb arányban sújtja, mint az idősebbeket.
Természetesen az emberi érzelmekkel kapcsolatban nem lehet olyan egzakt méréseket végezni, mint mondjuk a vércukorszintre. Mégis - írja témának szentelt összeállításában a Quartz -, a szociális izolációt akkor is komolyan kell venni, ha nehéz ahhoz olyan mutatókat rendelni, mint például az elhízás mértékének kifejezésére szolgáló testtömeg-index.
A magányosság ugyanis a globális világ egyre terjedő „népbetegsége”.
Felismerni, egyáltalán, betegségként azonosítani nyilvánvalóan azért is nehéz, mert nincs egyértelmű, természettudományos jellegű skálája a súlyosság fokára vonatkozóan. Esetleg arra nézve, az egyén, aki „elkapta”, valóban segítségre szoruló „magánybetegnek” érzi-e magát, vagy még akár örül is annak egy adott életszakaszban, ha ideig-óráig visszahúzódhat szociális kapcsolataiból.
Az elemzések kiemelik: a magányosságot akkor érdemes úgy tekinteni, mint egy betegséget, amikor az rossz, káros az egyénre. Ennek megfelelően kell meghatározni azt, milyen segítséget nyújthat a külvilág, tágabban nézve, a társadalom a megoldásban.
Persze ezt a kérdést is bonyolítja: egyesek úgy gondolják, társadalmi vagy rendszerszinten nem indokolt erőforrásokat átszervezni a magányosság "kezelésére", mert az mindenkinek az egyéni problémája, amit saját baráti-családi kapcsolatainak segítségével kell megoldania.
A munka ördögi körébe kerültünk?
Úgy tűnik, a fejlett társadalmakban a munka, illetve a gazdasági termelés növekedése az, ami a szociális izoláltság egyik fő oka lehet. Vagyis - némi leegyszerűsítéssel - az a furcsa körforgás áll elő, hogy a növekvő produktivitás hozzájárul az elmagányosodáshoz. Társadalmi szinten a növekvő gazdasági teljesítmény mind több magányos embert eredményez,aminek egészségügyi és szociális vonatkozásai mind nagyobb összegeket harapnak ki az ennek árán megnövelt teljesítményből.
Az USA-ban például, ahol a munka és az önmegvalósítás a sokszínű nemzeti identitás egyik alappillére napjainkban is, az elmúlt 40 évben megduplázódott a magányosnak tekinthető emberek száma. Az egészségügyben dolgozók közül többen „járványszerű növekedésről” beszélnek. A Berkeley Egyetem egyik szociológusa pedig egy egész könyvet szentelt annak körüljárására, hogyan ássa alá a piac a korábbi, hagyományosnak tekinthető emberi és közösségi kapcsolatokat.
Emellett pedig - ahogy az Origo is írt a témáról - figyelembe kell venni, hogy Ázsia egyes országaiban, ha lehet, még mélyebb kulturális gyökerei vannak az elkötelezett, aránytalanul sok munkavégzésnek. Szöulban például a közszolgákat kellett sajátos módszerrel leszokatni a munkafüggőségről.
A fejlett országokat tömörítő OECD tagállamok sorában rendre Dánia végez az élen a munka-magánélet egyensúlyának kérdésében, és a dánokat tartják "a világ legboldogabb" nemzetének. Közelebbről megvizsgálva azonban látható, hogy jóval többről szól a kérdés, mint a munkán kívüli megfelelő mennyiségű időről.
Szükség van arra, hogy az emberi kapcsolataink sokszínűek is legyenek"
- állítja Julianne Holt-Lunstad, a Brigham Young University pszichológiával és idegtudománnyal foglalkozó professzora. Hozzáteszi: kollégáink amúgy sem igen alkalmasak arra, hogy kielégítsék érzelmi szükségleteinket, és általában inkább stresszforrásként vannak jelen életünkben.
Ennyire vagyunk magányosak
A magányosság elképesztő méreteket öltött a gazdaságilag élenjáró országokban, különösen az angolszász térségekben.
Például az USA-ban felmérték, kik tekinthetők - előzetes definíció alapján, például emberi kapcsolataik számát, intenzitását, minőségét tekintve - magányosnak. Eszerint 22 és 50 százalék közé tehető a saját kapcsolati hálóra nem csatlakozók száma. A szövetségi kormánynak mindez nagyon sok pénzébe kerül.
Évente 7 milliárd dollár többletkiadást jelentenek az amerikai egészségügyben a 65 évnél idősebbek magányosságával összefüggő költségek.
Nem sokkal jobb a helyzet a briteknél sem. A BBC őszi felmérésében 55 ezer embert kérdezett meg a témában. 33 százalékuk mondta azt, hogy „gyakran” vagy „igen gyakran” magányosnak érzi magát. Különösen figyelemre méltó, hogy a magányosok között a 16-24 éves korosztály aránya 40 százalék volt.
Egy másik kutatásban, a brit orvosok 75 százaléka nyilatkozott úgy, hogy napi praxisukban 1 és 5 közé tehető azoknak a száma, akiknek fő problémájuk az egyedüllét. Ugyanakkor a britek 41 százaléka azt mondta, a magányosságnak inkább a pozitív oldalait nézi, ha ilyen helyzetbe kerül.
S még egy adat mindehhez:a briteknél 2014 óta 38 százalékkal emelkedett az online éttermi foglalásoknál az egy fős rezervációk száma.
Az Egyesült Királyságban egyébként egyre komolyabban kezelik a kérdést. Idén októberben Theresa May és kabinetje kormányzati stratégiává emelte az elmagányosodás elleni küzdelmet. Ezt megelőzően pedig azt jelentették be,
London idén 20 millió fontot (több mint 7 milliárd forint) szán a magányosság elleni célzott küzdelemre.
Ennek több mint felét egy olyan alap létrehozása jelenti, melyből helyi közösségeket és a tagjaik közötti kapcsolati háló erősítését célzó projekteket támogatnak.
Van, amit mindenki megtehet önállóan is
Abban valamennyi szakértő egyetért, a kérdéssel foglalkozni kell, mert a szociális egyedüllét terjedése alááshatja egy ország teljesítőképeségét, még akkor is, ha „megmérése” nehézkes lenne klasszikus orvosi vagy matematikai módszerekkel.
A kurrens kutatások szerint a napi 30 percre korlátozott közösségimédai-használat igazolhatóan jó eszköz a depresszió és az egyedüllét érzése elleni küzdelemben.
Ugyanígy szükség van más programokra is azért, hogy visszaszorulhasson a járványszerű egyedüllét jelensége. A briteknél 2020-től az iskolákban az emberi kapcsolatokról szóló kurzusokat indítanak a diákoknak, fókuszban a társadalmi problémák megoldásával. A londoni kormány pedig bejelentette, támogatja a Royal Mail pilot-programját is. Ennek értelmében a kézbesítők igényük szerint, egyedüllévő személyeket vinnének magukkal szokásos napi körútjaikon, így ezzel is társaságot biztosítanának számukra.
Amennyiben tetszett a cikk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja FB oldalunkat!
Kapcsolódó anyagok:
MINEK TARTANA FENN CSALÁDOT ÉS BARÁTOKAT, HA BÉRELNI IS LEHET?
TOP 5
Város / Közlekedés
EU társadalom és jog
