A csíkszeredai Nagy István Gábor festő, grafikus és díszműkovács. Tagja a Csíki Kézműves Egyesületnek, a Romániai Magyar Népművészeti Szövetségnek és alapító tagja a Lépések Színekben és Formákban a Művészetért Alapítványnak.

„Szépvízen nevelkedtem, a szomszédunkban lakott egy kovács, akinek volt egy velem egyidős fia. Mivel ő nem mehetett játszani, amíg a feladatait el nem végezte, mi, a játszótársai is segítettünk.

hirdetés

Szeget egyengettünk, szenet törtünk, apró feladatokat láttunk el, bár akkor még nem is szerettük. Időközben megkedveltük, s már oda jutottunk, hogy versenyeztünk, ki nyomhatja a fúvót az öreg mesternek. Nekem voltak különböző elképzeléseim, hogy mi leszek, ha nagy leszek, de a kovácsmesterség nem is jött szóba. Aztán bekerültem 1980-ban Csíkszeredába, és úgy hozta az élet, hogy kovács szakiskolába jártam, majd az iskola elvégzése után ipari kovácsként dolgoztam 21 évig. Akkor változott a helyzet, a cég bebukott, nyolc hónapig a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnél voltam díszlettervező, de egyre gyűlt bennem az ötlet, az elképzelés, hogy még mi mindent lehetne kipróbálni a kovácsolás terén” – meséli Nagy István Gábor.

A fiatalember időközben a Hargita megyei Művészeti Népiskolánál elvégzett egy hároméves festészet-grafika szakot, kapcsolatba került Máté Jenő kozmási kovácsművésszel, és egy alkalommal, amikor Gyergyószárhegyen részt vett a Széptermető Kalákában és kovácsolást tanult, „megfertőződött" a díszkovácsolással.

Nagy István Gábor ma már Csíksomlyón egy kis műhelyben készíti az egyedi kovácsoltvas dísz- és használati tárgyakat. Bár – mint megjegyzi – a jelenlegi kovácsműhely műteremként indult, festmények születtek itt, aztán úgy hozta az élet, hogy ablakrácsokra volt valakinek szüksége. „Előkerült a szomszédos műhelyből egy porszívó, a földön két tégla között tüzet csináltunk, s ott kezdtük hajlítani a vasat, kísérleteztünk, a végén elkészültek az ablakrácsok. Aztán egyik munka hozta a másikat” – eleveníti fel. Azt mondja, útja bármerre is vezetett, egy adott pillanatban mindig a kovácsoláshoz érkezett, nem csoda, ha már nagyon megszerette, bár tudja, ez olyan szakma, amely gyakorlásához mindig tanulni kell.

A díszműkovács elméletileg mindent készít – korlátok dísztárgyak, tűzszerszámtartók –, ami vasból létezhet, díszít és használható is – mondja, amikor arról kérdezem, mi kerül ki a somlyói műhelyből. Nagy népszerűségnek örvendenek a szálfegyverek – fokosok, kardok, kések, bárdok –, melyeket a hagyományőrzők, a huszárok használnak. Most – jegyzi meg – egy segítővel dolgozik, de bizony volt idő, amikor a felesége fogta meg a vas végét.

Azt mondja, bármit is készít, minden ütésbe beleviszi a szívét, lelkét, tudását, szeretettel csinál minden egyes darabot. Ma már megrendelésre dolgozik, de megengedheti magának, hogy nem vállal el bármit. „Sokszor van az, hogy a megrendelővel még vitába is kerülünk, mert giccset kér. Az ilyent kihagyom, vagy máshová irányítom. Nem vállalom. Az ilyen dolgokhoz nem adom a nevem. Lassan odajutottam, hogy megengedhetem ezt magamnak. Ehhez idő kellett, eleinte bármit vállaltam, mert kellett a pénz, most is kell, de már nem mindenáron” – mondja elszántan.

Amennyiben tetszett a cikkünk, illetve más hasonló híreket is szívesen olvasna, itt lájkolhatja oldalunkat!

Kapcsolódó cikkeink:

EGYSZERŰEN SÁRBÓL ÉPÍTETTE FEL A HÁZÁT

AMIKOR AZ EMBER ELVÁGJA A KÖLDÖKZSINÓRT

Forrás