Mit jelent magyar diáknak lenni Londonban? Hogy lehet oda kikerülni és ott helytállni? Mennyi pénz kell hozzá? Londonban tanuló magyar diákok meséltek felvételiről, ami nincs, elköltözésről, nehézségekről, egy az itthonitól sok mindenben különböző oktatási szemléletről és saját kilátásaikról.

Londonban ma már több száz magyar fiatal tanul. Számuk növekedésével párhuzamosan, az elődök által kitaposott úton, egyre könnyebb bekerülni egy-egy jó egyetemre – legalábbis ma már könnyű információkat szerezni a lehetőségekről, nehézségekről. Minden brit felsőoktatási intézménynek van például magyar hallgatói szervezete, amely szívesen ad tájékoztatást a leendő társaknak. Négy különböző londoni egyetem magyar diákjával, a helyi magyar hallgatói szervezetek vezetőivel beszélgettünk, mielőtt visszautaztak volna a következő szemeszterre.

A szereplők

Herendi Eszter és Palasik Róbert (Fotó: Fülöp Máté)

Palasik Róbert a University College London (UCL) közgazdász hallgatója. A Fazekas Mihály Gimnáziumba járt, az volt az ambíciója, hogy a képességeihez mérten „egy nemzetközi összehasonlításban is erősnek számító” egyetemre kerüljön. Mint mondja, itthon ilyet nem talált. Nem csak neki volt mellesleg ilyen ambíciója: fazekasos évfolyamának jó 30 százaléka, jellemzően a legjobb tanulók, külföldön folytatták tanulmányaikat.

„Nekem a döntésemben nagy szerepet játszott, hogy rengeteg felsőbbéves barátom, köztük a legjobb barátaim is Angliába mentek egyetemre” – emlékszik Herendi Eszter, aki a King’s College Londonon tanul politikai közgazdaságtant. A Lauder Gimnáziumban azt látták, hogy volt olyan diák, aki az Oxfordra vagy Cambridge-be („Oxbridge”-be) is bekerült. „Számunkra is nyilvánvalóvá vált, ha jól tanulunk, szorgalmasak vagyunk, akkor ez nem lehetetlen.” Eszterék évfolyamának több mint harmada tanul ma már külföldön.

Frenkel Dávid és Berze Balázs (Fotó: Fülöp Máté)

„Egyenesebb” útja volt Berze Balázsnak és Frenkel Dávidnak. Balázs a Karinthy Frigyes Gimnáziumban tanult és nemzetközi érettségit tett. Ott természetes folytatása a tanulmányoknak évek óta, hogy a diákok megnézik a külföldi egyetemi lehetőségeket is. A diákok fele nem itthon folytatta tanulmányait. Akik itthon maradtak, azok jellemzően jogi vagy orvosi pályára készülnek. Balázs a jó hírű London School of Economics harmadéves menedzsment szakos hallgatója.

Dávid mindig is külföldi tanulmányokra készült. „Angol óvodába, angol iskolába jártam. Tudtam, hogy kint fogok tanulni, csak az nem volt biztos, hogy hol.” Végül a School of Oriental and African Studies (SOAS) egyetemre ment, most kezdi a második évét politika, héber szakon.

Mindannyian egyetértenek abban, hogy leginkább a brit egyetemekre jellemző szemléletmód lehet vonzó egy magyar fiatalnak. „Ott nem az a fontos, milyen szakra jár az ember, hanem az, hogy nemzetközi szinten is használható diplomát szerezzen” – mondja Róbert. „Nem arra fókuszál az egyetem, hogy lexikális tudással tömje a szerencsétlen nebulók fejét, mint itthon. Sokkal praktikusabb és a szakmára fókuszáló képzést próbál nyújtani.”

Év elején a tanszékvezetőjük ki is jelentette, hogy nem közgazdászok lesznek három év múlva, hanem megtanulják azt az eszköztárat, amivel bármely munkahelyen tovább tudják magunkat képezni az adott munkahely igényeinek megfelelően. „Azaz a britek ténylegesen a munkaerőpiacra képzik a diákokat, ennek pedig döntő eleme az alkalmazkodó-képesség.” Sokkal rugalmasabbak a diplomák határai is. Nem nézik le például a szabad bölcsészeket, mint itthon. „Ha valaki filozófiát vagy pszichológiát tanul, az ott egy megbecsült diploma, mert tudják, hogy ha végez, képes lesz kiválóan érvelni, logikusan gondolkodni, esszét írni, jó verbális képességei lesznek – így újságírástól, a bankszektorig, tanácsadásig rengeteg helyen várják majd örömmel.”

Ennek egyik eszköze, hogy Londonban sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a képzés az önállóságra, önálló tanulásra – mondja Balázs. Heti 7-8 ötvenperces órájuk van a campuson összesen, a legtöbb munkát – esszéírást, olvasást, különböző feladatsorok megoldását – otthon kell végezni.

Felvételi nincs, tandíj van

Ez mind szép, de mi kell ahhoz, hogy valaki eséllyel célozza meg valamelyik jobb brit egyetemet? Dávid szerint elsősorban szorgalom, valamint – jó nyelvvizsgával is bizonyított – angoltudás, és legalább két (lehetőleg jeles) emelt szintű érettségi. Emellett egy négyezer karakteres motivációs levélben is „el kell adnia magát” a jelentkezőnek, amiben leírja, hogy mi az, ami a „bölcsőtől kezdve a választott szakjára predesztinálja”. Általában a brit egyetemek kérnek tanári ajánlást is a középiskolából. Szeretik továbbá azt is, ha a jelentkező önkéntes, a választott szakjához kapcsolódó iskolán kívüli tevékenységeket végez. Felvételi vizsga általában nincs.

Van viszont vaskos – az általunk megkérdezett hallgatók egyetemein évente 9 ezer fontra (mintegy 3 millió forintra) rúgó – tandíj. Ez azonban nem lehet akadály, mert minden uniós állampolgár jelentkezhet angol diákhitelre. Ez nem egészen ugyanazt jelenti, mint az – állítólag az angol rendszerről is másolt – magyar. Az angol állam által meghitelezett tandíjat ugyanis csak akkor kell elkezdeni törleszteni, ha a volt diák a munkaerő-piaci karrierjében elér egy bizonyos szintet (körülbelül 24 ezer fontos fizetést, de ez szakmafüggő). És akkor is csak a 24 ezer font fölötti sáv kilenc százalékát kell törlesztenie. Ráadásul 20 év után elévül a hitel. Erre aspirálni persze igazi magyar mentalitást tükröz – nevetnek beszélgetőtársaink.

Megélhetési kiadások, bevételi lehetőségek

Azért persze pénz nélkül nehéz elkezdeni a londoni tanulmányokat, súlyos fontokba kerül ugyanis a megélhetés. A lakhatás (első évfolyamon általában a kollégium, később inkább a több diák által bérelt lakás a jellemző), a közlekedés, az étel-ital (mindenki saját magára főz, ez a legolcsóbb) és az egyéb költségek. Sok helyen – éttermekben, kávézókban, boltokban – van viszont diákkedvezmény.

Több egyetem rászorultsági alapon 3-3,5 ezer font vissza nem térítendő támogatást ad a megélhetés segítésére. Balázs a különböző ösztöndíjakból például több mint 11 ezer fontot szed össze.

Dávid szerint „nem árt, de nem muszáj” a tanulás mellett dolgozni. Rengeteg munkalehetőség van a különböző kávézókban, boltokban, de maguk az egyetemek is kínálnak olykor valamilyen munkát. Eszteréknél például most 8-10 fontos órabérért lehet chatelni a gólyákkal, így segítve őket az iskolakezdésben. De lehet csoportokat körbevezetni a campuson is hasonló fizetésért.

Család, tejföl, Túró Rudi

Nem nagy törés manapság az sem, hogy a családtól, a barátoktól távol kell élni. Fapados járatokkal ugyanis nagyon könnyen haza lehet jönni. 5-6 hetente van valamilyen szünet, ilyenkor mindannyian gépre ülnek, és hazajönnek. Addig meg ott van a Skype. „A család persze hiányzik. Ugyanakkor látszik, hogy ők is örülnek és büszkék arra, hogy kint tanulhatok” – mondja Eszter. Neki ezen kívül olyan dolgok hiányoznak, mint a tejföl, a Túró Rudi, vagy a pesti romkocsmák. Róbert szerint egyébként sokkal fontosabbá válik Londonban az, hogy ő egy magyar diák. „Mindenki különleges persze, de érezzük, hogy mi ettől vagyunk különlegesek.” Van persze árnyoldala is e különlegességnek: Esztert politikafilozófia órán, a huszadik századi diktatúrákról szóló kurzuson a tanár megkérte, hogy tartson kiselőadást a Jobbikról. „Nem mindig esik jól képviselni az országot.”

Bulik, diákszervezetek

A diákközösség kifejezetten jó Londonban. „Van egy 50-60 fős magyar diáktársaság. Rendszeresen összejárunk, valamelyikünknél kéthetente házibulit tartunk. Vannak új barátok, jönnek külföldiek is. De van egy jó erős magyar mag. Nagy biztonságot ad, hogy van, akit fel tudunk hívni a saját anyanyelvünkön, ha bármi problémánk akad” – mondja Eszter.

A nem diák londoni magyar közösségekkel viszont nem nagyon van kapcsolatuk. Úgy látják, „szigetekként” élnek kint a magyarok, van számos ilyen Facebook-csoport, de valódi kapcsolat nincs köztük. „Esetleg egy-egy Quimby vagy Kiscsillag-koncert és hasonló nagy események hoznak össze több száz magyart egy helyre.” Pedig sok honfitársunk van kint. „Ha elmegyünk egy kávézóba, étterembe, McDonald's-ba, vigyázni kell, mit mondunk, mert mindenütt vannak magyarok.”

Mint Dávid mondja, az egész brit egyetemi rendszer közösségekre épül, csak a SOAS-on közel 200 különböző „society” működik „a marxista klubtól a sportközösségeken át a csak lány klubig”. Odakerül az ember a világ bármely pontjáról az egyetemre, és ha már van egy közös érdeklődési pont valamelyik csoporttal, elképesztően könnyű barátokra, ismerősökre találni.

Minden egyetemnek alakult már magyar diákszervezete is – beszélgetőtársaink ezeknek a vezetői. Ezeknek egyrészt az a feladata, hogy próbálják minél inkább megnyitni az egyetemet a magyar diákok felé. „Sokat teszünk azért, hogy Magyarországról ne csak a gulyás és Puskás Öcsi ugorjon be a közösségnek, hanem más is.” Másrészt nagyon fontos feladata e szervezeteknek, hogy a most magyarországi gimnazista fiataloknak közvetlenül tudnak tájékoztatást nyújtani az adott egyetemről, az ösztöndíjakról, a lakhatási lehetőségekről vagy bármiről.

Hazajönni vagy maradni?

A nagy kérdés az, hogyan képzelik a jövőt a kint tanuló magyar egyetemisták. Hazajönnek egyszer, vagy örökre kint maradnak? Ez mindannyiuknak már most nagyon is valós dilemma. Talán legkevésbé Dávidnak. Ő a következő 5-10 évét inkább külföldön képzeli el. „Nem vagyok ellene, hogy hazajöjjek, de kint több a lehetőség.”

Róbert, mint mondja, ha hazajön is, csak olyan helyre megy el dogozni, „ahonnan, ha bármilyen – családi, munkahelyi, gazdasági, politikai – okból úgy döntök, könnyen tovább tudok állni”. Eszter nagyon örülne, ha olyan lehetőségek várnák, amik miatt megérné hazajönnie. „Ráférne az országra, hogy a külföldön tanult diákok hazajöjjenek, és behozzák azt a nyitott szemléletet, amit kint megtanultak. Ehhez persze tömegesen kellene hazajönni.”

Balázsnak már kész tervei vannak. „Nem azon gondolkodom, hogy Budapest vagy London, hanem hogy mit akarok csinálni. A testvéremmel egy művészeti vállalkozást szeretnék beindítani. Lehet, hogy kint egyszerűbb ezt megcsinálni, de nem zárom ki, hogy Budapestre tesszük a székhelyünk.”

Az aggasztó méreteket öltött kivándorlási hullámot mindenesetre nagyon szomorúan látják. Róbert emlékeztet, hogy Bulgáriában a 90-es években az értelmiség legjava ment ki Nyugatra, és azóta sem tért haza. Nem maradt senki, aki az országot tisztességesen tudta volna irányítani. És egyelőre nem lát most Magyarországon olyan politikai-gazdasági trendeket, amik egy ehhez hasonló forgatókönyv ellen hatnának. „El kéne hitetni az emberekkel, hogy ha hazajönnek, akkor van perspektíva. Sokan jönnének haza, ha látnák, van miért. Ez az, ami hiányzik. Itt egyelőre bezárulnak a lehetőségek.”

Forrás

Fotó: Stiller Ákos