Manapság rendkívüli népszerűségnek örvendnek a pontgyűjtő kártyák, szinte már mindegyik benzinkúton, drogériában és élelmiszerüzletben azt kérdezik a pénztárnál: „van pontgyűjtő kártyád?” Amint odaadjuk névre szóló, plasztik kártyánkat, hang nélkül beleegyezünk az állami monitoring lehetőségébe is.

Persze szuper az ötlet. „Ha nálunk vásárolsz, hűségpontot kapsz, amit később beválthatsz erre-arra” elven alapul, amely több célt szolgál egyszerre. A kibocsájtó cég tudni szeretné, hogy hány törzsvásárlója van, mit vesznek a legjobban, hogyan oszlanak meg a vásárlók korcsoport szerint, mekkorának tekinthetők az üzletek vonzáskörzetei és a többi...

Mindezekre a kényes kérdésekre szinte kiváló válaszokat kap, hiszen a kártyák erősen túlnyomó része regisztrációhoz, azaz a személyes adataink kiadásához kötődik. Vásárlásunk után felgyülemlett pontjainkat később beválthatjuk valami apróságra vagy olcsóbban vehetjük meg az adott produktumot.

Mindenki biztosan találkozhatott már olyan esettel is, amikor egy adott termék megvásárlásáért extra pontokat lehet zsebre vágni. Na ez az, amit joggal nevezhetünk gyomorforgatónak. „ A barmok nem viszik, majd teszünk róla, hogy vigyék” gondolat köré épül az akció. Azaz, azt is rá kell csendben erőltetni a (fogyasztói)társadalomra ami nem kell, amit nem akarnak megvenni, amire nincs se szükségük, se igényük. A konzumizmus csúcsa, a tömegek befolyásolása egy látszólag ártatlan, de a fogyasztás vákuumába taszító eljárással. Ez teszi fel az i-re a pontot.

Az egész história öngerjesztő része itt bújik meg. A fogyasztás ösztönzése további fogyasztással, megspékelve egy jókora kupac személyes adattal, amelyet később bővíteni lehet az egyén fogyasztási szokásaival. Háhá, itt nincs vége a mókának! Most jön az állam, mint az egyén felett álló láthatatlan hatalom.

Mely területeken találkozhat az állam a regisztrálatlan munkanélküliekkel, a szürke- vagy a feketegazdaságban dolgozókkal? A válasz pofon egyszerű: egészségügy, fogyasztás. Kezd összeállni a kép?

Naivság azt hinni, hogy az állambácsi nem törekszik fogyasztásunk nyomon követésére. „Há’ miért tenne ilyen?” fogalmazódhat meg a kérdés. Adó, adó és adó! Nevén nevezve SZJA.

A pontgyűjtés révén tökéletesen visszakövethető az individuum fogyasztása, amely összehasonlítási alapként szolgál a tisztán megkeresett jövedelemhez. Csak egy érthető példa: Ferenc nettó havi fizetése 200 000 Ft volt 2011-ben, azaz 2 400 000 Ft jövedelemmel rendelkezett tavaly. „Nézzük meg a törzsvásárlói kártyáit: Auchan 980 000 értékű vásárlás (listázva), 850 000 Ft autótörlesztés, 200 000 Ft-nyi ruhavásárlás a Vögelében, 350 000 Ft közüzemi számla, de ott van még a banki törlesztő részlete és még nyaralni is volt két hetet. Hoppá! De miből is?”

Száz szónak is egy a vége, a pontgyűjtő rendszerek többszörös csapdát rejtenek magukban. Észre sem vesszük, de akaratunknál több pénzt szívnak ki pénztárcánkból, tökéletes statisztikai adatokat szolgáltatnak bárkinek, teljesen lerombolják magánjogainak (egy retkes bank ne nézze meg, hogy hol vacsorázok éppen) és ráadásul az adóhatóság fürkésző szemei elé is vethetnek.

Forrás: http://osztjonapot.blog.hu/2012/09/25/pontgyujtes_a_bortonhoz