Nem véletlen, hogy a bio itt nem a legjobb, azaz hogy nem a legüzletképesebb jelző. Hogy miért? Mindjárt rávilágítunk. De előbb: milyen volt és milyen lett a magyar csirke? A háziasított tyúk évezredek óta fontos élelemforrása a különböző kultúrájú népek. Mára már a csirkegyárak termelés olyan fontos tömegélelmezési potenciál, ami egyik napról a másikra nem helyettesíthető a legjobb indulattal sem mással.
Sajnos ez tény, de nem állhat ellentmondásban az igazi házi tartású - jobb híján "tanyasinak" mondott csirke fontosságával. Persze, a multinál kapható "tanyasi csirke" sem látott tanyát általában. A csirke sárga színét okos karotin tartalmú táplálék kiegészítőkkel akár intenzív körülmények közt is meg lehet "modellezni" egy kis felárral.
Szegény csirke mindent kibír és talán nincs még egy haszonállat, melynek táplálásában ne kísérleteztek volna annyi életidegen megoldással. A csirke megeszi a saját tollából, a saját feldolgozási hulladékából, hal és vérlisztből, szójából, vagy más tetszőleges ipari fehérjeforrásból előállított tápot. Az igazi "tanyasi" csirke is mindenevő, csak hát a természetes élettér táplálékforrásai is természetesek.
Magyar tyúkfajták története röviden:
Az őshonos magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk máig fennmaradt formája a XIX. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a korabeli állományokból. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy megelőzően ne tartottunk volna évszázadokon keresztül tyúkot a házunk, vagy jurtánk körül. Az etelközi ásatások állatcsont maradványai szerint a betelepülő magyarság már a honfoglalást megelőzően, sőt: még ennél is korábbi időkben rendszeresen fogyasztott házi tyúkot, tehát tartott is, ami a "nomád" hamis kényszerképzetének teljes cáfolata a sertéstartás régészeti tényével együtt.
A honfoglalás kori régészeti feltárások azt bizonyítják, hogy eleink szárnyasai hasonlítottak a tyúkok küllemileg vad ősére – a Bankiva tyúkokra (Gallus gallus L.) –, tehát olyan területről érkeztek, ahol a baromfiak egyik géncentruma lehetett. A tyúk háziasítása mai ismereteink szerint a Kr. előtti III. évezredben, az Indus völgyében történt; ezt a mohenjodarói és a harappai ásatások bizonyítják. Innen korán eljutottak a Himalája déli lejtőire, majd Kelet-Turkesztánba – a magyarság ősi szálláshelyére –, ahol beleszövődtek őseink mindennapi életébe, ősi mese- és mondavilágába.
A mai tenyésztett baromfifajtákat részben őseink, részben idegen népek hozták a Kárpát-medencébe, azonban a helyi változatok - alkalmazkodva hazánk környezeti és éghajlati viszonyaihoz, itt alakultak ki és váltak „őshonos” vagy „honosult” fajtákká. Egy néphez vagy népcsoporthoz régen hozzátartozó állatokat „ősi”, míg a kialakulás helyén élőket „őshonos” jelzővel illetjük. A háziállatok azon csoportjait, amelyeken ez idáig céltudatos tenyésztő munkával nem javítottak – ezért megtartották eredeti formájukat –, „parlagi” fajtáknak nevezzük.
A magyar őshonos parlagi tyúkfélék: a kendermagos magyar, a sárga magyar, a fehér magyar, a fogolyszínű magyar és egy sajátos egyedülálló változat, az erdélyi kopasznyakú tyúk, más, kissé megtévesztő néven a Szeremley- vagy bosnyák tyúk. Hazája Erdély, ahol a XIX. század első felében figyeltek fel rá, majd onnan az 1870-es években terjedt el nyugat felé. Eredetét tekintve régen honosult közép- és belső-ázsiai fajtának kell tekintenünk (Hreblay Emil, 1900). Ezt a változatot Szeremley Lajos az 1840-es években nemesítette; világhírnevét a nemesítő erdélyi tanfelügyelő felesége szerezte meg, aki az erdélyi Erzsébetvárosból származó kopasznyakú tyúkot „erdélyi kendermagos” néven 1875-ben egy bécsi kiállításon bemutatta. Itt kapta a „Szeremley-tyúk” – Sibenbürger Sperbe” (erdélyi kendermagos) elnevezést.
A tyúkok súlya 2,0-2,3 kg, a kakasoké 2,5-3,0 kg. A finom csontozatú magyar tyúk legfőbb értéke - a tojások mellett, - kitűnő, finom rostú és ízletes húsa, mely alapján a hazai és külföldi piacokon egyaránt kedvelték.
A sárga magyar tyúk a Dunántúlon, valamint az Alföld és a Duna-Tisza köze egyes részein terjedt el, a fehér magyar tyúk elsősorban az Alföld tyúkja volt, elsősorban azért, mert fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte. A kendermagos magyar tyúkot és afogolyszínű magyar tyúkot rejtőzködő színük miatt a szárnyas ragadozók által veszélyeztetett területeken kedvelték.
Az erdélyi kopasznyakú tyúk leggyakrabban fekete, fehér, sárga és kendermagos változatban fordult elő. Rendkívül edzettek, erősek és ellenállóak, gyorsan fejlődnek és gyorsan tollasodnak. A tojásaik általában barna- vagy krémszínűek. Egyes vidékeken kiváló téli tojóként tartották számon.
Ne feledjük, hogy az eredeti magyar táplálkozásrendben nem a csirke vitte a prímet, hiszen a majdan tojást tojó tyúkot csirke korában nem pusztították ki az udvarból holmi parttalan rántott csirke imádatból. Természetesen koranyáron vasárnaponként egy egy fiatal kakas (csirke) a déli ebédet gazdagította, de a tyúkok közül is a rosszul tojó példányok szelektálódtak a fazékba, nem a biztonságos tojástermelők. Az öreg tyúk megfőzése jó zöldséges tükrös húslevesként pedig igazi magyar gasztronómiai élvezet volt rangtól függetlenül. (Csak később ragadt rá az "Újházi tyúkleves" éttermi megkülönböztetés.)
Ma az országban tiszta előfordulásban csak mintegy 470 fekete, 469 fehér és 750 kendermagos kopasznyakú tyúkot regisztrálnak. A kopasznyakú tyúkot mind a hazai, mind a külföldi szakirodalom magyar fajtaként tartja számon, aminek jogossága nem vitatható (Szalay István, 2002). Hungarikum tehát, vitán velül az! Óvni kötelességünk, szervezetten védenünk kellene, tenyésztését támogatni. Nehogy örökre kivesszen.
Itt pedig letöltheti a magyar szabadtartásos baromfi nevelés szakirányú védjegy tartalmára vonatkozó dokumentációt. <<<- Red master (R) védjegy
Forrás: http://www.jomagyararu.hu/magyar-baromfi/baromfi/a-magyar-tanyasi-csirke-
Képforrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/Magyar_ty%C3%BAk#S.C3.A1rga_magyar_ty.C3.BAk