A több mint 120 ország állam- és kormányfőjének részvételével megtartott szeptemberi ENSZ-csúcstalálkozón Ban Ki Mun főtitkár a világ számos gondja-baja közül egyértelműen a klímaváltozást jelölte meg mint „első számú prioritást”. A globális felmelegedés valóban probléma, de nincs értelme a világ első számú prioritásaként beállítani.

Azt, hogy nem a globális felmelegedés a világ első számú prioritása, az ENSZ-ben is tudják. A The World We Want program keretében világszerte több mint ötmillió embert kértek arra, hogy jelölje meg, mi számára az első számú prioritás. A lista élén a következőket találjuk: magasabb színvonalú oktatás és egészségügyi ellátás, több munkahely, kevesebb korrupció, védelem az erőszakkal szemben és megfizethető, tápláló étel.

A globális felmelegedés a prioritások sorában az utolsó, 17. helyre került. Ez egyáltalán nem meglepő, ha a világ szegényebbik felére gondolunk. Ha fennáll a kockázata, hogy gyermekeink malária vagy alultápláltság miatt halnak meg, akkor ezek lesznek az első számú prioritásaink. De a globális felmelegedés még Európa gazdagabb régióiban is csak a tizedik helyen szerepel.

A politikusok persze katasztrófákkal ijesztgetnek, hogy alátámasszák: az éghajlat védelme „generációs küldetésünk”. Az egyesült királyságbeli téli áradásokat előre megjósolhatóan „vészjelzésnek” tekintik majd, ami az éghajlatváltozásra hívja fel a figyelmet – annak ellenére, hogy egymás után jelennek meg a tanulmányok, amelyekből kiderül: az árvízkárok növekedése ez idáig teljes mértékben annak tudható be, hogy több házat építenek az árterületekre. Hosszú távon ehhez kisebb mértékben az éghajlatváltozás is hozzájárul, de a globális felmelegedés emlegetése egyszerűen eltereli a figyelmet arról, ami valóban segítene: hatékonyabb illetékrendszert kellene bevezetni és valamivel nagyobb árterületet szabadon hagyni.

A klímaváltozással kapcsolatos kommunikációt elemezve a University College of London kutatói megállapították, hogy a félelemkeltés nem hatékony és gyakran azt a gyanút kelti, hogy „megpróbálnak manipulálni minket”. Emlékezzünk vissza Al Gore 2007-es beszédére, amelyet a Nobel-díj átvételekor tartott. A sarkköri jégsapka rohamosan csökken, „akár hét éven belül eltűnhet” – jósolta. Azóta éppen hét év telt el. A sarkköri jégtakaró hosszú távon valóban visszahúzódik, de a 2012-es mélypont óta 47 százalékkal nőtt.

Ban Ki Mun szerint az éghajlat hatalmas kockázatot jelent, a világ egy „kataklizma felé tart”. Az ENSZ éghajlatváltozással foglalkozó testületének becslése szerint ugyanakkor a klímaváltozás teljes költsége 2070-ben is kevesebb lesz, mint a globális GDP 2 százaléka. Ez valóban probléma, de nem a világ vége. Vessük össze ezt a 2 százalékot azzal a 800 százalékkal, amennyivel a világ – szintén az ENSZ szakemberei szerint – 2070-ben a mainál gazdagabb lesz.

És vessük össze ezt a valódi kihívásokkal, amelyekkel a világ már ma szembesül. Világszerte 1,2 milliárd ember él elképesztő szegénységben, nekik pedig gazdasági növekedésre lenne szükségük. Az elmúlt harminc év során Kína 680 millió embert emelt ki a szegénységből – ez minden idők legnagyobb szegénységfelszámolási programja –, amiben az olcsó, bár nagyon szennyező szén segített. A New Yorkban összegyűlt jó szándékú nyugati vezetők azonban csak azt a „megoldást” ismételték meg, amely már több mint két évtizede nem működik: a megújuló forrásokra való áttérést. Az Európai Unió klímapolitikai intézkedéseinek költsége 209 milliárd dollár évente, aminek eredményeként a század végére – több mint 18 ezer milliárd dollár elköltése árán – a hőmérséklet emelkedése 0,05 Celsius-fokkal kisebb lesz, mint máskülönben volna. A megújuló források erőltetése ráadásul képmutatás: a Nemzetközi Energiaügynökség szerint Európában az energia mindössze 12 százaléka származik megújuló forrásokból, a nap-, illetve szélenergia aránya pedig együttesen is csupán 1,5 százalék. Afrikában az energia fele megújuló – de csak azért, mert a kontinens szegény: a felhasznált megújuló tüzelőanyag nagy része fa, a beltéri légszennyezés miatt évente több mint félmillió ember hal meg, az erdővel borított terület pedig csökken. Nem meglepő, hogy amikor az afrikai vezetők nemrégiben Washingtonban jártak, azt hangsúlyozták, hogy több szenet kívánnak használni. Chinedu Ositadinma Nebo, Nigéria energiaügyi minisztere például kifejtette: „Afrika számára lehetővé kell tenni, hogy kiaknázza saját széntartalékait. Ez nagyon fontos. Sok terület van, amely hozzájárulhatna ahhoz, hogy energiát termeljünk az afrikaiak több mint 60 százalékának, akik egyáltalán nem jutnak villamos energiához.” A Világbank éghajlat miatt aggódó elnöke is elismerte, hogy „nem volt még ország, amely stabil energiaellátás nélkül fejlődni tudott volna”.

A Center for Global Development egy friss tanulmánya egyértelműen mutatja a megújulókra való váltás költségeit. Ha Afrikában 10 milliárd dollárt megújuló energiára költenek, azzal 20 millió embert emelhetnek ki a sötétségből és a szegénységből. Ha ugyanezt az összeget földgázra költenék, azzal 90 millió emberen segítenének. A megújuló források erőltetése 70 millió embert hagy – a szó szoros értelmében – sötétségben.

Mindez nem jelenti azt, hogy nem kell foglalkoznunk a globális felmelegedéssel. Addig azonban, amíg a megújulók sokkal drágábbak, mint a fosszilis források, a gazdag országok nyugodtan elkölthetnek több száz milliárd dollárt: ettől erényesnek érezhetik magukat, az éghajlatváltozás ügyében azonban vajmi keveset tesznek. A világ jelenleg 60 milliárd dollárt fizet évente a nap- és a szélenergia támogatására, miközben ezek a források az energiának mindössze 0,6 százalékát adják. A Nemzetközi Energiaügynökség szélsőségesen optimista becslése szerint ez az arány 2035-re 3,5 százalékra emelkedhet, de akkorra a támogatások éves költsége is 100 milliárd dollárra rúg majd.

Akadnak, akik szerint a megújulók már most is versenyképesek. Ez csupán vágyálom: ha versenyképesek lennének, nem lenne szükség szubvenciókra. Spanyolországban például a már csökkentett, de még mindig magas támogatás mellett az idén egyetlen szélturbinát helyeztek üzembe. Dollármilliárdok eltékozlása helyett többet kellene fektetnünk a zöld k+f-be, hogy a jövő számára csökkenthessük az energia költségét. Ha az innovációk eredményeként a zöld energia olcsóbb lesz, mint a fosszilis, mindenki át fog térni.

Addig azonban, amíg világszerte négymillió ember hal meg évente, mert beltéri nyitott tűzhelyekben fát és trágyát éget, amíg a szegénység, az ivóvízhiány, a sokféle fertőző betegség, a gyenge oktatás és az elégtelen táplálkozás milliárdok problémája, nem jelenthetjük ki rezzenéstelen arccal: első számú prioritásunk az éghajlat kell hogy legyen.

Forrás

A kép csak illusztráció

A második képen Lomborg, a klímaszkeptikus látható