Szinte mindenki továbbtanul a csodasuliból

A komplex instrukciós módszer lényege, hogy a tanítási órák egyötödében a gyerekeknek egymással együttműködve, érvelve, a többieket segítve kell feladatokat megoldaniuk. A tanároknak a feladatok kiválasztásánál oda kell figyelniük, hogy a csoport minden tagja részt tudjon valamilyen módon venni a feladat megoldásában. Mi volt az a konkrét probléma, amire kidolgozták ez a rendszert?

A hatvanas-hetvenes években a szociológusok elkezdtek azzal foglalkozni, hogy emberek csoportjain belül milyen dinamikák határozzák meg a kommunikációt. A kutatást azzal kezdték, hogy esküdtszékeken belül elkezdték vizsgálni, hogy kik mennyit és miről beszélnek, és hogy mennyire tudják befolyásolni a csoport többi tagját és a csoport közös döntéseit. Az derült ki, hogy amikor az emberek beszélnek egymással, akkor néhányan rendre többet beszélnek, és nagyobb befolyásuk és hatalmuk van, mint másoknak.

Elizabeth Cohen – aki ezt a témát szociológusként kutatta a Stanfordon – ezután megszervezett egy kísérletet, amiben azt vizsgálta, hogy mi történik, ha négy 14-15 éves fiú van egy társaságban. A fiúk közül kettő fehér, kettő pedig fekete volt, de ezen kívül mindenben megegyeztek: ugyanolyan magasak voltak, hasonló volt a ruhájuk, hasonló tanulók voltak. Adtak nekik egy egyszerű kockajátékot, amiben nem igazán számított a taktika, inkább a szerencsésebb tudott benne nyerni. A játékban közösen kellett döntéseket hozniuk, és a kísérletből az derült ki, hogy a fontosabb döntéseket rendre a fehér fiúk hozták meg.

Engem akkoriban az érdekelt, hogy attól függetlenül, hogy egy gyerek honnan jön, kik a szülei, mennyi pénze van, lehetővé tegyük neki, hogy tanuljon és sikeres legyen. Ez egy alapvető emberi jog, és a világon mindenhol el kell érni, hogy ez működjön, mert ha nem így csináljuk, akkor vége van a demokráciának.

Hogy jutott el a kutatás az iskolákig?

Ebben az időszakban a hetvenes években az USA-ban komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy az addig szegregált iskolák helyett integráltak jöjjenek létre. Viszont amikor létrejöttek, ugyanazt lehetett megfigyelni, mint amit a kísérletben. Ebből pedig az következik, hogy aki többet jelentkezik, többet beszél, többet magyaráz, az többet is tanul, így az integrált iskolákban csak mélyülni kezdtek a különbségek.

Cohennel 1980-ban ismerkedtem meg, mikor a Stanfordra mentem. Mikor elkezdtünk ezekről a dolgokról beszélni, rájöttem, hogy amit az iskolában problémának láttam a gyakorlatban, arra van megoldás. Így kerültem azok közé, akik kidolgozták a rendszert.

Ezeket a módszereket hogyan ültették át a tantermekbe?

Elkezdtük tanári továbbképzéseken tanítani a módszert, más egyetemeken is dolgoztunk és egy idő után más országokban is meghonosítottuk a módszert, például Magyarországon is. Amikor 1999-ben átvettem a stanfordi tanárképzés igazgatását, ott is tanítani kezdtem a módszert, és ezeket az alapelveket alkalmazva vezettem ezt a programot. 15 évig voltam igazgató, és az én tanítványaim ezt a szemléletmódot kapták meg.

És miért különleges ez a módszer?

Az mára már nem számít különlegességnek, hogy a diákok csoportokban dolgozzanak, és többet beszéljenek az órákon. Az az alapelv viszont még nem túl elterjedt, hogy amikor a diákok csoportokban dolgoznak, akkor nagyon fontos, hogy minden gyereknek legyen alkalma hozzátenni ahhoz, amit közösen csinálnak. A tanulásban nagyon fontos a motiváció, és sikerélmény nélkül nem lehet elvárni a gyerekektől, hogy tanuljanak. A roma gyerekek például sok mindent megtanulnak otthon, hiszen otthon valahogy életben kell maradjanak annak ellenére is, hogy a szüleiknek sokszor nagy nehézséget okoz az, hogy ételt tegyenek az asztalra. Az így elsajátított képességeket azonban az iskola nem értékeli.

Jelenleg az iskola úgy működik, hogy

felejts el mindent, amit otthonról hozol, és mi tanítunk neked valamit,

miközben sokkal hatékonyabban lehet a gyerekeket tanítani, ha a tanár figyelembe veszi, hogy milyen háttérrel rendelkeznek, és ehhez képest hogyan lehet őket hatékonyan motiválni. Az egyértelmű, hogy a gyerekek sosem lesznek ugyanazon a szinten, de az alul lévőket közelebb lehet hozni a fentebb lévőkhöz. Az viszont nagyon fontos, hogy nem arról van szó, hogy a jobbakat rontsuk le, ezt gyakran félreértik.

Tud példát mondani olyan konkrét helyzetre, amikor jól jött, hogy a tanár figyelembe vette ezeket a különbségeket?

Egyszer dolgoztam egy tanárnővel, negyedikeseket tanított. A gyerekek kísérletet végeztek, ahol meg kellett valamit melegíteniük. Az elektromos főzőlap hirtelen lángra kapott. A csoportban volt két lány, akinek volt megoldási javaslata: a fehér lány azt mondta, hogy locsolják le vízzel a tüzet, de elektromos eszközről lévén szó ez nyilván nagyon rossz ötlet volt.

A másik lány, aki mexikói bevándorlók lánya volt, halkan azt javasolta, hogy húzzák ki az áramból a főzőlapot. A tanárnő addig máshol volt a teremben, de a kiabálására felfigyelve odament, és gyorsan kihúzta az konnektorból a főzőlapot. Ezután megkérdezte a gyerekeket, hogy ki hallotta, hogy a mexikói származású lány a jó megoldást javasolta. A gyerekek közül senki sem jelezte, ami azt mutatja, hogy nem figyeltek oda rá.

Pedig éppen azért tudta a jó megoldást a problémára, mert az anyja több műszakban dolgozott, és megtanította neki, hogy hogyan melegítse meg a testvéreinek az ételt, amikor ő nincs otthon, és azt is, hogy azonnal húzza ki a mikrót az áramból, ha valami baj van. A lány olyat tudott, amivel életeket lehet megmenteni, de ezt az iskolában mégsem értékelte senki. A tanároknak az ilyen képességekre kell odafigyelniük, és elérniük, hogy a gyerekek érezzék, hogy a közösség értékeli az ilyen tudást is.

Magyarországon több iskolásban is alkalmazzák ezt a módszert. Igen, mostanra nagyjából 40-50 ilyen hely is van.

Egy beszédében egyszer azt mondta, hogy az oktatás egy politikai aktus. Ez alatt mit értett?

Ezt nem én találtam ki, de úgy gondolom, hogy a tanítás egy morális és politikai aktus. Aki a következő generációt fölkészíti a világra, annak nagyon nagy felelőssége van, morális és politikai. Az is egy politikai kérdés, hogy milyen iskolánk legyen és mit adunk a gyerekeinknek, sőt, az is, hogy kik lesznek a gyerekeink. Skandináviában például most jártam nemrég, és azt hallottam, hogy ott egyre nő a szegregáció. A dán szülők például a gyerekeiket egyre inkább magániskolába viszik, mert túl sok a “másféle” tanuló az állami iskolában, akik nem beszélnek dánul. Nem hittem a fülemnek.

És a világban mi a helyzet?

Igazából az adott ország politikai helyzete nagyon nagy hatással van arra, hogy mi történik az iskolákban. Nagyon gyorsan változik, hogy éppen hol alkalmazzák, és hol nem. Az USA-ban például 16 éven keresztül majdnem minden alternatív megközelítést próbáltak eltörölni, mert az volt az oktatás fókusza, hogy a gyerekek üljenek, és gyakoroljanak teszteket. Ez mindent tönkretett, a gyerekeket, és az oktatási rendszert is.

Azok közül, akik ezen az oktatási rendszeren átmenve végül nálam kötöttek ki a Stanfordon, sokan egyszerűen nem tudtak például jól írni, vagy nem tudtak absztrakt módon gondolkodni. De ezt a folyamatot mindenhol látom, még az általam nagyra tartott Skandináviában is felütötte a fejét a szegregáció az oktatási rendszerekben. De az USA-ban, úgy ahogy Magyarországon is, a szegregáció sokkal nagyobb. És én azt gondolom, hogy ez egy nagy veszély a demokráciára nézve.

És most hol tart ez a trend?

Az USA-ban most új oktatási törvényeket hoztak, ami alapján már kevésbé függ egy iskola sorsa attól, hogy a diákok hány pontot érnek el a teszteken. A döntéshozók kezdenek rájönni, hogy ha valami nem működik, akkor nem az a megoldás, hogy megbüntetik az iskolát, az igazgatót és kirúgják a tanárokat, hanem az, hogy valahogy megjavítják a dolgokat. Ebben a rendszerben ennek a megközelítésnek is nagyobb szerepe lehet. Az USA-n kívül egyébként Brazíliában voltak kísérletek mostanában, de azt nem tudom, hogy ott most mi a helyzet, és mikor a kilencvenes években elkezdtük terjeszteni a módszert, Dániában, Svédországban, Hollandiában, Németországban is sok helyen kezdték alkalmazni, de mára már ezekben az országokban is kevesebb iskola maradt meg.

Miért hagytak fel ezzel a módszerrel ezekben az országokban?

Nem tudom pontosan, de azt tudom, hogy ezekben az országokban, meg általában a világban egyre fontosabb szempont az oktatásban a PISA-felmérés és a versengés, hogy melyik ország a jobb. Folyton versenyezni kell, aminek nincs semmi értelme. Ez komoly stressz az iskoláknak, a tanároknak és a diákoknak is.

És az önök módszere nem készíti föl a gyerekeket a PISA tesztre vagy hasonlókra?

Az az érdekes, hogy nagyon is fölkészíti őket, de ezt a döntéshozók nem tudják. Ezért kell nagyon szisztematikusan mérni és dokumentálni a komplex instrukciós módszert alkalmazó iskolák eredményeit, hogy mutassák, hogy ezzel a módszerrel is menni fog.

Mennyire pénz kérdése ennek az alkalmazása? Azt olvastam, hogy sokkal jobban igénybe veszi a tanárokat, mint amennyire egy átlagos iskola terhelné le őket.

Igen, sokkal jobban igénybe veszi a tanárokat.

De akkor a politikusok könnyen mondhatják, hogy nincs pénz és erőforrás ennyi tanárra, és kész. Mivel lehetne meggyőzni a döntéshozókat arról, hogy mégis szükség van egy ilyen befektetésre?

Nem tudom. Azt látom, hogy vannak magánemberek, cégek, például a Szilícium-völgyben, akiktől azt hallani, hogy emberekre van szükségük a cégekbe, ráadásul többféle emberre, mert sokféleség nélkül nincs kreativitás. Ők ezért támogatják ezeket a dolgokat. Mark Zuckerberg például nagy pénzeket fektet az oktatásba, de egyrészt nem tudom, hogy ki adja neki a tanácsokat, hogy milyen módszerekbe fektessen, másrészt azt sem tudom, hogy ki választotta meg. Ez az egyik baj, hogy

Arra a kérdésre, hogy hogyan lehet elérni, hogy a politika eljusson oda, hogy alkalmazzák a módszert, annyit tudok mondani, hogy választani kell, és jól kell választani.

De egyébként drágább egy ilyen iskolát fenntartani és működtetni?

Fenntartani nem hiszem, de drágább felkészíteni a tanárokat arra, hogy ilyen módszer alapján tanítsanak, és drágább megteremteni nekik azt a támogató környezetet, amiben jól tudnak tanítani. Tegnap például amikor a Mester utcai iskolában voltunk, ahol szintén ezt alkalmazzák, nagyon lelkesek voltak az emberek. A tanárok többnyire azért tanárok, mert szeretik a gyerekeket, és jót akarnak tenni, de sokszor egyszerűen nem hagyjuk nekik.

Sokat lehet most arról olvasni, hogy a számítógépeket és az okoseszközöket egyre nagyobb arányban lehet majd használni az oktatásban. Mit gondol, hogy lehet ebbe a rendszerbe integrálni az ilyen eszközöket és hogyan változtatja ez meg a tanár szerepét?

Ez most az új nagy kérdés, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy ezzel mi lesz. Azt hiszem, hogy nagyon jó dolgokra lehet ilyen okoseszközöket használni, de nem fogják ezek kiváltani a tanárokat. A tanulás egy társas aktus. Nem tudok egyedül tanulni, még ha olvasok is valamit, akkor is interakcióban vagyok, azzal, aki azt írta. Nem lehet egyedül tanulni, ha kérdéseim vannak, muszáj egy emberrel beszélni.

A Google-nek mindenre van válasza, de csak megadja a választ, nem tanít meg kritikusan gondolkodni. Már az 50-es években is próbálkoztak amúgy azzal, hogy gépekkel tanítsák az embereket, elég Skinner tanító dobozára gondolni, ami nagyon divatos ötlet volt akkoriban, de nem vitt minket sehová. Az okoseszközök nagyon fontosak, fontos, hogy megtanulják azokat használni a gyerekek, mert ez új lehetőségeket nyit meg, de nem helyettesíti a tanárt.

Ön szerint amit ma az iskolákban tanulnak a gyerekek - akár a “normál” iskolákban, akár azokban, ahol az ön módszerét használják - az mennyire készíti fel a gyerekeket arra, hogy a jövő munkaerőpiacán dolgozzanak?

Ez attól is függ, hogy ki mit kap otthonról és hogy milyen iskolában vannak. Azok a gyerekek, akik sok mindent tanulnak, sokféle dolgot csinálnak, viszik őket ide-oda a szülők vagy az iskolák, azok rendben lesznek. A gyerekek másik fele viszont nem, mert nem kapja meg ezeket a lehetőségeket. Ezen kívül az is baj, hogy bár mindenhol nagyjából megtanítják a gyerekeknek a földrajzot, a fizikát, a történelmet – bár hogy abban mit tanulnak, azt mindig átírják –, de nem tanítják meg a gyerekeket kritikusan gondolkodni.