A falu, ahol mindenkinek van állása

Vajon hol van ez a település? Ma hazánkban ugyanis minden faluban, községben és városban élnek munkanélküliek. 

Egy nyugati határszéli, ezerötszáz lelkes magyar faluban nem ismerik a munkanélküliséget, már az óvodában németül tanulnak a gyerekek, ingatlant pedig szinte már nem is lehet venni. 

A magyarok ingázásból élnek, a keresetüket idehaza fektetik be, a falu turizmusból származó bevételei évről évre nőnek, de élnek itt osztrákok is, akik több mint egy évtizede élvezik Hegykő vendégszeretetét. Az uniós csatlakozásunk 10. évfordulóján ezúttal egy nyugat-magyarországi település sikertörténetét mutatjuk be – a vasfüggöny leomlásától az uniós munkaerőpiac szabaddá válásán át napjainkig.

Az, hogy itt, a Fertő mocsarától pár méterre, a Vasfüggöny Emlékhely környékén valaha taposóaknák voltak, ma már elképzelhetetlenül távolinak tűnik. A polgármester még mesél róla, de a Sopron közelében fekvő Hegykő ma egy nyitott mesefalu, faragott, babakék padokkal és takaros kis házakkal. A település, ahol Faludy György 1956-ban elhagyta az országot, mára kedvelt otthona magyaroknak, osztrákoknak egyaránt.

„Itt csak az munkanélküli, aki nem akar dolgozni” – mondta a hvg.hu-nak Szigethi István hegykői polgármester. Ám ez sem volt mindig ilyen egyértelmű. Korábban a helyiek által csak szimplán zöldségnek hívott fehérrépa termesztése volt a falu fő bevételi forrása, mígnem a Fertő-Hanság Nemzeti Park létrejöttével kiestek a termőterületük. Most a turizmus játssza a főszerepet, az ezerötszáz lelkes falu évi százezernél is több vendégéjszakával számolt az utóbbi néhány évben, a település költségvetésének egyötöd része az idegenforgalmi adóból származik. „Mi idegenforgalomból élünk” – összegez Szigethi István.

Leginkább osztrákok és németek járnak a községbe üdülni, de gyakran megfordul itt a szlovák és a cseh turista is. „Mindennapos vendég az üzletben a német” – mesélte a kisboltban dolgozó Ákos. A választékban alkalmazkodni kell hozzájuk, mivel otthoni szokásokat megtartva az osztrák például rozskenyeret vesz, a sörből pedig az olcsót választja. „Írta a lányom, hogy 0.41 euró a Schwechater sör a határ menti Billában, hát rögtön hozattam két kartonnal” – újságolta a polgármester is.

A két legfontosabb turisztikai vonzerő Hegykőn a termálfürdő és a Fertő tavat megkerülő bicikliút. Utóbbit uniós támogatásból újították fel, a polgármester ettől több magyar turistát remél. A falu is épít erre: mindenütt lehet Hegykőn kerékpárt kölcsönözni. A falu pezsgését a gyakori rendezvényektől várják, habár a zenei fesztiválnak idén betesz a soproni Volt, az időpontegyezés miatt most, ha akarnák, se tudnák meghívni a Quimbyt.

Szigethi István egyébként állítja, a rendszerváltás fontosabb állomás volt a falu életében az uniós csatlakozásnál. Pedig Hegykő a 2000-es évek eleji nagy fürdőtámogatási boomból kimaradt, később azonban uniós pályázatokon nagyjából 150 millió forintot nyert az önkormányzat.

„Kell, hogy menni akarjunk”

„Grüss Gott” – köszöntött minket Balázs, miközben épp almafröccsöt rendelt. 1996 óta dolgozik Ausztriában, érezhetően a szokásai is ehhez igazodtak. „Minden jól működik odaát” – mondta arról, miért jó az ingázó életmód. Kiköltözni teljesen azonban sosem akart: „Itt nőttem fel, ezt szippantottam magamba” – magyarázta. Azt is szeretné, ha a gyerekei is magyarul tanulnának, és itthon eresztenének gyökeret.

Balázs gyerekkorától kezdve olyan szakmát akart, amivel Ausztriában tud dolgozni, így lett szakács. A hegykői gyerekek már az óvodában tanulnak németül, és az iskolai első idegen nyelvük is a német. A polgármester szerint a helyi fiatalok tudatosan készülnek az ingázó életmódra: idegenforgalmat, vendéglátást vagy szépségápolást tanulnak. A polgármester maga is lelkendezve mesélte, hogy az egyetemista lánya inkább hazajött Budapestről, és hét eurós óradíjért pincérnőként dolgozik Ausztriában. Azt sem tartja jellemzőnek, hogy az egyetemista korúak kimennének tanulni. Ő maga csak egy hegykőit ismer, aki a bécsi egyetemen tanul, de ő már ott is él. A többi fiatal inkább dolgozik kint, nem pedig iskolába jár.

A faluból a lakosság több mint húsz százaléka naponta jár Ausztriába dolgozni, de ha az alkalmi munkából élőket tekintjük, a polgármester szerint ez az arány akár az ötven százalékot is elérheti. „Eleinte Ausländer voltam” – vallotta be Balázs, de azáltal, hogy szorgalmasan és megbízhatóan végezte a munkáját, idővel elfogadtatta magát a helyiekkel, ma már „igazi Herr” ő is. Habár mindenki talál munkát, aki nekiindul, igen gyakori, hogy más bérezésben részesülnek, mint az osztrákok. Az ingázó dolgozók közül sokan minimálbérre vannak bejelentve, de az is sokszorosa annak, amit Magyarországon kereshetnének. A polgármester szerint nem példátlan az sem, hogy valaki két nap ausztriai takarítással keresi meg az egész havi betevőjét.

Az osztrák munkalehetőségeknek köszönhetően ritkán van eladó ingatlan Hegykőn, pedig itt kétszer annyiba kerül házat venni, mint a szomszéd falvakban, amit nem magyaráz meg önmagában az, hogy az infrastruktúra is sokkal jobb. „Hegykő egy nagyon szuper falu, itt minden van” – mondta Balázs, aki nem menne vissza Sopronba élni. Szigethi István szerint nyolcéves polgármestersége alatt kétszáz „újhegykőivel” bővült a lakosság, akik egyértelműen az ingázás reményében települtek át az Ausztriától mindössze 15 km-re fekvő faluba.

EU-n innen, Óperenciás-tengeren túl

Balázs szerint az EU-csatlakozás igazából a jogok bővülése miatt volt fordulópont: magasabbak lettek a munkavállalóknak járó juttatások, és az érdekképviselet is sokat fejlődött, lettek például magyarul beszélő ügyintézők a munkaügyi központokban és a munkavállalói kamarákban. A munkába járást Schengen gyorsította meg. Balázs őriz is egy fotót arról, amikor utoljára nézték meg az útlevelét. Korábban megesett, hogy elkésett a munkából, mert sor állt a határon, vagy mert kipakoltatták az autóját. 2011-ben aztán teljesen liberalizálódott a munkaerőpiac: a magyarok három éve korlátozások nélkül vállalhatnak munkát Ausztriában is. Manapság harmincöt perc alatt Eisenstadtban van, és esténként is ugyanilyen gyorsan visszaér Hegykőre.

A Fertődről Hegykőre tíz éve áttelepült Gábor étteremtulajdonos a termálfürdőben. Nem ért egyet azokkal, akik szerint nem hozott változást az EU-csatlakozás az üzletmenetben. „Bátrabban jönnek az emberek a csatlakozás óta” – mondta el a hangulatról. Persze, ez is fokozatosan alakult ki. „Kicsit féltek tőlünk, de most már egyre kevesebb az előítélet” – magyarázta. A vendégeinek kilencven százaléka külföldi, jellemzően német ajkú, bár ez elég szezonális, mivel nyáron megemelkedik a magyarok száma, az euró szlovákiai bevezetése óta pedig ottaniak is egyre nagyobb számban tűnnek fel „Nem az osztrákokra építem az éttermet, hanem a vendégre” – tette hozzá Gábor, amikor azt kérdeztük, mennyiben kell a sógorok ízléséhez igazítani az éttermet. De azt beismerte, hogy a szolgáltatásaik azért igazodnak, például nyitva tartásukkal lekövetik az osztrák ebédidőt.

Van azonban olyan szempont, melynek esetében visszaüt a falu nyitottsága. „Nagyon nehéz megtalálni és megtartani az alkalmazottat” – vallotta be Gábor. Radovits Tibor, a hegykői termálfürdő igazgatója szerint hiába utal megemelt fizetést mintegy negyven munkavállalójának, a nyugati bérszínvonallal nem versenyképesek még a hegykőiek. Az igazgató az ezredforduló óta a vendégkör folyamatos bővüléséről és a forgalom több tíz százalékos növekedéséről számolhat be minden évben, mégis valósnak látja a fluktuáció problémáját. Félig viccesen még azt is hozzáfűzte, a vendégei a főbűnösök, mert miután közvetlen viszonyba kerülnek szakképzett és jó nyelvtudással bíró kollégáival, átcsábítják őket a hegyek országába.

Balázs, aki Hegykőn ma már szépségszalont tulajdonol és ad egyéni vállalkozóknak bérbe, kétévnyi ausztriai szakácsmunka után vette meg az üzlet elindításához szükséges telket. A nagyszámban érkező osztrák kuncsaftok többsége törzsvendég, időpontra jelentkeznek be hétről hétre. Balázs szerint a szolgáltatók Hegykőn nem veszélyeztetik egymás üzletét: „verseny nincs, mert van elég vendég” – magyarázta. Imre a csatlakozás évében, 2004-ben nyitotta meg falusi panzióját, őt jelenleg is a terjeszkedés gondolata foglalkoztatja. Állítása szerint jó időben volt jó helyen, a megnyitástól kezdve ki tudta aknázni az osztrákok növekvő érdeklődését, és azóta is folyamatos telítettség mellett működteti apartmanját.

Soha többé Ausztria – mindörökké Ausztria

Az apartman üzemeltetése mellett tett egy kis kitérőt a szomszédokhoz is. Négy éven át dolgozott a fakitermelésben vállalkozóként. Azt mondja, becsapták, nem fizették ki, pereskednie kellett az igazáért. Egyértelműen fogalmaz: „abban, hogy átvertek, biztos vagyok benne, hogy szerepet játszott magyar mivoltom. Ezt kihasználják, többnyire még mindig az olcsóbb munkaerőt látják bennünk, és a ranglétra legalsó fokáról indulunk”. Ma azt mondja, „soha többé Ausztria”, elég az a nemzetközi légkör is, amivel a falu szolgál neki, amikor az öregfiúk futballmeccsén osztrákok is játszanak a megyei csapatokban, és velük tart a baráti körük.

István radiológus főorvos, 2001 óta praktizál Eisenstadtban, és bár soha nem tervezte elhagyni a Sopront, ahol azelőtt dolgozott, egy kórházi részprivatizáció miatt mégis inkább a váltás mellett döntött. Akkor „ha már lúd, legyen kövér”- alapon Ausztriában keresett munkát. Nem bánta meg: az osztrák fizetés négy-ötszöröse a magyarénak. Itthon legfeljebb nyugdíjba menetel előtt szeretne újra rendelni, amikor gyerekei már önállóan megállnak a saját lábukon. István a legnagyobb elragadtatással mesél az osztrák munkavállalásról: őt mindenki segítette a beilleszkedéskor, a betegek és orvos kollégái is maximálisan bíznak benne, fizetése is centre ugyanannyi, mint egy osztráknak. Ez utóbbira egyébként nagy hangsúlyt helyez az ottani orvosi kamara. Ennek köszönhetően ő sosem találkozott kétlépcsős bérezéssel. A csatlakozás óta pedig minden korlát leomlott körülötte: Eisenstadtban mind több a magyar orvos, nekik már a munkaerő-piaci liberalizációt se kellett kivárniuk, hogy minden korlátozás nélkül praktizálhassanak helyi gyógyászati intézményekben.

Kempinglakók Ausztriából

Roswitha férjével Felső-Ausztriából érkezett Magyarországra. Először Sárváron, tizenkét évvel ezelőtt pedig Hegykőn telepedtek meg, azóta életvitelszerűen élnek a helyi kempingben. De meglepettségünket látva hozzátették, csak aludni térnek be a hálókocsiba, különben „övék itt minden, a kemping, a lakókocsijuk előtti kis kerti törpékkel”. Szabadság. Ezt a szót említették először arra a kérdésre, hogy mit ad nekik ez az életforma. Állításuk szerint mindenük megvan, ami csak kellhet. „Már rozskenyér is van!” – kántálják egyszerre, utalva arra, hogy évekig nem lehetett a boltban kapni az osztrák specialitást. És még egy dolog: takarítaniuk itt végre nem kell már.

„Sör, bor, jó napot” – ennél sokkal többet nem beszélnek magyarul, viszont minden lényegeset kézzel-lábbal megértetnek a helyiekkel. Németül amúgy is szinte mindenki kapiskál, és Langosch-ra várás közben is több „danke"-t hallunk, mint "köszönöm"-öt. Ami egy magyarnak meglepő: ennyi idő után sem tudják, hogy mi az a Túró Rudi, de ettől még a helyi közösség oszlopos tagjai.

A házaspárt egyedül az árak emelkedése aggasztja kicsit. Állítólag már az osztrákok egy része is húzza az orrát, aminek lehet az az oka is, hogy nekik kicsit többe kerül egy fogkezelés, mint a magyaroknak, ezt pedig nem mindegyikük fogadja el.

Forrás

Fotó: Fazekas István