A Fukusima után felpörgetett energiafordulat eredményeként a németeknél az utóbbi hónapokban elkezdett túlcsordulni a megújulóenergia-termelés, sőt már annyi van, hogy fizikailag nem tudják hova tenni.
Ez viszont egyáltalán nem jó, pont ellenkezőleg: a rendszerben hatalmas a túlterheltség, ami pazarlást szül, ami pedig nagy veszteségeket. Most egy újabb reformmal a feje tetejére állítják a recsegő-ropogó rendszert, ami a zöldek szerint a világ végét, a piac szerint rendezettebb viszonyokat hozhat. Meg több környezetszennyezést.
Németországban az utóbbi időben többször is előfordult, hogy hirtelen szinte ingyen lett az áram. Sőt, egy szép májusi vasárnap délután egyenesen a negatív tartományba csapott át az ára, azaz kvázi fizettek a fogyasztóknak, ha voltak kedvesek használni egy keveset belőle.
Hamarosan azonban vége lesz a látszólagos jó világnak: a politikusok úgy megijedtek ettől, hogy még mielőtt beteljesedhetett volna az energiakánaán, gyorsan nekiestek, és gyökerestül próbálják átformálni az egyre súlyosabb vadhajtásokkal terhelt rendszert, amit egyébként pont az előző gyökeres átformálási kísérlet hozott létre.
Az áram ugyanis nem azért volt ingyen, mert a németek elérték az energiatermelés nirvánáját, hanem azért, mert túl gyorsan próbáltak eljutni oda. Azaz
- a bőkezű támogatásoknak köszönhetően rövid idő alatt nagyon sok szélkereket és napelemet telepítettek,
- azonban ezeknek, illetve a többi erőműnek a teljesítményét nem tudják megfelelően gyorsan szabályozni ahhoz, hogy mindig az aktuális áramigényhez igazítsák a termelést;
- és nem építették ki a zöldenergia-cunami kiállásához szükséges hálózati- és energiatárolási kapacitásokat sem;
- ennek pedig az a következménye, hogy amikor szépen süt a nap és fúj a szél, akkor hirtelen nagyon jelentősen megugrik az energiatermelés, ami gyorsan leapasztja az áram árát;
- amikor viszont nem fúj, vagy a hálózat túlterhelt, akkor jó drága az áram;
- tehát ez egy nagyon pazarló és költséges rendszer, és végső soron ellentétes az egész nagy német energetikai fordulat, az Energiewende céljaival, dacára annak, hogy pont az Energiewende eredményeként jött létre.
A hagyományos erőműveket üzemeltető cégek természetesen háborogni kezdtek az áringadozás miatt, de az utóbbi hónapokban a gazdasági minisztérium is arra jutott, hogy kicsit túltolták a zöldenergia-forradalmat, és lassítani kell a tempón. Júliusban pedig a kormány javaslatára a német parlament úgy döntött: óvatosan és szabályozottan ugyan, de mégis rászabadítja a piacot a megújuló energiára, aztán hulljon a férgese.
Ez az optimista verzió szerint valahol természetes is: az, hogy egyre fontosabb a hatékonyság mint szempont, igazából csak azt jelzi, hogy az energiafordulat a következő szakaszába lép, és képes lesz szabadpiaci körülmények között is valós alternatívát kínálni; viszont csak akkor, ha már kiépült hozzá a megfelelő hálózati rendszer. A pesszimista olvasat szerint azonban a törvénymódosítással veszélybe kerülhet az egész projekt, ráadásul rövid távon sokkal környezetszennyezőbb lesz Németország, mint ígérte és mint lehetne.
De az igazi tét jóval nagyobb, mint az, hogy a németek mennyi szén-dioxidod pöfékelnek el. Nem mintha ez utóbbi nem lenne fontos, de az Energiewende valahol arról szól, hogy lehetséges-e egy nagy, fejlett, ipari gazdaságot takarékosan, zöldenergián működtetni, és példa lehet-e a német projekt a világ többi jelentősebb gazdaságának is. Azaz Németországban valóban a jövő kezdődött-e el, vagy csak utópista bénázás megy, és egy elérhetetlen sötétzöld vágyálmot kergetnek.
Előre menekülnek
Az utóbbi években a német energiafordulatról elsősorban Fukusima kapcsán esett szó, miután a japán atombaleset után Angela Merkel kancellár közölte, hogy záros határidőn belül, egész pontosan 2022-ig bezárják az összes német erőművet. Azonban maga a folyamat jóval korábban, és nem kizárólag az atompara miatt indult, bár az atomellenesség a kezdetektől része volt.
A fordulat, vagy legalábbis annak igénye először az 1970-es években került terítékre, amikor az olajárrobbanás után a nyugati világ ráeszmélt, hogy a fosszilis energiahordozók utánpótlása véges, áruk pedig képes felfelé is menni (1946 és 1973 között gyakorlatilag nem emelkedett az olaj világpiaci ára), az atom térhódítását pedig először a lakossági ellenkezés, később pedig Csernobil szorította erős korlátok közé.
Az 1990-es években pedig egy másik szempontból, az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának csökkentések miatt került elő a téma, és a németek már ekkor megléptek, amit mások jellemzően csak jóval később: garantált árat szabtak a megújuló energiának, hogy így ösztönözzék a befektetéseket.
Erre rátett pár lapáttal a megújulóenergia-törvény, amelyet 2000-ben fogadott el a szociáldemokraták és a Zöldek koalíciója, bár később Merkel kereszténydemokratái is beleálltak. Ebben az állt, hogy 2025-ig 40-45 százalékra kell növelni a megújulók részarányát az áramfelhasználásban, ennek érdekében pedig fix, az előállítás költségeinél magasabb és 20 évre garantált kötelező átvételi árat állapítottak be a zöld forrásból érkező áramra.
Ezzel biztosították, hogy a megújulókba való befektetés garantált hosszú távú profitot hoz, aminek köszönhetően még jelentősebb szélerőmű-telepítések indultak, és ekkortájt kezdett észrevehetően növekedni a megújulók részaránya az áramtermelésben. A kötelező felár mértéke ugyanakkor az új telepítésekre vonatkozóan folyamatosan csökken, hogy hosszabb távon innovációra és költségcsökkentésre kényszerítsék a szektort.
A cikk ide kattintva folytatódik...
TOP 5
