Pénzesgyőr – Hucul ménes, cikta és cigája juhnyáj, magyar szürkemarha- és házi bivalygulya, magyar parlagi szamarak: mind régi magyar fajta, amelyeknek a Bakony jelenti az egyik menedéket. A Nagy család próbálja fenntartani a hagyományos gazdálkodást és megőrizni a hagyományos fajtákat, úgy, hogy közben eleget tesznek a természetvédelmi kívánalmaknak is.
(A cikk 2011-ben íródott, aktualitásából azonban mit sem vesztett.)
A családi gazdaság vezetője, Nagy Tibor jól ismeri a gazdálkodók nemzeti parkokkal kapcsolatos szembenállását, hiszen évekig a „másik” oldalon állt egy nemzeti park természetvédelmi őreként. A gazdálkodást egy kis darab földdel kezdte, ami természetvédelmi szempontból értékes volt, mezőgazdasági szempontból viszont kevésbé hasznosítható: egykori községi legelő. A gyepet cigája juhok legeltetésével hasznosította, ezt követte a többi, hagyományos fajta. A kis gazdaság hasznát visszaforgatta, így alakult ki a „nagy” birtok, amin ma is gazdálkodnak.
A birtokot (mely Pénzesgyőr és Hárskút határait érinti) a család az éghajlat, a domborzati viszonyok, más adottságok miatt választotta. Bejárásakor először a szürkemarhákat tekintjük meg: a gulya egy része ritka vajdasági vérvonalból származik, mutatja a gazda a birtok pénzesgyôri részén. A szürkemarhák békésen legelnek a hegyoldalban, s Tibor szerint többnyire elég is nekik a villanypásztor az itt tartáshoz, legalábbis, amíg van mit enni. A birtok nagy része úgynevezett hagyásfás legelő, ami most valóban szép és rendezett, de amikor megvették, bebokrosodott, gazzal, kúszónövénnyel teli volt. Indulunk tovább, a domb tetején egy kis házban él Tibor feleségével és két gyermekével.
Később a birtok másik végén, Hárskúton akar egy hagyományos, régi tanyát felújítani, újjáépíteni. A ház környékén legel a cikta juhnyáj, amely leginkább a ház közelében tartózkodik, a gazda nem téveszti szem elől őket, mivel igen ritkák. A világon körülbelül ötszáz cikta juh él. A ciktát régen a gyapjú miatt tartották, ezért nemsokára egy gyapjúfeldolgozó kisüzem létesül a birtokon. Leszaladunk a hegyről, a völgyben a hucul lovakat találjuk. Szépségesek és mind barátságosan közelít. Nagy Tibor a ménest szintén hagyományos célokra akarja használni: a hucul lovak kiváló teherbírók és -hordók, egykor óriási, több száz kilométeres távolságokat tettek meg velük. Hamarosan régi és új módszerekkel elkezdődik a lovak felkészítése a speciális hátas, málhás, fogatos munkára. A megmérettetés végén a „vizsga” az, hogy a lovak elmennek lábon a Kárpátokba és vissza.
Hogy miért? – Mert erre születtek, erre nevelte, szelektálta ki ôket az ember évszázadokon át. Ha pedig nem azt csinálják, amire valók, elôbb-utóbb elveszítik a különleges tulajdonságaikat – magyarázza a gazda. A lovak után egy másik dombon felleljük a cigája juhokat is, amelyek között egy kis szürkemarha próbál megbújni. A borjú anyja elpusztult ellés után, az árvát cigája juhok tején nevelték fel. Azóta velük tart. A cigájákat a család feji is. Ez a juh a modern, tejelő fajtákhoz képest kevés tejet ad, de az ebből készült termékek ízletesek, különlegesek – természetesen ilyenek is vannak a tanyán. A többórás birtokbejárás alatt munka is akad, és kis bosszúság, mindkét bálázó traktor nehézségekkel küzd, az idő pedig esőre áll, pedig a szénának nagyon kellene a száraz meleg. A visszaúton találkozunk a bivalyokkal is, közülük a Babézka névre hallgató Tibor kedvence.
Darab idő után már a lába előtt hever a tekintélyes méretű állat, s valósággal mosolyog, amikor vakargatja a tőgyét – ez a legérzékenyebb pontja, a rovarok is itt támadják, ezért esik neki jól a vakargatás. A bivalyokat is fejni fogja Tibor, ami nem kis mutatvány, kevesen vállalkoznak rá. No de hát kevés dolog van, amire ne vállalkozna kedves állatai kedvéért. Sok ezer kilométert utazik, ha feltalál valami elveszettnek hitt, régi fajtát. Miközben kedvenc, több száz éves bükkfájától kanyarodunk vissza a házhoz, elmondja, hogy tapasztalata szerint lehet gazdálkodni a természetvédelmi érdekek szem előtt tartásával. Visszaérünk a portára, ahol népes kutyatársaság üdvözli a gazdát. S persze mi más, mint ősi magyar fajta: komondor, magyar vizsla, bukovinai pásztorkutya. Utóbbival kapcsolatban felmerül a kérdés, mennyire is magyar fajta, amire a gazda azt válaszolja: „annyira, amennyire mi, magyarok őshonosak vagyunk a Kárpátokban”. A búcsúkép is idilli, ahogy az ég alján, a sötétkék felhősávból előbukkanó nap fényében (megmenekül hát a széna!) játszik vendéglátónk a kutyákkal.
A gazdaság szemet gyönyörködtető: merész dombok, erdősáv, patak. A Széltető romantikus – és a Gyűrűk urából ismerős – névre hallgat. Szívmelengetôen emberi közeg, s ahogy egyre beljebb megyünk, mind jobban körvonalazódik a látogatóban: bizony így van értelme élni. Még akkor is, ha korán kel a gazdálkodó és késő éjjel zuhan az ágyba. S Nagy Tibornak éppen ez a nem titkolt szándéka: felébreszteni a vágyat újra a régi, természetközeli életmód iránt.
Németh F. Bernadett
Forrás: http://veol.hu/gazdasag/elet-a-hegyek-kozott-1310525
