Inváziós fajnak nem feltétlenül azokat az élőlényeket tekintjük, amelyek a helyi ökoszisztéma részévé válnak. Az állatok és növények egy része képes békésen élni egymás mellett, de előfordul, hogy egyes fajok jelentős mértékben elszaporodnak, az őshonos élőlények kárára. Az irányított betelepítés csak ronthat a helyzeten, mivel az esetek többségében nem sikerül helyesen felmérni az ezzel járó ökológiai kockázatot.

Az Egyesült Királyság lassan egzotikusállat-paradicsommá válik: az országban brazil földi malacok, nagyobb vadmacskák, törpekenguruk és mosómedvék grasszálnak szabadon, egy tóból pedig húsevő piranhát halásztak ki. A Dél-Amerikába őshonos hal azóta a Drávában és a Dunában, sőt a Balatonban is feltűnt. Magyarországon a Feneketlen-tónál a házikedvencként kudarcot vallott, gyorsan szaporodó ékszerteknősök szorítják ki a hazai mocsári teknősöket, a Galga-patakban pedig néhány hete bukkant fel egy agresszív aligátorteknős.

Az új állat- és növényfajok feltűnése gyakran nem jár semmilyen kockázattal, a megtelepedésük nem befolyásolja a környezet biodiverzitását, azaz biológiai sokszínűségét. Az úgynevezett inváziós fajok azonban felborítják a megszokott ökológiai egyensúlyt, mivel az őshonos fajok életterét szűkítik, és a megváltozó biológiai viszonyok hatása sokszor kiszámíthatatlan. Függetlenül attól, hogy állatról vagy növényről van szó, az inváziós fajok feltűnése őshonos élőlények kipusztulásához vezethet – az élőhelypusztulás után ez a második legveszélyesebb tényező, ami az élővilág állapotát veszélyezteti.

Ha az új fajok megtelepedése folyamatos, maga az átmenet is finomabb. A globalizáció azonban felgyorsította az invazív fajok terjedését. A megnövekedett civil áruforgalom, a kereskedelem és az utazás elterjedése akarva-akaratlanul is az új fajok megtelepedését segíti elő, és ezek közül sokan az új környezetben életképesnek, sőt, a helyi élővilágra is veszélyesnek bizonyulnak. Mindezt számos példa alátámasztja. Az európai biodiverzitást például a növekvő turizmus és kereskedelem borította fel: az őshonos élőlényeknek évszázadokon át nem volt szükségük természetes védekezésre, ez pedig több faj kihalásához vezetett, amikor feltűntek az új, agresszívebb állatok és növények.

Békés egymás mellett ölés

A betelepülő fajok gyakran az őshonos állat- és növényvilág mellett is élhetnek. Egyes növényeknél például megfigyelhető, hogy a hosszú gyökérzetükkel olyan vízrétegeket is elérnek a talajban, amit az őshonos fajok nem, így nem egymás elől vonják el a táplálékot. Ezek nem válnak invazív fajjá, ahogy számos más, betelepülő vagy betelepített faj is hasznosítható, például a mezőgazdaságban, a kertészetben, a takarmány- vagy az állatkereskedelemben.

Nagyobb problémát jelent, ha egy betelepülő faj egy őshonossal kénytelen osztozkodni az élettéren – az ilyen esetek akár globális szinten is a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség csökkenéséhez vezethet. Az Észak-Amerikából betelepült szürke mókus például jobban alkalmazkodik a környezeti feltételekhez és az emberek jelenlétéhez, mint az Európában őshonos vörös mókus. A szürke mókusok jobb emésztésüknek köszönhetően vastagabb zsírréteget halmoznak fel, így jobb eséllyel élik túl a kemény teleket, mint a vörös mókusok, ráadásul nemcsak fenyvesekben, hanem bármilyen összefüggő lomberdőkben képesek megélni. Ezenfelül hordozói a számukra ártalmatlan parapox vírusnak, ami viszont halálos kór a vörös mókusoknak.

A betelepített faj akkor válik inváziós fajjá, ha meghódítja az őshonosok elől a szükséges erőforrásokat: a tápanyagokat, a fényt, a fizikai teret, az élelmiszert és a vizet. Ha ezekhez hozzájutnak, többnyire az őshonos fajok rovására kezdenek szaporodni. Jól illusztrálja a helyzetet a dingó esete is: az Ausztráliában elterjedt dingó intelligensebb vadász volt, mint az őshonos erszényesek, így sokkal jobb eséllyel kapta el azokat a zsákmányállatokat, amelyek híján az őshonos ragadozó erszényesek egyszerűen éhen haltak.

Az invazív fajok közös jellemzője, hogy gyors növekedésre, szaporodásra, valamint jelentős mértékű terjeszkedésre képesek, magas a toleranciaszintjük a környezeti tényezőkkel szemben, és rugalmas együttélési képességeket alakítanak ki. A megtelepedésük kezdetben nehézkes: először alacsony populációban kell túlélniük, mielőtt invazív fajjá válhatnának. Emiatt többszörös utánpótlásra van szükségük, ezt azonban a külső tényezők segíthetik – ilyenek például a hajók útvonalai vagy az autópályákon mozgó járművek, amik rendszeresen új lehetőséget biztosítanak a terjeszkedéshez.

Halhatatlan

A betelepülés egyaránt lehet szándékos és véletlen is. Az amerikai telepesek számos madárfajt importáltak Észak-Amerikába Európából, de ezeket gyakran haszonállatként tartották, így kisebb eséllyel keveredhettek az Amerikában őshonos fajokkal. Egy baleset következtében azonban Ausztrália partjainál a parti vízbe került egy nagyobb pontyszállítmány, amely így a kontinens partvidékének legnagyobb tömegben előforduló, legközönségesebb halfajává vált. Ez a példa jól illusztrálja, hogy egy új faj milyen hatást gyakorol az ökológiai egyensúlyra: a ponty a vízrendszer jellegét is megváltoztatta. Kitúrta a vízinövényeket, elősegítette az algaburjánzást, parazitákat és betegségeket terjesztett, valamint a talajerózió felgyorsulásához is hozzájárult. Hasonló eset a pézsmapocoké, amit szintén szándékosan telepítettek be; akkor még nem tudták, hogy a föld alatt közlekedő, járatokat vájó állat tönkreteszi a folyók töltését.

Mindezt pedig nehéz kordában tartani. A Magyarországra betelepített busa szintén hatalmas károkat okozott; senki nem számított rá, hogy az Ázsiában őshonos halfaj képes lesz elszaporodni a magyar vizekben. Ennek ellenére kiirthatatlannak bizonyult, és túlszaporodott számos őshonos fajt. A feldolgozóipar számára ez éppenséggel pozitív fejlemény is lehet – a busát ugyanis sokszor használják alapanyagként állateledelben vagy takarmányban –, de a magyar tavak és folyók biodiverzitását mindenképpen tönkretette.

Hasonló játszódott le Afrikában, amikor a tanzániai Viktória-tóba 1950-ben betelepítették a nílusi sügért. Az agresszív halfaj teljesen kipusztította a tóban élő őshonos halfajokat, ami rövidesen felborította a környék biológiai egyensúlyát és teljes ökológiai katasztrófát okozott – igaz, cserébe a sügér értékes húsát tonnaszám tudták kihalászni a tóból, és jó pénzért értékesítették azt a világpiacon. A történet szempontjából talán mellékes, de érdemes megjegyezni, hogy a betelepítők fillérekért dolgoztatták a helyi bennszülötteket embertelen körülmények között, az eladásokból származó bevételt pedig Oroszországból származó fegyverekre költötték. (Minderről Darwin rémálma címmel készült dokumentumfilm.)

Arany bogaram

Egyes becslések szerint az invazív fajok évente csak az Egyesült Államokban 138 milliárd dolláros kárt okoznak. Több kezdeményezés is indult e fajok terjeszkedésének visszaszorítására, ilyen például a Global Invasive Species Programme (GISP), erről szól a biológiai sokféleségről szóló egyezmény, a Convention on Biological Diversity (CBD), és a Természetvédelmi Világszövetség célkitűzései között is szerepel a biodiverzitás megőrzése.

Kérdés, hogy ez tartható-e. A roppant kártékony és kiirthatatlan krumplibogár például már mindenhol megtelepedett, ahol burgonyát termesztenek, a harlekinkatica esete pedig rávilágít arra, hogy az irányított betelepítés során sokszor mennyire elszámíthatjuk magunkat.

A mérsékelt égövi Ázsiában őshonos állatot azért telepítették be, hogy visszaszorítsa a haszonnövényekre káros élősködőket. Arra azonban senki sem számított, hogy a megfelelő égövön a harlekinkatica évente akár négyszer is szaporodhat, és ezzel kiszoríthatja az őshonos katicabogarat, valamint ősszel megrághatja a gyümölcsöket, és a védeni kívánt növényekben is komoly károkat okozhat. A védelmi célból betelepített rovart Európában a száz legveszélyesebb invazív faj egyikeként tartják számon.

Globális darwinizmus

A célzott betelepítésnek tehát megvan az a hátulütője, hogy a negatív következményeket nem sikerül előre kiszámítani. A XVIII. században betelepített fehér akác például gyorsan nő, remek tűzifa, jó mézelő, és megköti a homokos talajt is, de gyakorlatilag kiirthatatlan, termőterületét pedig a természetes erdők kiszorításával szerzi. Vannak ugyanakkor olyan esetek, amikor a betelepítés mégis hasznosnak bizonyul: az Ázsiából származó osztrigafajok jobban szűrik a vízben található szennyező anyagokat, gyorsabban nőnek, és jobban ellenállnak a betegségeknek, mint európai fajtársaik.

Érdemes szem előtt tartani, hogy az élővilág ökoszisztémájának természetes változásai is csökkenthetik a biodiverzitást. Például ha hibrid fajok kialakulnak ki, az olyan homogenizációval járhat, ami lassan, de biztosan csökkenti a biológiai sokszínűséget. Ez a génáramlás azonban elfogadható szintű és természetesnek mondható (és megfigyelhető az emberi populációban is).

Ugyanakkor a fenti példák bizonyítják, hogy a biológiai sokszínűség felborulása sokszor kiszámíthatatlan végeredményt szül. A globalizáció vélhetően csak gyorsítani fogja a jelenséget; hiába próbálják szankciókkal korlátozni a fajok betelepítését, az invazív fajok elterjedését ez legfeljebb lassíthatja, de semmiképpen sem akadályozhatja meg.

Szerző: Hegyeshalmi Richárd

Forrás: http://index.hu/tudomany/2012/07/07/invazios_fajok/

TOP 5

Ne maradjon le
egy hírről sem

utajovobe.eu
Rendszerezett a fenntartható fejlődés oktatásához is felhasználható tudás. Segíti az oktatók környezeti nevelésének beépítését az oktatott tantárgyakba.

Copyright © 2011 Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel - Útajövőbe.eu. Minden jog fenntartva.
Weboldal programozás, karbantartás SelfMed.pro. Villám tárhely Szerver.eu