A tiszavirág mint hungarikum

Az Ökológia blogon több alkalommal is felvetődött a hungarikum-fajokkal ill. élőhelyekkel kapcsolatos vizsgálatok kérdése. Az egyik nézet szerint a hungarikumokkal kapcsolatos vizsgálatok nem “érdeklik” a többnyire nyugati országokban szerkesztett folyóiratokat, míg a másik nézet szerint mindezek ellenére lehetséges olyan vizsgálatokat folytatni ezen fajokkal-élőhelyekkel, melyek nemzetközi érdeklődésre is számot tarthatnak.

Az alábbi bejegyzésben egy jellegzetes hungarikum-faj, a tiszavirág (Palingenia longicauda) példáján szeretném bemutatni, hogy a hungarikumok vizsgálata igenis szolgálhat olyan információval, mely nyugati országok szakmai közvéleménye számára is szolgálhat érdekességekkel.

A látványos rajzásáról ismert tiszavirág európai szinten fontos természeti értékünk. A faj valaha Európa-szerte elterjedt és ismert volt a síkvidéki, középszakasz-jellegű folyókban. Az első tudományos igényű munka a fajról 1635-ben jelent meg Clutius tollából a mai Belgium területéről. A tiszavirág az utóbbi száz évben valamikori elterjedési területének 98%-áról kipusztult, főként a folyószabályozások, mederátalakítások és szennyezések hatására; a Loire-ból 1922-ben, a Rajnáról 1952-ben, a Dunáról 1974-ben tűnt el. A faj mai elterjedési területe a Tisza vízgyűjtőjére és néhány kisebb folyóra (pl. Rába) korlátozódik, mely miatt a faj igazi hungarikumnak számít.

Az ehhez fogható nagymérvű, gyors kipusztulás általában a fajok genetikai sokféleségének drasztikus beszűkülésével is jár, hiszen az eltűnő egyedekkel eltűnnek a kisebb-nagyobb genetikai változatok is. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Molekuláris Biológiai Központjának, a frankfurti Senckenberg Kutatóintézet Biodiverzitási és Klímaváltozási Kutatóközpontjának és a Debreceni Egyetem Ökológiai Tanszékének kutatóiként ezen beszűkülés mértékének meghatározását tűztük ki célul. A Tiszán 15, a Rábán egy populációból gyűjtöttünk mintát, valamint sikerült DNS-t kinyerniük egy régen kihalt, észak-rajnai állomány ma már csak múzeumokban (Frankfurt, London, Bécs) fellelhető egyedeitől is.

Az eredmények, melyek a PLoS ONE folyóiratban jelentek meg, a várakozásokkal szöges ellentétben a tiszai állományok igen magas genetikai változatosságát mutatták. A haplotípusok, azaz a DNS-ben néhány bázispár különbséget mutató genetikai változatok száma olyan magas volt, mint más, nem csökkenő és Európa-szerte elterjedt fajok esetén. A logikus magyarázat erre az, hogy a Tisza folyórendszere az össz-európai állomány menedékterülete volt a legutolsó eljegesedés (18 000 - 20 000 éve) idején, amikor a legtöbb északi és nyugati folyó megszűnt.

Három, általánosan elterjedt genetikai változatot (haplotípust) leszámítva mind a tiszai, mind pedig a rábai állományban túlnyomó többségben voltak a csak arra a folyóra jellemző, unikális haplotípusok. Ez az eredmény a két állomány genetikai izolációjára utalt. A DNS bázissorrendek elemzései szerint a Rába és a Tisza egymástól több mint 600 folyamkilométerre levő állományai között nincs genetikai kapcsolat a jelenben, ám a múltban − valószínűleg az utolsó eljegesedési csúcs idején − volt, mégpedig leginkább a tiszai állományok irányából a rábaiba.

A vizsgálat legmeglepőbb eredménye szerint azonban a történelmi, mára már kipusztult rajnai állomány és a rábai állomány között − melyek között a földrajzi távolság legalább 1000 kilométer légvonalban − nem volt genetikai különbség, míg mindkettő jelentősen különbözött a tiszai állománytól. Hogyan magyarázható ez az eredmény? Véleményünk szerint az utolsó eljegesedés idején valószínűleg nem egy, hanem két menedékterület létezhetett, egyik a Tisza vízrendszerében, a másik pedig a Duna középső szakaszán. A jégkorszakot a dunai menedékterületen átvészelő állomány lehetett a forrása a jég visszahúzódása után újrainduló északi és nyugati folyókat benépesítő állományoknak, köztük a rábainak és a rajnainak is. Ez alapján a mai rábai állomány valószínűleg a második menedékpopuláció maradványa.

Van-e ezen eredményeknek bármilyen következménye a természetvédelem számára? Az eredmények egyrészt megnyugtatóak, hiszen az elterjedési terület 98%-os elvesztését követően fennmaradó tiszai állományban nem volt jele a genetikai sokféleség beszűkülésének, így a genetikai leromlásnak. További következmény, hogy a kis, elszigetelt állományok, mint a rábai populáció vagy a közelmúltban az Alsó-Dunán és a Dnyeszteren felfedezett tiszavirágok különleges genetikai változatokat hordozhatnak, melyek a tiszai törzsállománytól eltérnek, ezért megőrzésük különösen fontos. Végül pedig, a tiszavirág valamikori elterjedési területén folyamatban levő visszatelepítési kísérletekben (pl. a németországi Lippe folyón) körültekintően kell meghatározni, hogy melyik állományt használják forrásként. A vizsgálat eredményei szerint tehát a Tisza vízrendszerében fennmaradt tiszavirág-állomány nemcsak a múltban, hanem a jelenben is rendkívül fontos maradvány-állománynak tekinthető, melynek megőrzése − igazi hungarikum jellege miatt − Magyarország egyedülálló lehetősége és felelőssége.

dr. Lengyel Szabolcs

Forrás: http://okologiablog.hu/node/126