Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

Történeti áttekintés

A Föld élővilága közel 4 milliárd éves evolúciója során folyamatosan alkalmazkodott a változó környezethez. Mivel ezek a környezetet érintő változások hosszú idő alatt mentek végbe, a fajoknak elég idejük maradt az akkomodációra.

 

Homo sapiens  Forrás: wikipedia.org

Ha annak keressük az okát, hogy mégis mi vezetett Földünk mai, katasztrofális állapotához, kb. 28.000 évet kell visszamennünk az időben, amikor is az ún. homo sapiens (“értelmes” ember), a ma élő ember őse megjelent. Az ember, mint gondolkodó lény, ugyanis nem érte be a létfenntartásához szükséges tevékenységekkel. Évezredek alatt megtanulta, hogyan fordíthatja hasznára a természet erőit. A tűz, a víz, a szél, eleinte mind-mind segítségére voltak és az ember istenként tisztelte őket, mert (akkor még) tisztában volt hatalmukkal. Lassacskán – az eszének köszönhetően – kiemelkedett a Föld összes többi teremtménye közül. Megtanulta elejteni az állatokat és elkezdte megművelni a földet. Mivel társas lény is, először hordákba tömörülve sajátította el a társadalmi érintkezés kezdetleges formáit, majd kialakult a cserekereskedelem, és innentől kezdve már nem kellett sok ahhoz, hogy rájöjjön, bizonyos termékek többet érnek másoknál (pl. a hús értékesebb, mint a krumpli). Ezt kihasználva megindult a kereskedelem a törzsek, majd később a települések között. Egészen a XIX. század közepéig ez a fejlődés lassan, fokozatosan ment végbe, középpontjában pedig az ember állt. A Föld népességének növekedése – ami napjaink egyik legaggasztóbb problémája –, egészen a középkor végéig csak lassú gyarapodást mutatott. A természettől való függés, a természeti csapások, az élelem korlátozott mennyisége, a kezdetleges termelési módok, járványok, a háborúk egyaránt hozzájárultak a mérsékelt népességnövekedéshez.

Azonban minden megváltozott a XIX. század második felétől. Már nem értük be azzal, amit a természettől kaptunk, többet akartunk, nagyobb területet, nagyobb vagyont, lehetőleg minél kevesebb munkával. Míg korábban a lassú, fokozatos fejlődés volt jellemző, középpontjában az emberrel, addig az ipari forradalomtól kezdve robbanásszerűen felgyorsult a világ, a fő mozgatórugó pedig a technika lett. Azok az országok, amelyeknél az iparosodás ebben a korai fázisban végbement, szinte behozhatatlan előnyre tettek szert, míg mások (pl. Afrika országai) megrekedtek egy technikai forradalom előtti szinten.

Az ipari forradalom ugyanakkor elindított egyfajta rablógazdálkodást a természeti javakkal és a környezettel szemben. Mind több olajra, szénre, vasra, energiára és műszaki eszközre van szükségünk ahhoz, hogy megszokott életszínvonalunkat fenntarthassuk. Ennek köszönhetően nő a termelés és a fogyasztás is (fogyasztói társadalom). A termelés és a fogyasztás növekedése pedig magával hozza a fokozott károsanyag-kibocsátást, melynek eredménye a globális felmelegedés.

A természet kincseinek rohamos, mértéktelen kihasználása következtében felborult a környezet korábbi egyensúlya. A természet és a társadalom közötti harmonikus kapcsolat megbomlott. Ez a folyamat helyi egyensúlyzavarokhoz, regionális különbségek kialakulásához vezetett, míg végül globális problémává, környezeti válsággá nőtte ki magát. Bebizonyodsodott, hogy Földünk és közvetlen környezetünk egyetlen “dologhoz” képtelen alkalmazkodni – az emberhez.

Habár az ember alapvetően jól alkalmazkodik a megváltozott környezeti feltételekhez, az előrejelzések szerint, ha sürgősen nem fogjuk vissza szén-dioxid kibocsátásunkat, gyermekeinket – rövid időn belül – komoly kihívások elé állíthatjuk. Már az 1980-as években elértük Földünk eltartóképességének határát. Ma a Földön közel 7 milliárd ember él, ami azt jelenti, hogy már kb. 30%-kal léptük túl bolygónk biokapacitását. Az emberiségnek ahhoz, hogy a jelenlegi színvonalon fenntartható módon éljen, az erőforrások rombolása nélkül, 1,3 Földre lenne szüksége. A helyzetet ráadásul nehezíti, hogy a rendelkezésünkre álló javak eloszlása is egyenlőtlen. Sajnos épp olyan országokat sújt leginkább a hiányuk, melyek egyébként is számos egyéb (gazdasági, politikai) nehézséggel küzdenek. A szegénység, az éhínség, a polgárháborúk növelik az analfabétizmust és a kiszolgáltatottság érzését. A fejlett és fejlődő országok közti távolság (és feszültség), ennek eredményeképp egyre nő.

Míg a világ egyik felén a mezőgazdasági területek öntözésére pazarolják az értékes ivóvizet, addig a másik felén milliók halnak szomjan. A növénytermesztésre alkalmas területek miatt számos erdőt irtottak és irtanak ki még ma is, mellyel az üvegházhatás fokozódásához és a biológiai sokféleség csökkenéséhez járulnak hozzá. A növekvő népességszám egyre nagyobb terület művelés alá vonását követeli meg (hiszen az embereknek enniük kell), ezért aligha van esély arra, hogy ez az aggasztó helyzet rövid időn belül megváltozzon.

Forrás: autofilia.blog.hu

Ha ez így folytatódik, 10 éven belül a gabona iránti növekvő kereslet, de az azt követni képtelen kínálat az élelmiszerárak emelkedéséhez vezethet” – áll a japán mezőgazdasági minisztérium előrejelzésében.[1] Paradoxon, hogy míg a gabonát bioetanol (benzint helyettesítő növényi olaj) előállítására is használják, addig emberek milliói halnak éhen Afrikában.

Egyre nagyobb gondot okoz világszerte a hulladékkezelés kérdése is. A szemét elégetésével veszélyes anyagokat juttatunk a légkörbe, elásásával pedig a talajba. Vannak olyan országok is (pl. az USA), ahol a hulladékelhelyezés problémáját úgy kívánják áthidalni, hogy egyszerűen “átpasszolják” a szemetüket más országoknak. Így bezzeg könnyű a környezetvédelem élharcosának lenni!

Látnunk kell, hogy káros tevékenységeink idővel visszaütnek. Növeli a veszélyhelyzetet, hogy a természeti-társadalmi-gazdasági folyamatok összefüggései miatt egy-egy kialakult probléma újat gerjeszt; s egymásba kapcsolódó láncolatot alkotva egyre nehezebben oldható meg. A Földet (és lakóit) épp ezért egységes egészként kell kezelnünk, mert a krízis mára globálissá vált. Lehet, hogy Európa egy ideig még “védett” helynek fog számítani, de mi történne akkor, ha a jéghegyek olvadása miatt az Észak-atlanti tengeráramlás megfordulna és a nyugati partvidék több fokkal lehűlne? Hova menekülnénk? Afrikába, ahol éhínség és járványok pusztítanak? Ráadásul, mint egykori gyarmatosítóikat, nem is fogadnák kitörő lelkesedéssel az európaiakat. Vagy ha ez mégsem következne be, mit fogunk tenni az Afrikából beáramló klímamenekültekkel? Továbbküldjük őket, mint egy rossz helyre címzett csomagot? És mégis hova?

A kialakult helyezetre csak akkor van esélyünk megoldást találni, ha összefogunk. Az Egyesült Államokban és Európa országaiban kezdik felmérni a probléma méretét és összetettségét. A sor most azokon a (még) fejlődő országokon van, melyek az utóbbi 10-15 évben rohamos tempóban fejlődtek mind gazdaságilag, mind technikailag és népességnövekedésük is kimagasló (pl. Kína, India). Hiába a “nyugati” hatalmak minden igyekezete (lásd a 2009-es eredménytelenül záruló Koppenhágai klímacsúcsot[2]), ha Kína azt az életszínvonalat szeretné elérni, amely szinten az USA lakói élnek. Egy 2011 januárjában készült közvéleménykutatás szerint már maguk az amerikai lakosok is Kínát tartják a legnagyobb gazdasági hatalomnak (47%) és csak 31%-uk mondta ezt saját hazájáról.[3] Mit fogunk tenni akkor, ha egyszercsak 1 milliárd eddig vidéken, növénytermesztésből élő kínai autót akar venni? Megtiltjuk? Milyen jogon?

Tehát ahhoz, hogy a nemzetközi igyekezet sikeres legyen, meg kell nyerni ezeket a feltörekvő nagyhatalmakat, mert ha nem sikerül…elvesztünk. A homo sapiens örökre eltűnik a Föld színéről.