Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

A fenntartható fejlődés fogalma

A fenntartható fejlődés fogalmát a XX. század utolsó harmadában sokan próbálták megadni. Számos tudós, közgazdász, jogász és más szakember foglalkozott a témával. Számukra a fogalom természetszerűleg mást és mást jelent, így mivel több értelmezés is napvilágot látott, a definíció nehézkes megformálása helyett érdemes inkább azokkal a – környezetvédelemmel kapcsolatos – elvekkel és követelményekkel foglalkozni, amelyek az 1970-es évektől kezdve kezdtek kikristályosodni. A kikristályosodás egy állandóan változó folyamatot feltételez, melyet új szempontok hívtak és hívnak életre a mai napig is. A folyamat történeti áttekintése jelentős tudósok nevével fémjelzett, mely tudósok közös jellemzője, hogy valamely nemzetközi vagy nonprofit szervezet keretében kezdték el és fejtették ki munkásságukat az elmúlt 40 évben.

Dennis L. Meadows szerzőtársaival az 1970-es évek elején a Római Klub megbízásából kidolgozott egy olyan globális számítógépes modellt, mely a gazdaság – azaz mai szóhasználattal élve a fenntarthatóság – növekedését és az ezzel együtt járó kockázatokat, következményeket elemezte. Tették ezt azért, mert erre az időszakra világossá vált, hogy a II. világháború után intenzív fejlődésnek induló tudományos technikai forradalom az ipar, a mezőgazdaság, a környezet és így az ember életére is negatív hatást gyakorol szerte a világon. Művükben, A növekedés határai c. „próféciájukban” az inkább pesszimista, mint optimista előrejelzés ma is egzaktnak számít, így mérföldkő a környezetvédelemmel kapcsolatos szakirodalomban.[1]

A Római Klub mellett más nemzetközi szervezetek is megoldást próbáltak találni az egyre inkább globálissá váló környezetvédelmi válságra, ezért az ENSZ közgyűlése a 80-as évek elején, megcélzandó egy megfelelő tudományos elemzés kialakítását, teljes és átfogó tanulmányt kért az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Világbizottságának akkori elnökétől, Gro Harlem Brundtlandtól. Az azóta csak Brundtland Bizottságként emlegetett szervezet Közös Jövőnk néven alkotta meg jelentését, mely lényegét tekintve már azt az ellentmondást emelte ki, miszerint ha az emberiség tovább folytatja eddigi környezetet pusztító tevékenységét, elpusztítja magát a bolygót is. Brundtland asszony megoldásként paradigmaváltásra szólított fel és a jövő nemzedéke érdekében kialakította a fenntartható fejlődés alapelveit. Szerinte „a fenntartható fejlődés a fejlődés olyan formája, amely a jelen szükségleteinek kielégítése mellett nem fosztja meg a jövő generációit saját szükségleteik kielégítésének lehetőségétől”. Vagyis mindez azt is jelenti, hogy a szükségleteinket (pazarló) jóléti társadalmainkban nem kell abszolút korlátozni, csak alapvetően meg kell változtatni életünket ahhoz, hogy az eddigi anyag és energiafogyasztásunk optimális legyen, valamint környezetszennyezésünk és hulladékképzésünk a zéró felé mutasson.

Ezek az új elvek és fogalmi meghatározások tehát megpróbáltak igazodni a természet azon alapelvéhez, mely szerint:

- a természet abszolút optimálisan felhasználva az energiát,

- nem képezhet hulladékot.

Ez az alapelv a „Minden tart valahová” elve, a körforgás örökérvényű. Hogy az ember mennyire nem tud a mai napig eleget tenni ennek, jól mutatja mindennapi életünk tehetetlensége, ennek ellenére a Brundtland Bizottság hitt a fenntarthatóságban.

Az ENSZ 1992-ben Rióban megrendezett második világkonferenciáján a fenntartható fejlődés fogalmi elemmé vált. Az ott megalkotott „Feladatok a XXI. századra” (Agenda 21) elnevezésű, ajánlásokat és javaslatokat egybefűző dokumentum a gazdaság, a társadalom és a környezet integrálását, egy rendszerben való értelmezését kívánta meg ahhoz, hogy a fejlődés fenntartható legyen. Az integráció azóta is alapelv, mára modellezésre került a politikában, a közgazdaságtanban, a természet és társadalomtudományokban, valamint a jogban is.

Találó megfogalmazásai miatt minden, a fenntarthatóság problémakörét boncolgató tanulmány érinti Herman Daly amerikai (ökológiai) közgazdász munkásságát, aki egyszerűen fogalmazva így írt a fejlődésről: „A növekedés azt jelenti, hogy nagyobbak leszünk, a fejlődés pedig azt, hogy jobbak”. Ahhoz, hogy ez az ideális állapot bekövetkezhessen (és folyamatosan fenntartható legyen), Daly szerint a környezet megőrzését alapul véve a gazdaságnak kell eszközként szolgálnia ahhoz, hogy a társadalom saját maga számára a mindenkori jólétet megteremthesse.

Az Európai Unión belül a fenntartható fejlődés elvei alapvető feladatként hívták életre a tagállamok szerepvállalását a környezetvédelem terén. Ezen belül – az EU irányításával – az egyik elsődleges kötelezettség a (jogi) feltételrendszer (folyamatos és átfogó) kialakítása és a társadalommal való betartatása. Az állam így egyfajta „őrkutya” szerepet kénytelen vállalni, hisz a környezetvédelem (jogi és erkölcsi értelemben) mindenki kötelezettsége. Mivel a jogszabályok meghozatala alapvetően érinti a fenntartható fejlődés jogi meghatározását is, az Európai Közösség Bizottsága 2000-ben egy jogi szakértőt kért fel a fogalom meghatározására. Michael Decleris első olvasatra meghökkentőnek tűnő kijelentései szerint „A fenntartható fejlődés szabályai nem léteznek, azokat ki kell alakítani. A társadalom tagjainak a fenntartható fejlődés érdekében kifejtett magatartása sem adott, hanem azt meg kell teremteni. Sem az intézmények, sem a polgárok megfelelő magatartása ma még nem ismert”.[2]

Mindez leginkább azt jelenti, hogy a közgazdaságtannak, a természet és a társadalom, valamint egyéb tudományoknak kell meghatározniuk azokat a tudományos téziseket, melyeket jogi nyelvre modellezve az állam képes meghatározni és betartatni a környezetvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat. Ezzel azonban ma még az az alapvető probléma, hogy a fő cél, azaz a fejlődés fenntarthatósága mellett nem ismerjük, mi a megvalósíthatóság teljes menete és hiánytalan eszköztára. Ahhoz ugyanis, hogy ezt a megvalósíthatóságot kimunkálhassuk és modellezhessük, tudnunk kellene, hogy a természet a „minden tart valahová” elvének megfelelően mindezt hogyan csinálja.

A „másolás” tehát nem egyszerű folyamat, mely állítást jól bizonyítja az ún. Bioszféra II. kísérlet. Ennek keretében 8 ember kísérleti nyúlként arra vállalkozott, hogy egy mesterségesen fenntartott és hermetikusan lezárt Bioszférában éljen 2 évig. Ugyan a projekt végével egészségesen hagyták el a területet, de ezen időszak alatt keményen meg kellett dolgozniuk azért, hogy fennmaradhassanak, hisz már a program elején problémák adódtak, megbomlott a kezdeti természetes összhang. Kipusztult például az összes beporzó rovar, így a résztvevők kézzel végezték el helyettük a „munkájukat”. Fokozatosan védekeztek a hangyákkal, a csótányokkal és a sáskákkal szemben, közben pedig irtaniuk kellett a liánszerű növényeket, hogy ne vegyék el a fényt a hasznos fajoktól. Meg kellett küzdeniük a víztestek bezöldülésével is, ami jelentősen megnehezítette a tiszta ivóvízellátást. A legkomolyabb probléma azonban az volt, hogy egyáltalán nem működött az élet fenntartásához nélkülözhetetlen oxigénciklus, azaz folyamatosan csökkent az emberi élethez nélkülözhetetlen oxigén, míg nőtt a dinitrogén-oxid. Ezért a feltételeken módosítani kellett már a kísérlet közepe felé, hogy az ember meg ne fulladjon.

Milyen tanulságokkal szolgált ez a projekt?

  1. Eddig nem sikerült az embert tartósan fenntartó mesterséges ökoszisztémát konstruálni.
  2. Nem tudjuk, hogy a Bioszféra I., vagyis a nagy földi rendszer ezt hogyan csinálja.
  3. A földi bioszféra számunkra nélkülözhetetlen.
  4. A földi bioszféra ma már nem képes semlegesíteni az ember okozta problémákat.
  5. Mi magunk, az emberiség vagyunk a Bioszféra kísérleti nyulai.