Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

Napjainkban mind gyakrabban találkozunk a klímaváltozás, a globális felmelegedés, az üvegházhatású gázok vagy épp az ózonlyuk fogalmával, azonban csak keveseket foglalkoztat a köztük lévő összefüggés, ok-okozati viszony feltárása.

Az előttünk álló problémahalmaz túlnőtt rajtunk és ma már az is egyértelmű, hogy mi magunk is felelősek vagyunk a kialakult helyzetért. Az ember parazita a Föld testén, olyan mint a tanmeséből ismert Erysichton, aki az istenek büntetéséből hiába evett, mégis mindig éhezett, míg végül, miután minden élőt és élettelent elpusztított maga körül, önmagát falta fel.[1]

Ahelyett, hogy még most, az utolsó órában megpróbálnánk tenni valamit a katasztrófa elkerülése érdekében, még mindig csak “gondolkodunk” a megoldáson.

Úgy is fogalmazhatunk, hogy egyfajta “Pató Pál úr effektusban” szenvedünk, vagyis könnyebb a vészjósló előrejelzésekre legyintenünk és azt mondanunk: “Ej, ráérünk arra még!”,[2] minthogy reálisan, a tényeket mérlegelve, megpróbálnánk változtatni eddigi fogyasztói szokásainkon, fenntarthatatlan életmódunkon.

Pedig a felmelegedésből fakadó negatív hatásokat már a saját bőrünkön tapasztaljuk: az óriási hőingadozások (rekord melegségű nyarak és dermesztő telek), az aszályos, majd árvízzel és belvízzel sújtott évek, a gyakori, sosem látott erejű viharok mind-mind arra utalnak, hogy felborult a környezet eddigi egyensúlya. És hogy ez mivel jár? Megintcsak legyintünk, mondván, majd a tudósok, politikusok megoldják, mert ez ellen a kisember úgysem tehet semmit. És itt követjük el a legnagyobb hibát!

Az ipari forradalom, azaz az 1800-as évek második felétől kezdődő gazdasági fejlődés visszafordíthatatlan változásokat okozott a légkörben. A kezdetben csak kisebb területeket érintő, regionális környezetkárosító tevékenység mára (kb. 150 év alatt) világméretűvé, globálissá vált. A legfőbb gondot a fosszilis tüzelőanyagok légkörbe kerülése okozza. Közéjük soroljuk a bányászott szenet, a ként és a szénhidrogéneket, azaz a kőolajat és a földgázt. A kőolajból nyerjük például az autóinkat hajtó benzint, melynek levegőbe juttatásáért szintén az ember vonható felelősségre.

Forrás: www.korinfo.hu

A szén-dioxid (CO2) kismértékben a légkörben is jelen van, a Nap rövid hullámhosszú sugarait átengedi, míg a felszínről visszavert nagyobb hullámhosszú sugarak jelentős részét elnyeli, így nem engedi távozni a hőt. Ezt a jelenséget nevezzük üvegházhatásnak. Az ember környezetszennyező tevékenységének következményeként (a legnagyobb kibocsátók: háztartások, közlekedés, nehézipar) egyre több CO2, metán és dinitrogén-oxid került és kerül ma is a légkörbe (üvegházhatású gázok), melyek az üvegházhatást erősítik. Ennek eredménye a felmelegedés, amely globálisan egy sor negatív hatást indított el. Többek között eltolódnak az éghajlati zónák (hazánk a mediterrán felé), nőhet a sarkvidékek hőmérséklete, ez olvadáshoz vezethet, ami a tengerszint emelkedésével (Hollandia mélyföldje kerülne víz alá elsőként) és pusztító árvizekkel járhat. Felborulhat a tengeráramlások rendszere és instabillá válhat az időjárás is.

Mindemellett a nagyvárosok, metropoliszok lakói az autók kipufogóiból származó szén-monoxiddal, kén-dioxiddal erősen szennyezett levegőt szívnak be, amely emeli a légúti megbetegedések (pl. asztma) számát.

Forrás: Wikipédia

A gyárak tehetők felelőssé a rendkívül káros savas esők kialakulásáért, ugyanis az általuk kibocsátott ún. ipari szennyező anyagok (kén-dioxid, nitrogén-oxid) vízgőzzel savas oldatokat, például kénsavat alkotnak. A savas esők pusztítják az erdőket (kevesebb oxigént termelnek), hatásukra megnő a vizekben és a talajban az alumínium, a higany, a mangán, az ólom és a cink mérgező vegyületeinek oldhatósága, így súlyos károkat okoznak például a halállományban. Ennél már csak a savas hó jelenthet nagyobb veszélyt, mivel hosszabb ideig megmarad, majd a tavaszi olvadás során egyszerre jut nagy mennyiségben a talajba.[3]

És ha mindez még nem lenne épp elég, a légkörbe radioaktív szennyeződés is kerülhet az atomreaktorok balesetei (1986. Csernobil, 2011. Fukushima) következtében.

Mindebből láthatjuk, hogy a veszély nem csekély és már a sarkunkban van. Mit tehetünk annak érdekében, hogy a katasztrófát elkerüljük? Először is tisztán kell látnunk, hogy minden mindennel összefügg! Egy globális körforgás részei vagyunk, amibe cselekedeteink révén kerültünk, s amiből már lehetetlen kiszállnunk.

Hogy egyértelmű legyen, mit is értünk ezalatt, íme néhány példa.

Amikor gépjárművel közlekedünk, káros anyagot juttatunk a légkörbe, mellyel hozzájárulunk az üvegházhatás fokozódásához, ezáltal a globális felmelegedéshez. Lehet, hogy itt, Magyarországon, a Kárpát-medence szívében ebből – egyelőre – nem sok kárunk származik, de ha az egyébként is szegény és háború sújtotta Kelet-Afrikában a mi (és persze sok millió másik) “felelőtlenségünk” miatt aszály dúl és naponta ezrek halnak éhen, akkor egyből más megvilágításba kerül a kérdés.

Roger Revelle

Egy másik példa a felmelegedés globális hatására: a gleccserek, amelyek eddig folyókat, tavakat tápláltak és ezzel élelmet (halat) és munkát (pl. halászat, növénytermesztés) biztosítottak az ott élőknek, most egyre fogynak, mígnem lassacskán teljesen elolvadnak. A folyók, tavak kiszáradnak, az élővilág elpusztul, az emberek pedig elvándorolnak ezekről a területekről a több munka és a jobb élet reményében – a városokba, ahol idővel ők is szén-dioxid kibocsátókká válnak, hozzájárulva ezzel a hőmérséklet további emelkedéséhez.

Tehát első és legfontosabb feladatunk annak belátása, hogy a problémát mi, emberek okozzuk.

Habár Roger Revelle amerikai tudós már 1952-ben felhívta a figyelmet a globális felmelegedés és az üvegházhatású gázok mennyisége közötti összefüggésre, sajnos a klímaváltozás jelenségét csupán az elmúlt 10-15 évben kezelik tényként a világ éghajlatkutatói.[4] Amíg ők azon vitatkoztak, hogy valóban létezik-e és valóban akkora veszélyt rejt-e, mint egyesek állítják, értékes éveket vesztegettünk el ahelyett, hogy a bajt idejekorán beazonosítva már a megoldáson, azaz az ÜHG gázok visszaszorításán dolgoznánk. Jól érzékeltette a Spektrum TV-n futó On the spot c. sorozat klímaváltozással foglalkozó része a problémakört, amikor is sikerült a 2009-es koppenhágai klímacsúcs előtt rövid riportot készíteniük Pan Gimun ENSZ főtitkárral. A riporter megkérdezte, honnan tudja biztosan, hogy létező veszélyt jelent az emberre nézve a globális felmelegedés, mire a főtitkár válasza a következő volt: “A tudósok világszerte ezen a véleményen vannak”.[5]

Tehát kénytelenek vagyunk hinni nekik. A klímaszkeptikusok azonban azt állítják, hogy az éghajlat a Föld keletkezése óta “hullámzó”, voltak jégkorszakok – és azon belül is hullámzó hőmérsékletet mutató meleg (interglaciális), és hideg (glaciális) intervallumok – és felmelegedések is. És ugyebár olyan esetet is ismerünk a történelemből, amikor egyvalaki szembement az általánosan elfogadott állásponttal és az idő (és a későbbi kutatások) őt igazolták (pl. Kopernikusz és a heliocentrikus világkép).[6]

Ezzel természetesen nem a probléma mértékét akarjuk kisebbíteni, de látnunk kell, hogy vannak “másképp gondolkodók” is, akiknek a véleményét éppúgy mérlegelni kell, mint a mainstreambe, a fősodrásba tartozó kutatók álláspontját.

Mivel csak az elmúlt kb. 100 évre visszamenőleg vannak az időjárás, illetve az éghajlat változásaira vonatkozó adataink, így ezekből kell kiindulnunk és következtetéseket levonnunk. Annyi bizonyosan kijelenthető, hogy Földünk átlaghőmérséklete a XX. század során óriási mértékben, 0,8 oC-ot emelkedett.

“Ez a hőmérséklet-emelkedés az utóbbi két évtizedben érte el tetőpontját (remélhetőleg).

A tíz legmelegebb év: 1998, 2003, 2002, 2004, 2001, 1997, 1995, 1990, 1999, 2000.”[7]

Ezzel meg is dőlt a klímaszkeptikusok egyik érve, miszerint a klímaváltozás nem újkeletű dolog, hiszen nagyapáink idejében is voltak farkasordító hidegek és fullasztó kánikulák. Abban igazuk van, hogy szélsőséges hőingadozások mindig előfordultak, de az átlaghőmérséklet emelkedésének az utóbbi 20 évben tapasztalható felgyorsulása aggodalomra ad okot, és messze nem nevezhető normálisnak.

A kutatók előrejelzései szerint talán még 2020-ig van időnk arra, hogy a felmelegedést megállítsuk. Ha a Föld átlaghőmérséklete további 2 oC-ot emelkedne, az olyan mértékű változást idézne elő, amelyre sem a növény- és állatvilág, sem az emberiség nincs felkészülve, és nagy valószínűséggel alkalmazkodni sem tudna hozzá ilyen rövid idő alatt.

Forrás: www.erdely.ma

Arról nem is beszélve, hogy a sarki jégtáblák olvadásával a világ óceánjainak szintje is nagymértékben emelkedne, ami szintén végzetes következményekkel járna. A környezeti, fiziológiai szempontokon túl komoly gazdasági-társadalmi problémákkal is meg kellene küzdenünk. A felmelegedésnek leginkább kitett földrész Afrika, amelynek egyes részein (“Afrika szarván”) most is éhínség pusztít. Évek óta nem esett, ezért nem tudnak zöldséget, gyümölcsöt termeszteni, állataik pedig elpusztulnak. Már most több millióan menekültek el a legveszélyeztetettebbnek tartott szomáliai-etiópiai határvidékről. Elegendő lenne csupán még 1 oC fokkal emelkednie a hőmérsékletnek, és klímamenekültek milliói indulnának északra az élelem és ivóvíz reményében, Európa irányába.

Hogyan fognak ezek az egyébként is sűrűn lakott európai országok még több tízmilliónyi embert eltartani? Talán jobb nem is belegondolni a következményekbe…

A jó hír ellenben az, hogy még időben vagyunk! Minél inkább sikerül a fejlett országok vezetőinek és a környezetvédelemmel foglalkozó civil szervezeteknek a lakosság figyelmét a ránk, emberekre leselkedő globális veszélyekre irányítaniuk, annál nagyobb az esély arra, hogy sikerül még időben megállítani a folyamatot. Nem dughatjuk homokba a fejünket, mivel nagyrészt a háztartások, illetve a közlekedés tehető felelőssé az ÜHG gázok légkörbe kerüléséért. Így mi magunk is sokat tehetünk a klíma védelméért azzal, ha életmódunkat, fogyasztói szokásainkat átalakítjuk. A nemzetállamoknak pedig támogatniuk kell(ene) a zöld gazdaság, azaz a megújuló energiaforrásokra támaszkodó gazdaság fellendítését, mellyel hosszú távon kiváltható lenne a fosszilis energiahordozóktól való függésünk.

Ha ez ilyen egyszerű, miért nem cselekszünk így? Amíg az olajlobbi erős, amíg az atomenergiában komoly pénz rejlik, amíg az autógyárak több millió embernek adnak munkát világszerte, addig nehezen lehet jelentős változásokat elérni. Sajnos a legnagyobb gondot az jelenti, hogy az ember képtelen távlatokban gondolkodni. A legtöbben – főként a fejlődő országok lakói – napról napra a megélhetésért, az életben maradásért küzdenek, az pedig, hogy mi lesz velük 2050-ben, már a legkevésbé sem érdekli őket.

Al Gore Forrás: Wikipédia

A másik komoly hátráltató tényező az emberek tájékozatlanságában rejlik. Sajnos a környezet védelmét érintő, a klímaváltozásról szóló hírekről, a legújabb tudományos kutatások eredményeiről szinte alig számol be a média. Szerencsére az utóbbi években készült néhány olyan ismeretterjesztő és dokumentumfilm, melyekhez hírességek (filmsztárok, politikusok) adták a nevüket. Ezzel nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy emberek milliói ébredjenek rá jelenlegi életmódjuk fenntarthatatlanságára. E téren úttörő jelentőséggel bírt Al Gore-nak, az USA volt alelnökének “Kellemetlen igazság”[8] című alkotása, mellyel 2006-ban Oscar-díjat is nyert, s melynek megtekintését azóta számos iskolában kötelezővé tették.