Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

ademonstracio.jpgLehetséges-e olyan klímavédelmi egyezményt kötni, amelyet a világ minden országa betart, és még hatékony is? Az utóbbi évtizedek története egyszerre bizonyítja azt, hogy igen, és azt, hogy nem. Ez a tétje a keddi különleges klímacsúcsnak New Yorkban.

Az optimista változatra az 1989-ben életbe lépett ózonréteg-védelmi egyezmény, a Montreali Jegyzőkönyv a példa. A többek között hűtőgépekben, aeroszolokban használt gázok, a halogénezett szénhidrogén-származékok (CFC-k) termelését és használatát jelentősen korlátozó nemzetközi szerződés eredményes volt. Az 1990-es évek végén, a 2000-es évek elején mérték a legtöbb ózonréteget károsító gázt a levegőben. Azóta 10-15 százalékos csökkenés tapasztalható, és az atmoszféra egyes rétegeiben 5 százalékkal több az ózon. Mindez azért siker, mert az egyezmény nélkül az északi félteke közepes szélességi övezetében (ahol az emberiség többsége él) nagyjából felére gyengült volna az ózonpajzs védelme az UV-sugárzás ellen.

A második, sokkal több buktatóval járó folyamatot az üvegházhatású gázok kibocsátásnak korlátozása illusztrálja. A történet legújabb fejezete kedden kezdődik az ENSZ New York-i központjában. A Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár által összehívott rendkívüli csúcstalálkozón ott lesz Barack Obama és további százhúsz ország államfője (vagy kormányfője). Kimondottan az a cél, hogy az államfők felkurblizzák a klímavédelmi tanácskozások igencsak köhögő motorját.

Miért van erre szükség?

Az üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid kibocsátását most is korlátozza egy nemzetközi szerződés, az 1992-ben elfogadott Kiotói Egyezmény, viszont ez több sebből vérzik. Eleve nem vonatkozott a gyorsan fejlődő és jelentős kibocsátóvá vált országokra, Kínára, Indiára, Brazíliára. Az Egyesült Államok szenátusa nem ratifikálta, így a második legnagyobb szennyező ország sem részese. Egyes paragrafusai 2012-ben lejártak, a korábban ratifikáló országok közül Kanada és Oroszország nem vállaltak újabb csökkentéseket.

Legyen egy új egyezmény a kiotói helyett? A 2012 óta erről folyó tárgyalások nem sokra vezettek. Az ENSZ Klímaváltozási Keretegyezménye (UNFCCC) keretében annyiban sikerült megállapodniuk a feleknek, hogy 2015 decemberében Párizsban hozzák össze az új megállapodást, 2015 márciusáig pedig minden ország bejelenti, hogy mennyivel szorítja le önként üvegházgáz-kibocsátását. Az új, minden ENSZ-tagállamot bevonó szerződés viszont csak 2020-ban lépne életbe.

Hiányzók

Ennek a felajánlási, megállapodási folyamatnak szeretne lendületet adni Ban Ki Mun, aki maga is ott menetelt vasárnap a sürgős klímavédelmi intézkedéseket követelő New York-i tüntetés több tízezres tömegében, és Obama, aki második elnöki ciklusában szeretné elfeledtetni az ő részvételével zajlott 2009-es koppenhágai klímakonferencia kudarcát.

Három jelentős szén-dioxid-kibocsátó ország állam- vagy kormányfője nem lesz jelen az egynapos tanácskozáson: Ausztráliáé, Indiáé és Németországé, továbbá Kína csak helyettes kormányfői szinten képviseli érdekeit. Magyarországot Áder János államfő képviseli, ő kedd délelőtt beszél arról, hogy az ország milyen CO2-csökkentési megoldásokat vállalna. (Áder Jánossal készült interjúnkat itt olvashatja.)

Mekkora a tét?

Nagy. A klímakutatók és a klímavédelmi intézkedésekkel foglalkozó tárgyalók, kormányzati szakértők egyetértenek abban, hogy az üvegházgázok okozta klímaváltozás következményeit akkor lehet többé-kevésbé kordában tartani, ha a Föld átlaghőmérséklete a 21. század végén nem emelkedik 2 Celsius-foknál többel az ipari forradalom előtt mért szint fölé.

Érdemes figyelembe venni, hogy ez nem olyan értelemben bizonyított tudományos tény, mint az, hogy minél nagyobb a szén-dioxid koncentrációja a légkörben, annál jelentősebb az üvegházhatás. Inkább egy biztonsági határértékről van szó, amelyet a legtöbb klímakutató szerint megéri betartani, és nem kipróbálni, hogy mekkora árvizekre, milyen hőhullámokra, szárazságokra, mekkora jégolvadásra számíthatunk 4 vagy 5 fokos melegedés esetén.

Ennek a határértéknek a tartásához az szükséges, hogy a már a légkörbe engedett és a jövőben kibocsátható szén-dioxid mennyisége összesen ne haladja meg a 3200 milliárd tonnát. Ennyi az emberiség szén-dioxid-kerete – állapította meg a Globális Szén-dioxid Projekt (GCP) brit kutatócsoport (tagjai a Kelet-Angliai Egyetem Tnydall Klímakutató Központja és az Exeteri Egyetem kutatói; a jelentéshez kapcsolódó tanulmányokat a Nature, a Nature Geoscience és az Earth System Science Data Discussions szaklapok közlik).

Mi a legnagyobb probléma?

Az, hogy ennek a keretnek szinte a kétharmadát elhasználtuk. Az emberiség az ipari forradalom kezdetétől mostanáig nagyjából 2000 milliárd tonna üvegházgázt engedett a légkörbe, főleg a fosszilis energiahordozók (szén, kőolaj, földgáz) felhasználásával, a cementgyártással, de fokozza a kibocsátást a nagyarányú erdőirtás is, mert a gyérülő növényzet kevesebb CO2-t használ fel.

20140923co2-szendioxidkibocsatas-globalis-felmelegedes-terkep.jpg?w=666&h=598

A térképen a világ tíz legnagyobb szén-dioxid-kibocsátó állama/államszövetsége látható, összehasonlítva az Európai Unió kibocsátásával, Forrás: AFP/S. Ramis, V. Lefai

Egy hétfői hír szerint 2014-ben várhatóan rekordmennyiségű, 40 milliárd tonna szén-dioxid kerül a légkörbe. 2010-ben még csak 32 milliárd tonna volt az éves összkibocsátás – a különbség jól jelzi a növekedés gyorsaságát. 2013-ban a CO2 légköri koncentrációja az 1750-es évek szintjének 142 százalékára rúgott, míg a metáné 253 százalékára, a nitrogén-oxidé 121 százalékára, közölte szeptember elején a Meteorológiai Világszervezet.

A pénzügyi-gazdasági válság csak átmeneti visszaesést okozott. A legtöbb szén-dioxidot Kínában, az Egyesült Államokban, az Európai Unióban és Indiában engedik a légkörbe. Fontos, hogy az egy főre számított CO2-kibocsátás 2013 és 2014 között először haladta meg Kínában az EU-ban mért szintet.

Kínában és Indiában főleg az egymás után átadott szénerőművek miatt növekszik a kibocsátás – bár az összképet árnyalja, hogy az előbbi ország hét tartományban CO2-kvótakereskedelmi rendszert vezetett be. Ami az USA-t illeti, Barack Obama júniusban jelentette be, hogy korlátozni tervezik az üzemelő hőerőművek szén-dioxid-kibocsátását, ezek az ország összkibocsátásának 38 százalékáért felelősek.

Egy emberöltőnyi időnk van

A Globális Szén-dioxid Projekt számításai szerint, ha a kibocsátás a fenti ütemben folytatódik, a keret fennmaradó 1200 milliárd tonnáját alig egy generáció (30 év) alatt elhasználjuk – és akkor még nem számoltunk azzal, hogy a növekedés üteme eddig általában évtizedről évtizedre nőtt. A helyzetet ahhoz hasonlítja Dave Reay, az Edinburghi Egyetem szén-dioxid-menedzsmenttel foglalkozó tanára a Guardianban, mint amikor az ember levelet kap a bankjától, hogy figyeljen, mert kimerül a hitelkerete.

A Montreali Jegyzőkönyv példájához visszakanyarodva azért nehéz minden országra nézve kötelező klímaegyezményt létrehozni, mert a hűtő- és kozmetikai iparhoz képest sokkal jelentősebb iparágak gázkibocsátását kell korlátozni. Leegyszerűsítve: jóval könnyebb lecserélni a hűtőgépekben a hűtőközeget, mint egy ország szénre és gázra alapozott energiaellátását nap-, szél-, hullám-, biogáz stb. energiára átállítani, víz- és atomenergiával kombinálva.

A New York-i tanácskozóknak ezenfelül a „későn jövőknek is kellenek csontok” problémát is kezelniük kell. A helyzet az, hogy a korán iparosító országok használták el a szén-dioxid-keret nagyobbik részét. A fejlődő országok most joggal érvelnek azzal, hogy elvileg nekik is joguk van a fosszilis energiahordozókra alapozott, gyors gazdasági növekedéshez, vagy pénzügyi segítséget és a legújabb technológiát várják el gazdaságuk, társadalmuk környezetbaráttá, fenntarthatóvá tételéhez.

A klímacsúcsról az Origo helyszíni beszámolót ad.

Forrás

Kép: Résztvevők a klímaváltozás megállításáért rendezett tüntetésen New Yorkban. Londonban 40 ezren, Melbourne-ben 30 ezren, Berlinben tízezren, Párizsban ötezren, Budapesten kétszázan tüntettek a különleges ENSZ-klímacsúcs előtti vasárnap, Forrás: MTI/AP/Jason Decrow