Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

b_700_700_16777215_00_images_QDrum_afoto_pecs.jpg 

Egészen jól haladunk a gazdaság kizöldítésével, de ez az egész túl sokat nem ér – valahogy így lehetne összefoglalni az OECD legfrissebb, 160 oldalas jelentését a „zöld növekedésről”. A nemzetközi szervezet nem akar túlzottan világvége-hangulatot kelteni, de azért finoman felhívja a figyelmet: amit egyelőre teszünk a klímaváltozás és a Föld erőforrásainak teljes elhasználása elleni harcban, az leginkább arra elég, hogy mi jobban érezzük tőle magunkat, másra viszont nem nagyon.

Fenn tudjuk-e úgy tartani a modern életszínvonalat, sőt tudunk-e a már megkezdett ütemben úgy fejlődni és növekedni, hogy közben nem éljük fel teljesen az elérhető erőforrásokat, és nem sodorjuk a világot környezeti katasztrófába? Amikor Pest megye méretű jégdarabok szakadnak le az Északi-sarkról, és nagy valószínűséggel egy tömeges kipusztulási hullám kezdetén járunk, akkor valószínűleg ez a legégetőbb gazdasági és társadalmi kérdés a mai világban. A kérdésre viszont sajnos csak akkor fogunk tudni választ adni, amikor már mindegy lesz.

Vannak, akik azt mondják, hogy a folyamatos növekedésben, az egyre több és több áru termelésében és felhasználásában, illetve az egyre több profit termelésében gondolkodó rendszer logikájába nem lehet beépíteni azt, hogy közben megpróbáljon odafigyelni a véges erőforrások megóvására is, ezért a növekedés helyett valami jobb gazdasági célt kellene kitalálni. Természetesen ők vannak kisebbségben, és nem írnak jelentéseket nemzetközi szervezetek nevében.

A modern közgazdasági és gazdaságpolitikai fősodor viszont úgy tartja, hogy

a gazdasági növekedés és a fenntarthatóság összehangolása csak egy technikai kérdés, egyszerűen be kell építeni a termelés és fogyasztás együtthatóiba azt, hogy mindezt kevesebb erdő kiirtásával, kevesebb fosszilis üzemanyag elégetésével és az élővilág felzabálása nélkül kell elérni.

Ennek a gondolkodásnak az esszenciája az OECD „zöldnövekedés-indikátor” rendszere, amely különböző gazdasági mutatókban méri, az egyes országok hol tartanak abban, hogy ezeket a technikai prioritásokat beépítsék a növekedési modelljeikbe. Még nagyon közgazdászosan hangzó neveket is adnak ezeknek, mint például a „karbontermelékenység” (ez amúgy azt méri, hogy egy egység GDP előállításához mennyi szén-dioxid-kibocsátás szükséges – nyilván annál jobb, minél kevesebb).

Az OECD összesen 26 indikátoron keresztül vizsgálja a gazdaságok zöldülését, amelyek a következőket mérik:

  • Milyen hatékonyan használja fel a termelés és fogyasztás az energiát és a természeti erőforrásokat?
  • Mennyire merítjük ki a természeti erőforrásainkat, vagy tartjuk meg azt egy fenntartható szinten?
  • Mennyire vannak az emberek kitéve a légszennyezésnek és a környezetkárosítás egyéb  hatásainak?
  • Az adott ország mennyire törekszik a szakpolitikai döntéseivel ösztönözni a gazdaság zöldítését?

Az OECD ezen indikátorok alapján sorba rakja az országokat. Van, akit megdicsér, van, akit megfedd, majd egy nagy csavarral leírja: mindegy, hogy ki hogyan teljesített ezekben a dolgokban.

Van előrelépés

Azért nem lehet azt mondani, hogy nincs előrelépés a gazdaság zöldítésében, még ha ez a lelkünk megnyugtatásán túl sokat nem is ér egyelőre. A jelentés azzal indul, hogy nagyon megdicséri az OECD tagállamait, hogy azok általánosságban sokat haladtak a zöld növekedés felé, még ha nem is mindenki ugyanolyan sokat és nem is minden területen. A szervezet 35 tagja összességében csökkentette a károsanyag-kibocsátását, hatékonyabban használják fel a természeti erőforrásaikat, és kevésbé teszik ki a lakosságukat a környezetszennyezésnek, mint mondjuk az 1990-es és 2000-es években tették.

1000 dollárnyi GDP megtermeléséhez például az OECD-országok átlagosan 256 kiló szén-dioxidot eregetnek, 82 kilóval kevesebbet, mint 17 évvel ezelőtt. Összességében a legtöbb OECD-ország már elérte azt, hogy a GDP-hez képest kevesebbet szennyez, sőt, a 35 tagország fele abszolút alapon is kevesebb szén-dioxidot pöfékel, mint korábban.

Vannak országok, amelyek különösen jól haladnak ebben, Szlovákia és Dánia például nagyon sokat javított 2000 óta a karbontermelékenységben, Nagy Britannia és Olaszország a természeti erőforrásaiból használ fel kevesebbet a növekedéshez, Észtországban sok a környezettudatos adónem, Izland és Costa Rica pedig a megújulók felhasználásában lépett nagyot előre.

Az mindenképpen jelentős dolog, hogy egyáltalán eljutottak oda a világ legfejlettebb országai és az őket szorosan követők, hogy látják: nem megoldhatatlan probléma úgy növelni a gazdaságot, hogy közben odafigyelünk arra is, mindez mit okoz – csak akarni kell egy kicsit. Az OECD szerint viszont ezzel együtt is túl lassan halad a gazdaság zöldítése, mert például

globálisan még így is 58 százalékkal nőtt a szén-dioxid-kibocsátás 1990 óta, még ha a fejlettebb országokban lassabban is, mint korábban.

Ez részben azért van, mert az OECD-tagok közül sem próbálkozik mindenki ugyanolyan keményen. Brazíliában, Argentínában vagy Szaúd-Arábiában például a 2000-es évek óta nemhogy nem javult, de még romlott is a karbontermelékenység, vagyis több kibocsátással érnek el egységnyi gazdasági növekedést, mint régebben.

Ezek az országok – és mellettük olyan óriások, mint Kína és India – emellett még kevesebb megújuló energiát használnak a primer energiatermelésükben a jelentés szerint, mint a 90-es években, viszont több fosszilis energiát termelnek ki és/vagy égetnek el, miközben a megújulók felhasználásában úgy általában elég lassan haladnak a jelentésben számba vett országok. És akkor a legnagyobb problémáról még nem is beszéltünk.

Kár, hogy nem sokat ér

Az OECD jelentése, miután megdicsérte, akit meg kell, és megfedett, aki azt érdemli, a következőt írja:

Ha a nemzetközi kereskedelemben megjelenő károsanyag-kibocsátást is figyelembe vesszük, akkor a környezettudatos termelékenység terén tett előrelépések még szerényebbnek tűnnek.

Ugyanis miközben a fejlett Nyugat jól halad abban, hogy visszafogja termelése környezeti hatásait, addig ezek az országok nettó szén-dioxid-importőrök lettek, vagyis ha beleszámoljuk, hogy mondjuk a svédek (akik amúgy elég jól állnak az iparuk zöldítésében) mi mindent vesznek külföldről, és annak az előállítása mennyi szén-dioxidot pumpált az atmoszférába, akkor már mindjárt nem néz ki olyan jól a helyzet. Ez, amit a jelentés keresletalapú károsanyag-kibocsátásnak nevez, pedig gyorsabban nőtt az OECD országaiban, mint ami a termelésből kijött. 

Ez pedig tipikus gazdagország-probléma: a keresletalapú szén-dioxid-kibocsátás mértéke leginkább az országok életminőségével van összefüggésben, Németországban például a fogyasztáshoz köthető szén-doxid-kibocsátásból 10 tonna jut egy lakosra, a szegényebb Magyarországon pedig csak 5.

Mindez részben csak azt a folyamatot takarja, hogy a szennyezőbb, energiaintenzívebb iparágak vagy a termelés szennyezőbb és energiaintenzívebb része a fejlettebb országokból a fejlődőkbe, tipikusan Kínába vándorolt, ahol tovább pöfékel, mi pedig továbbra is igényeljük és vásároljuk a folyamat végeredményeként megszülető termékeket, mint korábban. Részben pedig azért, mert a világgazdaság még mindig nagyon olaj- és gázfüggő, éppen ezért a legnagyobb szén-dioxid-exportőrök között Kína mellett ott van Szaúd-Arábia és Oroszország is.

Azért ebben is van pozitív változás, az OECD 12 tagállama ebben is abszolút csökkenést tudott elérni, például ilyen Németország és Dánia. Viszont abban, hogy mondjuk Kína mennyire energiahatékonyan és tisztán termel, az európai döntéshozóknak nincs beleszólásuk, ahogy abba sincs igazán, hogy mit igényeljenek a fogyasztóik. Erre a problémára tehát elég nehéz megoldást találni: vagy visszaépítjük a nemzetközi kereskedelmi rendszert, vagy drukkolunk, hogy Kínában és Bangladesben is elérik majd azt a termelés és szennyezés terén, amit Svédországban vagy Svájcban.

Hogy mennyivel veti vissza az amúgy sem olyan nagy előrehaladást a gazdaság kizöldítésében az, ha beleszámoljuk a környezetszennyezésért való felelősség importálását, azt az OECD nem számolta ki, és igazán nem is tud mit javasolni ahhoz, hogy mit lehetne ezzel kezdeni. Pedig ha ez nem oldódik meg, akkor nem nagyon lesz zöldebb a gazdaság. 

Forrás -  Kép: Napelemek a pécsi fotovoltaikus erőműben. A beruházásnak köszönhetően éves szinten akár 15 ezer tonnával is csökkenhet az ország szén-dioxid-kibocsátása. A háttérben a pécsi hőerőmű, Fotó: Sóki Tamás / MTI