Három kérdéssel a tarsolyomban indultam a váci püspöki gazdapiacra, hogy egy ebben a gazdapiacokra tematizált lapban tájékoztatni tudjuk az olvasókat, mi volt az indítéka egy püspöki felügyelet mellett működő termelői piac létesítésének akkor, amikor Vácott szinte évszádos hagyományokra is visszatekintő piac is létezik a város szívében.

Szinte már vasárnaptól kezdve várom a csütörtök délutánt, hogy találkozhassak azzal a piaci hangulattal, azzal a piaci élménnyel, ami most már közel fél éve hétről-hétre megismétlődik a Püspökség előtt létesített Gazdapiacon. Várom, hogy találkozzam az eladókkal, akik hozzák az árujukat, a kedves vevőkkel, akiket többnyire személyesen is ismerek a városból, és vevőként is várom ezeket a csütörtököket. Egy kicsit a piac gazdájaként is figyelem ezeket a találkozásokat, a párbeszédeket, tréfálkozásokat, a kedves kínálást, miközben magam is mindig vásárolok.

Ennek a piaci tervünknek a megvalósulását egy hosszú kísérletező folyamat előzte meg. Két–három éve próbálkoztam már azzal, hogy egy–egy gazdát meghívtam ide a Püspökség aulájába, a nagy kocsibejáróba, hogy hozzák el a termékeiket, gyümölcsöt, zöldséget, krumplit. Ezt meg is hirdettük a templomokban, hogy szombat délelőttönként lehet idejönni és a termelőktől vásárolni. Kedves, jó hangulatú kezdeményezés volt, de látnom kellett, hogy egy kicsit le van szűkítve egy–két ismerős gazdára, akiket vagy közvetlenül, vagy baráti kapcsolatokon keresztül ismerek. Arra viszont mindenképp elegendő volt, hogy püspökként jelét adjam annak a szándékomnak, milyen fontos - mondhatom úgy is, hogy szívügyem - az őstermelőket és a vevőket közvetlen kapcsolatba hozni. Ezt szerettem volna jelezni akkor ezzel a kezdeményezéssel.

A következő lépés az volt, hogy ősz folyamán létrehoztam a Püspökség Vidékfejlesztési Irodáját. Egy korábbi kedves tanítványomat bíztam meg ennek a vezetésével, aki tehetséges, fiatal agrármérnök, és egy jogász barátom vállalta az alapítással járó teendőket. Felállítottuk ezt az irodát azzal a feladattal, hogy az egyházmegye területén vegyék fel a kapcsolatot plébániákkal és az önkormányzatokkal. Mérjék fel, hogy hol van olyan pezsgő élet, ahol művelik még a kerteket, ahol működnek családi gazdaságok. Mindezt saját kezdeményezéssel, közben odafigyelve a napi hírekre, a televízió Soroló és más gazda műsorára, vagy újságcikkekre, hivatalos megnyilatkozásokra, hogy abba az irányba mutassak jelzést, ami a meggyőződésem, hogy az országunk – és most ezt erőteljesen kihangsúlyozom – lelki és anyagi felemelkedése a vidéken múlik. A lelki felemelkedést azért is külön kihangsúlyozom, mert amíg az emberek megdolgoznak a családjuk ellátásáért, a Jóistentől kapott csodálatos termőföldnek a megművelésével, addig lelkileg és szellemileg is egészségesek maradnak. Csak kontrasztként említem azt a szomorú példát, amikor a parlagon hagyott földeket látva valaki egyszer szomorúan azt mondta nekem, hogy már annyira lecsúszott az a falu, hogy a kórót sem kaszálják le a ház előtt. Ezzel érzékeltette, hogy ez már a lelki leromlás utolsó stádiuma. Meggyőződésem, ha újra kedvet kapnak az emberek a háztáji gazdálkodásra, a zöldség-, gyümölcstermelésre, baromfiudvarra, ahogy azt gyerekkoromban otthon is láttam és megszoktam nagymamánál a zebegényi kertben, akkor az egész ország kap egy olyan anyagi bázist is a megélhetéséhez az öngondoskodással, ami kihat majd az egész gazdaságunkra.

Ennek egyik sikeres példája lehet a püspöki gazdapiac.

A Vidékfejlesztési Iroda elkezdte a tárgyalásokat, az önkormányzat nyitott volt erre a szándékunkra. Nem kértek helypénzt sem, hiszen a Püspökség területén alakítottuk ki a Székesegyházzal szemben, azon a kis emelt téren, ami az épület előtt már korábban is megvolt. Nem is kellett nagyon hirdetni. Szájról szájra járt a híre, hogy csütörtökönként piac van a Püspökség előtt. Így jött ez létre, de újra szeretném kihangsúlyozni, hogy az a 10–15 gazda, akik a környékről idehozzák a termékeiket, sajtot, mézet, lekvárt, pékárut, hentesárut, gyümölcsöt, zöldséget, valójában ezt a szándékomat is szimbolizálják. Ez nem egy nagy piac, ahol a gazdasági nyereség lenne a meghatározó. Megjegyzem, mi sem kérünk helypénzt, legfeljebb jó szívvel gondolok arra, ha egy–egy árus kedvesen megkínál egy a kis mézzel, vagy egy–két almával.

Akár helypénz gyanánt?

Igen, ezek kedves figyelmességek.

Visszatérve az alapkérdéshez, hogy miért láttam szükségét még egy ilyen piacnak itt Vácott. Mert ezzel is jelezni akarom, püspökként felelősnek érzem magam azért is, hogy nekünk, keresztény embereknek ebbe az irányba kell a jövőt tervezni. Újra össze kell kössük a városi és falusi embert, mint ahogy ez valamikor is megvolt gyerekkoromban és a háborús években. Annak idején sokat emlegették otthon, a falusi embernek volt köszönhető, hogy a városi ember túlélte a háborút. Keresztény emberként, városon és falun is, ott vannak a templomokban a mi keresztény híveink, figyeljenek egymásra, érezzék a felelősséget egymás iránt. Itt említeném meg, hogy ismerek egy családot, akik baráti, régi iskolatársi kapcsolaton keresztül egy őrségi családdal szerződést kötöttek disznóhizlalásra. Évente háromszor–négyszer lemennek egy fél disznóért, kifizetik az árát, de ezen túl a baráti kapcsolatot is ápolják, erősítik, és az sem mellékes, tudják, hogy mit esznek. Ez most már egy megvalósítandó programommá vált, felelős vezetőként, püspökként szót kell emelnem ezért az ügyért, példát kell mutatnom, jelzést kell adnom, érezzék, lássák, hogy nekem ez is elhivatott ügyem.

Akkor ez a váci püspöki piac egy minta arra is, hogy a térségben több hasonló jöjjön létre?

Igen. Indítást és bátorítást adott a nagymarosi piac is. Ők megelőztek ezzel. Ha ott olyan szépen működik ez piac, hiszen ott is a templomtéren, a polgármesteri hivatal előtt, a fák alatt vannak a kis standok, akkor ez itt is megvalósítható. Szeretném, hogy minél több településen, persze együtt megint az önkormányzattal, plébániai közösséggel létrehoznának hasonló kis helyi piacokat. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy közvetlenül a termelőtől jusson a vevőhöz az áru, kikerülve mindenféle manipulációt és nyerészkedést. Azt hiszem, hogy arról is lehetne ábrándozni, hogy egy kis szervezéssel, egy kis logisztikával – hogy ezzel a ma használatos szóval is éljek – el lehetne érni azt is, hogy egy–egy településen a helyi gazdák a közintézményeket, az iskolát, óvodát, önkormányzati hivatalt is ellássák termékeikkel. Az ilyen együttműködés mindenkinek a javára válna. Azt sem titkolom, hogy amikor valahol megszólalhatok, valamilyen módon mindig utalok arra, hogy szeressük meg a földet, a Jóistennek ezt a csodás ajándékát. Olyan szépek ezek a magyar szavaink; a földművelés is egy ilyen szép szó, meg a kertgazdálkodás is, vagy ezek a fogalmak, mint termőföld, ami utal is arra, hogy a teremtésben társa lehet az ember az Úristennek.

Mi emberek a tapasztalatokból szerzett ismereteinkkel és hozzáértő munkával megműveljük a földet. Elvetjük a magot, de a Jóisten adja hozzá az esőt, a napfényt és azt a csodát, hogy abból a kis magból, amelyben ott van elrejtve az egész növény, amely majd a termést hozza. Azt sem titkolom, amiért sokszor ilyen szenvedélyesen beszélek erről, milyen nagy szükség van arra, hogy már az iskolában, vagy a tangazdaságban a pedagógusok, meg a szülők igyekezzenek ilyen élményt adni a gyerekeknek, hogy a fiatalok ne akarjanak elmenni a faluból, hogy megtalálják ott a maguk boldogulását, az életterüket a családi gazdálkodásban. Ha ott maradnak, akkor ott alapítanak családot, ott születik a gyerek, nem kell bezárni az óvodát, meg az iskolát. Megint csak arra kell felhívjam a figyelmet, hogy az egész ország társadalmának a tüdeje a falu, a vidék. Ezt az egyensúlyt kellene újra helyreállítani. Előttem vannak természetesen gyerekkori emlékeim, de a magyar történelem legszebb példái is, hogy a nagyszerű embereink sokan a falusi iskolákból indultak el. Újra rangja lehessen a falusi tanítónak, a pedagógusnak és lelki, szellemi gazdagodása legyen a pappal és orvossal és mindenkivel, aki ott él a természet közelében, egészséges módon. Szeretném ezt minél szélesebb körben minél jobban elterjeszteni.

Ott vannak persze azok a kicsit merész terveim is, hogyha az állami törekvésekkel találkozna a mi Püspökségünknek az a szándéka, hogy tartós használatba, bérletbe kaphatnánk földet, erdőt, ahol megint csak a helyi vezetőkkel együtt tudnánk szervezni munkaalkalmakat. Mert ez a másik fontos vetülete ennek a kérdésnek. Ne legyen munka nélkül csellengő ember, mert annak lelki, erkölcsi züllés a következménye. Nem beszélve arról, hogy a cigányságunknak a felemelése ma nemzeti ügyünk, mert jövőnknek egyik feltétele, hogy ők is gondoskodni tudjanak magukról. Ki kell találni azokat a termékeket, vagy termelési módokat, területeket, ami közel áll a lelkületükhöz, akár a bogyós gyümölcsök gyűjtése, vagy az állattartás és hasonló természet közeli feladatok. Ezzel megint csak felszabadulna az ország egy nagy tehertől, a segélyrendszernek a nyomorúságától, ugyanakkor lelkileg is életkedvet kapnának azok az emberek, akik éppen a munkanélküliség miatt kerültek a társadalom peremére. Ezeket a kérdéseket egymással szorosan összefüggőnek tartom, és megint csak azt mondom, hogy püspökként felelősnek érzem magam, hogy a papjaink is beszéljenek erről.

Befejezésül ejtsünk még szót a tervezett püspöki védjegyről, annak jelentőségéről is.

Jó ideje tervezgetem munkatársaimmal, hogy ennek a helyi piacnak és egyáltalán az egyházmegyében a Püspökség területén működő gazdáknak szeretnék azzal is egy elismerést és bátorítást adni, hogy létrehozzam a Püspökség védjegyét. Ez eltökélt szándékom. Ha megvalósul, személyesen szeretném átadni azoknak a gazdáknak, akiket jól ismerek, akik a környezetükben is elismert becsületes emberek, szorgalmasak, hogy ez nekik elismertséget jelentsen, valamilyen védelmet is adjon a nepperekkel szemben, talán mások számára is ösztönzést adjon és hitelessé tegye őket a vásárlóik előtt is.

Megköszöntem püspök úrnak tájékoztató gondolatait, s magam is kimentem vásárolni a váci városi piacról nem ismert őstermelők kézműves termékeiből. Megjegyzem nem most először.

Forrás