Nem rossz az élet, mondja Pál Tibor, akit Nyujtódon mindenki ismer, és tudja róla, hogy egy nagy subán kívül semmije sincs, és ott húzza meg magát, ahol éri. Amióta emlékszik, nem aludt paplanos ágyban, nem volt karácsonyfája, s azt eszik, amit adnak. S ha nem adnak, éhezik. Karácsony pedig akkor van számára, amikor süteményt ehet.

Lőrincz Györgyöt barátjának tartja, és éppen nála rakta le a tüzelőt a szekérről, amikor találkoztunk. Hogy nem rossz az élet, és nem kell elkeseredni, tényleg hitelesen hangzik Tibor szájából, aki folyamatosan mosolyog, néha válaszol, de csak tőmondatokban. Története főként azoknak szól, akik meleg otthonukban, bőséges vagy éppen elégséges karácsonyi asztaluk mellett is szoktak elégedetlenkedni.

Pedig Tibornak igazán volna oka a panaszra, hogy nincs legalább egy meleg vacka, hogy sokan bolondnak tartják, hogy nyomorék a keze, és nehéz vele az alkalmi munka végzése, hogy őt senki sem tartja családtagnak. Akik szánják, felpakolják, de nincs, ahol tartsa az élelmiszert sem, ha felakasztja valahol, eltűnik.

Egyszer látta a várost

Azon is múlik, ki hogyan értelmezi ezt a sajátos, autista világot, amelyben Tibor él, magyarázza Lőrincz György, a házigazda, aki ért a nyelvén, tudja róla, hogy szinte mindig boldog, de a szokatlan helyzetek kiborítják. Két napig győzködte, hogy személyazonosságit készítsenek neki, csak úgy sikerült becipelnie a városba, hogy lassan megértette, jobb, ha vele megy, minthogy a rendőrök vigyék el. A hivatalban megijedt az emeleti lépcsőtől is, bevallotta, hogy autóban sohasem ült addig, hogy gyerekként egyszer bekísérte a tinókat a gazdájával, de azóta sem látta a közeli várost. Gyerekkora nem jut eszébe, azt mondja, „nem volt jó, csúfolkodtak”. „Most még jól vagyok, amíg dolgozom”, jegyzi meg közben, látszólag semmi ok nélkül, majd ül tovább szótlan a meleg kávé mellett, és mosolyog.

Lőrincz szerint sajnos nem hívják be sehová, mert nem cseréli le a ruháit, szurtos és szagos, de ez is a biztonságkeresés, a megszokott dolgok iránti ragaszkodás jele, kell neki a kapaszkodó a szűk és korlátozott világában, mert ez legalább az övé. Az új dolgok megrémítik, de érdekes, a fényképezésnek örül, meg is kérdi, lehet közben dolgozni? A nyujtódiakat egyedi nevekkel illeti, tudja, kihez érdemes dolgozni menni, és kihez nem, hiszen olyanok is vannak, akik kihasználják. Szakállát nemrég egy jólélek asszony levágta, bekötözték a kezét, mert évekkel ezelőtt elvágta munka közben a karját, két ujja lebénult, és időnként begyullad a fáslizott kar. Sohasem szomorú, de haragszik, ha csúfolkodnak vele. Persze, nem üt hozzá az ilyenekhez, „mert akkor elvisz a milícia”.

Ha nem kér, nem létezik?

Szerencsére vannak jó emberek is a faluban, de nem ez a rendszertelen adakozás lenne a megoldás, az ilyen fogyatékosokról az államnak kellene gondoskodnia. Ám az is valószínű, ha intézménybe tennék, nem viselné el, mondja Lőrincz. Talán az a szerencséje, hogy a faluban mindenki ismeri, egy tányér étel kikerül innen-onnan, még hozzászólnak közben. Egyszer megkérdezte, ugye mi munkára születtünk? Ebből is látszik, a maga módján nem buta, csak más, mint a többség, mondja a házigazda. Mi több, egyszer, amikor újságot olvasni látta, megszólalt: „látod-e, de kár, hogy nem vittek engem iskolába, most ketten olvasnánk”.

De még így is csoda, hogy ennyire tartja magát egy olyan ember, akiről a testvérei nem akarnak tudni, mert ők is nyomorban nőttek fel; akit bolondnak címkéztek, amióta él; akinek kevés jóban volt része, egyáltalán nem ismeri a gyöngédséget. Mégis hisz az élet szépségében, és örül, ha szükség van a munkájára valahol. Kár, hogy a közösség nem képes lakhelyet biztosítson neki valahol, ahol senkit sem zavarna. Mert nyilvánvaló, ő maga nem fog soha bemenni egy szociális hivatalba a béna kezével, nem fog segélyért igazolásokat begyűjteni és fűtéstámogatásért kilincselni. Hiszen nincs ahol tüzet raknia, és azt sem tudni, vajon vágyódik-e egy meleg vacok után, mivel életében aligha aludt meleg szobában. Ki tudja, hová vackolódott be ezen a télen, talált-e egy szélvédettebb helyet? Nem tudjuk, nem látjuk, nem a mi gondunk, mondhatnánk mindnyájan.

„Van egy nagy subám, majd eltelik ez a tél is”, mondja mosolyogva Tibor, és örül, hogy beszélünk hozzá, fényképezzük, és látni fogja magát az újságban, együtt a barátjával.

Jancsó Katalin
Székely Hírmondó