Fokok fognák az árvizet?

Ne küzdjünk az árvíz ellen egyre magasabb töltésekkel, inkább – egyengetve az útját – hagyjuk szétterülni a síkon. Ezzel a legtöbbet tesszük a Tisza és az Alföld ökológiai helyreállításáért is.

(A cikk 2010-ben íródott, aktualitásából azonban mit sem vesztett, főleg hogy idén is nyakunkon az árvíz – Szerk.)

Legalább ezer éven át élt népünk a fokgazdálkodás adta lehetőségekkel – állítják a történészek –, miközben új szálláshelyeket, új hazát keresett. Ez jellemezte a honfoglalást követő időkben is a Tisza és mellékfolyói körül letelepült lakosok gazdálkodását, földművelését is egészen a mohácsi vészig (1526-ig). Akkor a fokokat megszüntették (elzárták a folyóba visszahúzódó víz útját): a terület elmocsarasodott, s így védelmet nyújtott a megszálló török csapatok rablótámadásai ellen.

De mi is a fokgazdálkodás, amelynek újbóli bevezetését időről időre zászlajukra tűzik a szakemberek? Az elve pofonegyszerű: ne küzdjünk az árvíz ellen – mondták őseink –, mert azt úgyis lehetetlen elkerülni, inkább hagyjuk, hogy elárassza a földeket, és gazdálkodjunk az olykor fenyegető bőségben érkező vízzel.

Természetesen korántsem volt mindegy, hogy mit áraszt el a víz. Mivel a települések eleve magasabb részeken létesültek, mint a folyó legmagasabb vízszintje, nem voltak közvetlen veszélyben, amikor a töltés és gát nélküli folyók kiléptek a medrükből. Azt, hogy hol lépjenek ki és merre folyjon az áradó víz, az ember határozta meg. Ezek a helyek voltak a fokok: lehettek természetesek (holtágak) vagy mesterséges képződmények (csatornák). Az ezeken kilépő víz azután a folyót kísérő további holtágakban, tavakban, erekben, patakokban, vájatokban terült szét, s ha úgy adódott, elárasztotta a mélyebben fekvő réteket is. Mikor pedig az árhullám levonult, a víz megindult visszafelé a folyóba

De minthogy lassan vonult vissza, a folyó több kilométeres térségében volt ideje szétáradni az altalajban, és a nyári, aszályos időszakban is elegendő utánpótlást adott a szántóföldi termesztéshez. Egy-egy nagyobb árvizet követően olyannyira megemelkedett a talajvíz, hogy minimális nyári csapadék mellett is elegendőnek bizonyult akár 2-3 esztendőre is, még a folyótól messze eső területeken is. A folyóhoz közelebbi, nedvesebb részeken a kertészeti termesztés, illetve a rét- és legelőgazdálkodás volt jellemző. A tavakban, holtágakban halak tenyésztek. Több helyen a fok teljes hosszában fűzfafonatos hálót állítottak, s ezzel megakadályozták, hogy a halak visszajussanak a folyóba, s amikor a vízszint leapadt, gazdag zsákmányra tehettek szert. A középkorban legendás volt a Tisza és mellékfolyóinak halbősége, éppen a fokgazdálkodás következtében.

– Annak, hogy az áradó víz oda-vissza, szabadon áramolhatott a folyómeder és a fokgazdálkodás által meghatározott ártér között, több olyan előnye is volt, amit csak mai fejjel értékelünk igazán – mondja Czigler László biológus, kutató, aki a Civil Mozgalom környezetvédelmi szakértője. Az egyik, hogy visszavitte a folyóba a víz borította területeken kioldódott sziksót, aminek folyamatos fölhalmozódása egyre jobban silányítja talajainkat. A másik előny, hogy mivel a víz, ha lassan is, de folyamatosan áramlott, ettől frissült, így nem vált pangóvá, a halak számára fertőzési forrássá.

Czigler László határozottan vallja, hogy nincs más útja az Alföld árvízmentesítésének, mint a fokgazdálkodás visszaállítása, ami egyben a tájegység és a Tisza ökológiai helyreállításának egyetlen módja is. A töltéseket ugyanis nem emelhetjük az egekig, noha az egyre emelkedő árvízszint ezt diktálná – jó 170 évvel ezelőtt Vásárhelyi Pál a jelenlegi gátmagasságnak csak a tizedét tervezte, mondván: bőven elegendő lesz. Ráadásul a töltések harmada mára úgy meggyöngült, hogy helyreállításuk rendkívül sürgető lenne. Ezért lenne indokolt a szakember szerint a nemzetgazdasági terv részévé tenni a fokgazdálkodás bevezetését nemcsak ökológiai, hanem gazdaságossági szempontból is.

Forrás: http://www.szabadfold.hu/zoldfold/fokok_fognak_a_vizet

Kép forrása: Ujvári Sándor