Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

Az emberi gazdaság a globalizáció tükrében – az (olajra) energiaéhes világ

Ahhoz, hogy megértsük, miért is nő egyre jobban az energiaéhség a világon, röviden elemezni kell a globalizáció kialakulását, főbb gazdasági jellemzőit, mechanizmusát. Így legfőképpen a világ ipari központjaiban az autógyártásra, az elektronikai iparra (azaz az információs gazdaságra és társadalomra), az olajalapú energiatermelésre helyezzük a hangsúlyt.

Történelem és földrajztudományunk hosszasan elemzi azt a folyamatot, amely révén a kapitalizmus végérvényesen teret hódított a világon. Ugyan egy-egy szocialista ország a végsőkig kitartani látszik, hattyúdaluk nem kétséges. A kapitalista vagy tőkés országok és a szocialista blokk elkülönítése így ma már nem is érdekes, sokkal inkább a fejlett és a fejlődő országok differenciálása az, ami manapság – vagy az elmúlt harminc-negyven évet elemezve – figyelmet érdemel. Új országok törnek ugyanis világhatalmi pozíciók felé (pl. Kína, India, Brazília) vagy éppenséggel az (új) Oroszország.

Miért érdemelnek ezek a nemzetállamok figyelmet?

Kínában ötven évvel ezelőtt még éheztek az emberek,[2] ma pedig a világgazdaság „Sárkánya” lassan végleg letaszítva trónjáról az Egyesült Államokat.

Miért is következhetett be mindez? Egyszerű a válasz: a világgazdaság globalizálódik. Egyre jobban. A kapitalizmusban megismert árucsere gazdálkodás világméretűvé válik, de úgy is fogalmazhatunk, hogy a világ gazdaságában egyfajta jellegzetes korszakváltás következett be. Ma már ugyanis nem a régi jó monopolkapitalizmusban megszokott tömegáru-termelés szerint elégíthetők ki az ember igényei, hanem sokkal inkább a fogyasztói társadalom dönti el, mit is akar megvenni. A mindent a vevőért elv az új igényeknek megfelelően életre hívta a transznacionális vállalatokat (TNC) és a regionális integrációkat. Mindezt a pénzügyi (monetáris) piacgazdaság, azaz leginkább a tőke exportálása és a kommunikációs technikai forradalom segítette. És még valami. Az egyelőre még megvásárolható – leginkább szénhidrogénekre épülő – egyre drágább energia.

A detroiti United mozi Forrás: marchandmeffre.com

A termelés állandó optimalizálása több nagy múltú iparág, híres nagyvállalat komplett áttelepítését indukálta a „fejlődő” országokba, leginkább Ázsiába. A globalizáció negatív hatásaként így az Egyesült Államokban vagy Európában rozsdaövezetek jöttek létre.[3] Az áttelepülés sajátságos válfaja az a mobilitás, amit környezetvédelmi problémák predesztinálnak. Kínában a környezetvédelemmel kapcsolatos szabályozás jóval megengedőbb, mint például Európában, ugyanakkor alacsonyabbak a munkabérek, sőt, nem kötelező a munkaszerződés vagy a minimálbér sem. Mindezen körülmények kihagyhatatlan lehetőséget jelentenek a profitéhes vállalatoknak, így Európában igen könnyű környezettudatos vállalatnak lenni akkor, ha közben máshol lehet szennyezni a környezetet.[4]

A vállalatok milliárdokat költenek reklámra és marketingre, csak be kell kapcsolni a tévét, és annyi boldog embert, mint a reklámokban, sehol máshol nem látunk. De nemcsak a tévében, egész életterünkben jelen vannak a termék- és szolgáltatásajánlók, hisz a világ globalizált nagyvárosainak központjaiban annyi a hirdetés, hogy már alig látszik a falfelület.

Jó példa erre a Chanel Tokióban lévő épülete,[5] vagy Louis Vuitton római lépcsője.[6] Emellett igen szemléletes, mire képes ma már a technika. Látványos példa erre a víz effektekre építő interaktív padló.[7]

Mindez annak a stratégiának a része, mellyel a globalizált vállalatok „megmondják” a fogyasztónak, mit kell vásárolnia. A megetetett társadalom pedig eszi is, amit felkínálnak neki.[8]

Az ember próbál védekezni a globalizáció káros hatásaival szemben. Ez hívja életre például a tudatos vásárlás fogalmi rendszerét, saját élettere lokális termékeinek fogyasztását, vagy akár az egyéni aktivitást is. Ismertek globalizációellenes tüntetések, politikai mozgalmak, még ha ezeknek nem is csak jó oldaluk van.[9]

A probléma azonban ezzel nem oldódik meg, ennél jóval összetettebb, melyre jó példa lehet egy-egy ázsiai ország történelmének közel 50 éves áttekintés. A korábban fejlődő országoknak nevezett bármely ázsiai vagy dél-amerikai nemzet, mint a korábban már említett Kína, India, Brazília még csak most lép igazán a fogyasztók táborába, és most éli át a kapitalizmus „látszat örömeit”.[10] Elég csak az autógyártásukra, gépkocsi vásárlásaikra, vagy az elektronikai iparuk fejlődésére gondolnunk. A kínai és az indiai középréteg – másolva az amerikai vagy az európai életformát – autóvásárlási lázban ég, és ezzel egy olyan folyamatot indít, illetve tetéz várhatóan 2050-ig, amely könnyen a klímaválság visszafordíthatatlanságát eredményezheti, akkora ugyanis az új vásárlóerő energia iránti igénye, energiaéhsége.

Forrás: huffingtonpost.com

Míg az Európai Unióban vagy Japánban minden nagyvárosban bicikliutakat alakítanak ki, addig Kínában megszüntetik, pontosabban nem fejlesztik azokat, hisz mára helyüket 4-5 sávos autóutak vették át. Annak ellenére, hogy az utak megépítéséhez széles sávokat biztosítanak a kínai nagyvárosokban, egyáltalán nem ritkák a forgalmi dugók, annyira megduzzadt néhány év alatt a járműpark.

Ezért a (globalizált) fejlődés mozgatórugója a világ átalakulás alatt álló részeiben az egyik legenergiaéhesebb iparág, az autógyártás (és az eladás), hisz vitathatatlanul extraprofitot eredményező üzletág. Mára így kétségtelenül Kína a legnagyobb autóértékesítési piac megelőzve az USA-t.[11] Az autó mindennapi használata kétségkívül tovább fokozza az energia, azaz az olaj fogyasztását, mely ismét csak hozzájárul a szén-dioxid (CO2) kibocsátáshoz. A kör ördögi. (Mindemellett érdekes tendenciaként értékelendő, hogy a környezetszennyező robogókat a feltörekvő kínaiak – jogszabályváltozás miatt – az igen népszerű elektromos biciklire cserélik.[12]

De nemcsak a közlekedés összpontosul a városokban, térségekben, hanem a transznacionális vállalatok kutató-fejlesztő (K+F) tevékenysége és a mikroelektronikai ipar is. Újabb és újabb K+F központok nyílnak a fejlett országok mellett (egyre inkább) a feltörekvőkben is, melyek szintén teret adnak a tudományos és innovatív fejlesztéseknek.[13]

Amerikai mintára épül fel például a kínai szilícium völgy Pekingben[14] vagy az indiai Bangaloréban, ahol a „Kövesd a Napot” szlogennel fémjelzett program Indiát a „világ háttérirodájává”, nem mellesleg vagyonossá teszi.[15]

Az igazi Szilícium-völgy   Forrás: pcworld.hu

Ezek az országok oktatásukat is új alapokra helyezik. Mindenhol támogatják új egyetemek, iskolák, oktatási központok létrehozását, gátolva ezzel a nemzetközi „agyelszívást”, hisz a ”brain drain” mindenhol probléma a világon.[16]

A pozitív folyamatok mögött a nemzetközi tőkekivitel áll, hisz mai globalizált világunkat látszólag politikai értelemben vett nagyhatalmak irányítják, a színfalak mögött azonban a pénz, a működő tőke, és a mögötte álló bankok, tőzsdék „dirigálnak”.

E folyamat révén jöhet létre Magyarországon is a „kínai szilícium völgy”.[17]

Kína ugyanis hazánkban építhet ki hídfőállást, ha innen szeretne magának piacot szerezni Európában.[18]

A globalizációnak a ”fejlődés” ellenére (konkrét) árnyoldalai is lehetnek. Az (önálló) nemzetgazdaságok hazai vállalatai konfliktusba kerülhetnek a TNC-kel, mely konfliktus sokszor az erőfölénnyel bíró multik javára dől el. Ez történt Japánban, amikor is sok más elektronikai céggel egyetemben a Sony 2003-ban kitelepítette gyártása nagy részét Kínába, munkahelyek ezrei megszűnését eredményezve ezzel a Felkelő Nap országában.[19] A példa nem egyedi, hazánkban is volt hasonló eset. A Philips Szombathelyről CRT monitorainak a gyártását helyezte át17 Kínába, mivel ott jóval több profit érhető el, mint Európában.[20]

A hasonló gazdasággal és kultúrával bíró nemzetek érdekérvényesítésük céljából egymással regionális gazdasági integrációba tömörülnek. A regionális integrációnak több típusa létezik, Európában legismertebb – politikai szervezetként is – az Európai Unió, míg a világon ismert a NAFTA, az EFTA és a CEFTA is. A világ működése elképzelhetetlen nemzetközi szervezetek nélkül, melyre a legjobb példa – segédletünk szempontjából – az ENSZ[21] és annak társszervei, az UNICEF, a FAO, a WHO és az UNESCO.

Az ENSZ különböző nemzetközi konferenciáin sok olyan dokumentum került elfogadásra, melyek előmozdították a környezetvédelem ügyét, míg a társzervek tanulmányaik, jelentéseik miatt fontosak. Kiemelést érdemel még a természetvédelem emblematikus állatát, a pandát[22] szimbólumként felhasználó Természetvédelmi Világalap (WWF) és a Greenpeace is.

Mint ahogy a Föld bármely térsége, az EU is az ”energia fogságában” szenved. A vén Európa energiafüggősége ugyanis 2006 óta köztudott. Az orosz multinacionális vállalat, a Gazprom vitája Ukrajnával minden uniós tagország számára nyilvánvalóvá tette, hogy a Nagy Testvér bármikor ”elzárhatja a (földgáz) csapot”. Ezért Brüsszel nemcsak új alapokra kívánja helyezni viszonyát a keleti szomszéddal, hanem elkezdte kialakítani azt a programját is, amely révén az EU az elkövetkezendő 40 éven belül fokozatosan átállhat az alternatív energiákra, avagy egy független energiatermelésre. Ez már jól látható Németország példáján, mely nemzet látva a fukusimai erőműben bekövetkezett baleset hatásait, felgyorsította hazájában a zöld energiákra való átállást és atomerőművei bezárását. Nagy kitörést jelenthet a Nemzetközi Termonukleáris Kísérleti Reaktor (ITER) programja is, azaz a fúzióra épülő energia gyakorlati alkalmazása is, amely ha beválik, teljes megoldást jelenthet nemcsak Európa, hanem az egész világ számára is. Amíg el nem dől, hogy a szénhidrogének helyett mely energiahordozó használható fel akár már 15-20 éven belül is, az EU fejlesztéspolitikája hatékonyabb, lehetőleg zöld energiák felhasználására és takarékoskodásra ösztönöz. Mindezekről átfogóan az Európai Unió ún. zöld könyveiben lehet olvasni.[23]

De hogy is kezdődött mindez, és hogy jutottunk el idáig?