Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel


Egy kis ökológiai közgazdaságtan – a környezet monetáris értékelése

Mivel az ipari forradalom óta bármely gyártó vagy kereskedő csak úgy léphetett piacra, hogy (egységnyi) értéket rendelt a (tömeg) termékéhez, a kibontakozóban lévő kapitalista társadalmakban nyilvánvalóvá vált az a tény, hogy „mindennek ára van”. Ezt az árat más értelemben ma már a bőrünkön érezzük, hiszen az ember által előidézett klíma- és élelmiszerválságért, a globalizáció okozta problémákért, így például a harmadik világban lezajló éhezésért, szomjazásért és az ezzel kapcsolatos elvándorlásért, migrációért a fejlett világnak egyre többet kell fizetnie.

foldlabnyom.jpg

Kérdés tehát, hogy egyes értékeket hogyan lehet kalkulálni? Hogyan tudom meghatározni egy virág értékét akkor, ha az élőhelyül szolgáló területre bevásárlóközpontot építenek, vagy például egy gyűrű értékét akkor, ha az aranykitermelés miatt tönkremegy az indiánok rezervátumának az ivóvízbázisa? A kár bekövetkeztéért ki vállal felelősséget és ez a kár megelőzhető-e, ha egyből beépül az árba? Megelőzhető-e a folyamat, azaz lehet-e úgy építeni, hogy a virág is életben marad, ezáltal biztosítva a biodiverzitásunk megőrzését, illetve lehet-e úgy aranyat bányászni, hogy a víztisztítás költségeit állva a vállalat tisztán tartsa a bennszülöttek ivóvizét?

Minden bizonnyal. Az ember azonban évszázadokon keresztül nem így tett és ma sem így jár el annak ellenére, hogy egyre igazoltabbá válik különböző statisztikai adatok kapcsán, miszerint az ember feléli a Földet, azaz nemhogy a fejlődést (vagy találóbban a növekedést), hanem a jelenlegi állapotot sem tarthatja fenn. A tudósok szerint 1987 volt az a fordulópont, amikor a Föld lakossága már többet termelt ki az erőforrásokból és többet fogyasztott, mint amit a bolygó elbírt volna.

Ilyen ostoba lenne az ember? Úgy néz ki.

Nauru ma

Hogy az ember milyenné teheti a Földet akár 100 éven belül is, jól mutatja egy mára szinte teljesen lakhatatlanná tett sziget, Nauru példája.[19] Az őslakosok a fehér ember és a kapitalista árucsere gazdálkodás XVII. és XVIII. századi megjelenéséig teljes harmóniában éltek a természettel. A szigeten található foszfát kitermelése és az erre épülő kereskedelem azonban megbontotta a több klánból álló népesség alkotta harmóniát. Az ellentétek 1881 körül fegyveres konfliktust szültek, amit a fehérek csak nagy nehezen tudtak megfékezni. Az ekkorra kialakult helyzetet jól tükrözi az angol Királyi Haditengerészet egyik tisztjének admiralitás felé küldött üzenete: „Polgárháború van a szigeten. A király egy szökött fegyenc. Minden ember folyamatosan részeg. Nem lehet zöldséget vagy gyümölcsöt kapni, csak sertés és kókusz van. A sziget pillanatnyi királya misszionáriust kér. Biztos nagyon éhes.”

Bár a XX. századra a belső ellentétek megszűntek, a helyzet mégsem javult. A foszfát kitermelése elkezdte tönkretenni az önálló földdarabka növény és állatvilágát és a leginkább élőhelyül szolgáló tengerpartot. Az őslakosok bányászokká váltak, így valójában 2 kultúra élt együtt a szigeten, egy kizsákmányolt és egy – nemzetében többször változó német, ausztrál – fehér kizsákmányoló. Bár a japánok a II. világháborúban egy rövid időre annektálták a szigetet, a foszfát kitermelése miatt az 1968-as függetlenség elnyeréséig nem változott alapvetően az addig fenntartott politikai, gazdasági és kereskedelmi rendszer. Annyi változás azonban érzékelhető volt a múlt század közepére, hogy az őslakosok nem voltak már nauraiak, de nem is lettek igazán nyugatiak. A függetlenség elnyerésével a foszfát által biztosított jövedelem már nem a fehéreket, hanem az őslakosokat illette meg, akiknek a kormányuk „mindent ingyen vagy nagyon olcsón biztosított”, míg adót nem kellett fizetniük. A foszfátkészletek azonban kimerülni látszanak. Ezzel párhuzamosan, bár dollár százmilliókat fektetett be a kormányuk külföldi társaságokba, földterületekbe, a tényleges helyzet katasztrofális állapotokat tükrözött. A nemzeti adósságállomány meghaladta a 600 millió (ausztrál) dollárt. Más viszonyszámok is jól mutatják a sziget állapotát. Bár csak 18 km szilárd útburkolattal rendelkezik az ország, minden családnak van legalább egy gépjárműve. Az eredeti növényfajok javarészt eltűntek a szigetről, a növények 50 %-a importból származik. A nauraiak a világ legelhízottabb emberei, gyakorlatilag mindenki túlsúlyos. Gyakoriak a civilizációs betegségek, például a rák, a cukorbetegség és az alkoholizmus.

A bányászat eredményeképp a tető és a keskeny parti sáv az eleve szegényesnek tekinthető élővilágot tovább rombolta, így a tetőn alig van élet. Ennek az a nyilvánvaló következménye, hogy ha Nauru ismét elszigetelődne, nem tudná eltartani népét, akik már rég elfelejtették a tartós létezéshez szükséges tudást, készséget, hitet és életmódot. A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy a katasztrófa teljesen nyilvánvaló jeleit látva a sziget lakói mennyire nem látják sötéten a jövőjüket. A természet ugyanakkor rendkívül szívós, próbálja regenerálni azt, amit az ember tönkretett.

Ha két mondatban próbálnánk meg összegezni Nauru múltját, jelenét és jövőjét, így fogalmazhatunk: a jövő megtervezése, úgy tűnik, nem tartozik az emberiség uralkodó jellemvonásai közé. A sziget története a hatalom, az ember és a természet kizsákmányolása, a telhetetlenség és a jövő rövid távú haszonért való kiárusításának a története.

Joggal merül fel a kérdés. Vajon így lesz-e a Földdel is?

Mi lehetett a hiba, hogy idáig jutottunk? Az érték és az ár felelőtlen – és nem teljes körű – megválasztása egyes közgazdászok szerint alapvető hiba volt már körülbelül 200 évvel ezelőtt is. A XX. században ugyan felfedezték egyes közgazdászok (pl. Pigou, Coase vagy David W. Pearce), hogy mi is a környezet monetáris értékelésének a problematikája, de tanaik gyakorlati értelemben nem hódítottak teret. Jelen század fordulópontot jelenthet azonban a korábbi tendenciákkal szemben, így egyes nagyvállalatok az 1990-es évektől elkezdték zöldtudatossá válásukat, mely folyamatnak 50 éven belül gyakorlatilag az egész világon el kellene terjednie ahhoz, hogy a világon komplett (zöld) nemzetgazdasági és társadalmi átalakulások mehessenek végbe. Mindehhez ismertté váltak, és ezáltal taníthatóak azok a közgazdasági elméletek, módszerek, melyek révén a környezetvédelmi károk optimalizálhatók úgy, hogy a termelés és így a fenntartható fejlődés is fennmaradhasson. Ha a vállalatok a termék előállítása során a környezetvédelemmel kapcsolatos költségeket be tudják építeni az árba, és még így is megéri számukra a termelés, mindenki jól járhat. A vállatok többsége azonban ma még igyekszik kibúvókat keresni hasznuk csökkentése alól, ezért például az Európai Unióban a konkrét jogszabályi tiltások mellett gazdasági ösztönző eszközökkel (pl. megfelelő adópolitikával, támogatási rendszer kialakításával) igyekeznek őket a környezetvédelmi károk megszüntetésére, enyhítésére, új technológiák bevezetésére sarkallni.

Ez csak akkor valósulhat meg, ha sikerül felfogásukon, gondolkodásmódukon változtatni. Ahogy Nicholas Georgescu-Roegen amerikai közgazdász fogalmazott: „Csak a közgazdászok állítják mindig, hogy a farok csóválja a kutyát, vagyis hogy az emberiség növekvő zűrzavara rendbe tehető, ha az árak megfelelők. Az igazság az, hogy az árak csak akkor lesznek rendben, ha értékeinket is sikerül rendbe tennünk.”