Fenntartható fejlődés gyakorlati szemmel

Az olajalapú társadalmak problematikája

Világtendencia, hogy a vidéki lakosság a nagyvárosokba költözik. Ez az emberáradat, különösen a feltörekvő országokban, így pl. Kínában,[28] Indiában, Brazíliában, Mexikóban és Oroszországban egyre több energiát használ fel, így az emberiség energiaéhsége az állandó csillapíthatatlanság állapotában van.

Az ipari forradalom előtt az ember részben megújuló erőforrásokat használt, így legfőképpen fát, az állatok erejét, esetleg a víz vagy a szél energiáját. Sajnos már ez a folyamat is károsította a környezetet – leginkább az erdőket –, de a környezet szisztematikus és egyre fokozódó pusztítása az ipari forradalom beköszöntével, a kőszén debütálásával kezdődött el. A XX. században megjelent mellette a kőolaj is, mely meghatározó energiahordozóvá vált a közlekedésben, de nem maradt le a „versengésben” az áram előállításához előszeretettel használt földgáz sem.

A fosszilis energiahordozók felhasználása kettős problémát eredményezett. Egyrészt a meglévő készletek kezdenek végérvényesen kimerülni, másrészt a CO2 kibocsátás miatt a Föld atmoszférája és így maga a bolygó is melegszik.

Utóbbi kérdéskörről – hazai vonatkozásban - a KPMG energetikai és közüzemi tanácsadója, Ságodi Attila a cég 2011-es Energetikai Évkönyvében így fogalmaz:

Forrás: Bächer Anna www.bacher-anna.com

„A 2000-es évek elején vált elfogadottá mind tudományos, mind politikai körökben a globális felmelegedés elmélete. Azóta, bár sokan kritizálták a felmelegedés valóságtartalmát, tényként kell szembesülnünk azzal, hogy az elmúlt évszázadokban megszokott földi klíma valóban változáson megy keresztül. A szén-dioxid-koncentráció növekedése megdöbbentő léptékben történik, ez a környezetvédelem és az energiaszektor számára sem figyelmen kívül hagyható folyamat. A Nemzetközi Klímaváltozásért Felelős Szervezet (Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) legutóbbi jelentése szerint a 450-es érték (jelenleg 380 milliomodrész, ppm) alatt szükséges stabilizálni a CO2-koncentrációt, hogy a földi átlaghőmérséklet 2 °C-nál nagyobb mértékben ne emelkedhessen.

A megállapított határértéket a jelenlegi növekedési rátával (2 ppm/év) a fosszilis-alapú gazdaságok 20-30 éven belül meghaladhatják.

Napjainkban az energiaszektor negatív értelemben véve kiemelkedő az üvegházhatású-gázok kibocsátásának terén. Az energetikához kapcsolódó kibocsátások adják az EU27 szén­-dioxid-emissziójának 38,2 százalékát. Ezen felül minden egyéb szektorban jelentős energia-, illetve üzemanyag-­felhasználás történik. Ha ezeket, mint az energetikához kapcsolódó kibocsátásokat vesszük figyelembe, akkor az energiafelhasználáshoz köthető szén-dioxid-kibocsátás a teljes kibocsátás 80 százalékát is meghaladja.”[29]

Ezt az idézetet olvasva bárkiben azonnali igény fogalmazódhat meg, miszerint sürgősen át kell állni a zöldenergiákra, hisz ez tűnik logikusnak. Ez azonban, illetve ennek a kialakítása egyáltalán nem olyan egyszerű, mint azt gondolnánk. Ahogy Fürjes Balázs és Zarándy Péter szakértők a hivatkozott évkönyvben fogalmaznak: „Még jó ideig a hagyományos energiahordozókra lehet és kell építeni”, ami rögvest kiegészül egy további gondolattal: „A megújuló energia fontos, de még jó ideig csak kiegészítő jellegű lehet. Vállalt kötelezettségeink teljesítése támogatással jár, de ezek terheit a minimális szinten kell tartani. Sem mennyiségi túlteljesítést, sem technológiai „előrerohanást” nem tud a gazdaság elviselni.”

Mi akkor a megoldás? Az évszázadokon keresztül nem jellemző tudatos tervezés és a célnak mindenben megfelelő, tömegtermelésen alapuló zöld technológiák alkalmazása, bevárása. Ahogy folytatják a szakértők a gondolatmenetet: „A hagyományos és a „zöldenergiák” közötti választás során az ország külső kötelezettségeinek és a belső lehetőségeknek a figyelembevételével kell dönteni. A külső kötelezettségek adottak, 2020-ig 14,6 százalékos részarányt kell elérni a megújuló energiának az ország végső energiafelhasználásában. A külső kötelezettségnél gyorsabb ütemű megújuló termelés növekedés esetén hazánk nagy árat fizetne. A zöldenergia ma – a gyorsan emelkedő olajárak ellenére is – drágább a hagyományos energiahordozóknál, így erőltetett ütemű felhasználása további fogyasztói ár­növekedést okoz. A magyarországi fogyasztók számára az energiaárak már ma is magasak, azok további emelése végzetes hatású lenne.”[30]

Németország ugyan régóta élenjár a zöldenergiák széleskörű elterjesztésében, amit a 2011 tavaszán történ fukusimai katasztrófa felgyorsított. Ennek ellenére sokan mégis élesen kritizálták a kormány döntését, miszerint az átállás az atomenergetika kizárásával túl sok és felesleges költséget eredményez.[31] (Eredetileg az volt a terv, hogy a zöldenergiákra való teljes átállásig a fosszilis energiákat az atomenergetika pótolja.)

Jól érzékelteti a kialakult helyzetet Ságodi Attila, amikor véleményt formál: „El kell kerülni, hogy az atomenergiáról szóló diskurzust rövid távú érzelmi szempontok befolyásolják. Fel lehet és fel is kell mérni, hogy az elfogadható kockázati szintet milyen műszaki megoldásokkal lehet elérni, és az egyrészt mekkora költséggel jár, másrészt milyen pozitív vagy negatív környezeti hatásokat jelent. Javaslatokat megfogalmazni és döntést hozni „pl. a politikusoknak pedig ezután célszerű.”[32]

Az olaj jelenléte mindennapi életükben

Forrás: origo.hu

Sokan úgy gondolják, hogy az olaj túlnyomórészt csak a közlekedésben kerül felhasználásra, így csak az abból készülő üzemanyagért kell fizetni, ha autónkat tankoljuk a benzinkúton. Természetesen ez nem így van, így egy-egy összefüggéssel érzékeltetjük, mire is használható a kőolaj, és így milyen mély is az olajalapú társadalmak problémája.

Hogy mihez is kell a hagyományos energiahordozó?

Az intenzív mezőgazdasághoz használt gépekhez, szállító járművekhez, műtrágyához és rovarirtóhoz éppúgy, mint a hétköznapi vagy a csomagolóeszközökhöz. Vagyis végső soron az olaj az élelmiszertermelés (egyik) alapja.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy az állandóan emelkedő olajár emeli az élelmiszerek árát is. Ki lehet ugyanis számolni, hogy egy-egy mezőgazdasági terményhez vagy termékhez mennyi olaj szükséges. Egy tíz dkg-os sertésszelet előállításához valamivel több, mint féldeci olaj szükséges, míg egy paradicsomhoz kb. 3 dl.

Joggal merül fel a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha elfogy az olaj. Megszűnik az élelmiszertermelés? A nagyüzemi, vagy intenzív mezőgazdaság mindenképpen. Mint ahogy erre volt is példa Kubában, amikor a Szovjetunió összeomlásával megszűnt a szigetország kőolajjal való „táplálása”. (Erről részletesebben a Város menüponton belül A város élelmiszer ellátásából adódó problémák c. részben olvashat.) Az egyik alapvető axióma tehát az, hogy az élelmiszertermelés alapja az olaj.

Joggal merül fel a kérdés abban a vonatkozásban is, hogy mi fogja hajtani járműveinket, ha nem lesz több üzemanyag, hisz a közlekedésben felhasznált energia 98%-ban a fekete aranyból származik. Vagy mi lesz az egyes engedetlen országokat alkalmanként eddig megbüntető Amerikai Egyesült Államokkal, ha például hadihajóit vagy repülőgépeit nem tudja ide-oda irányítani a világban?

Nemrégen született egy elképzelés erről, melyet olduvai elméletként ismerünk.[33] Az elmélet lényege jól összefoglalható egyetlen ábrában:

y.jpg

"Bizony, az energia ellenőrzésének képessége, legyen szó a tűzgyújtásról, vagy erőművek építéséről, a civilizáció előfeltétele." /Isaac Asimov, 1991/

Vagyis az ember, miután a barlangból eljutott a Holdra, ismét visszatér a kőkorszakba. Hogy ez ne következhessen be, nyilván olajhelyettesítőkre van/lesz szükség.


Olajhelyettesítők?

Gyulai Iván Forrás: biokontroll.hu

Hogy ez az első olvasatra képtelen világ ne következhessen be, a tudósok lázasan dolgoznak a megoldáson. Egyelőre kevés sikerrel.

Ugyan biodízellel helyettesíthető az üzemanyag, de igen kérdéses, hogy az alapellátásához szükséges földterület száma meddig növelhető az élelmiszertermeléshez szükséges földterületek rovására, melyek már amúgy is fogyóban és kimerülőben vannak. Ráadásul ez komolyan veszélyezteti a biodiverzitást is.

AZ EU vonatkozásában Gyulai Iván így ír a problematikáról: „Nem csoda tehát, hogy az emberiség szó szerint fűhöz-fához kapkod, és a biomassza felhasználásában sokan a megoldást látják korunk fokozódó energetikai és környezeti gondjaira. A javaslat ráadásul már vagy jó két évtizede a környezetvédőktől indult, akik környezetbarát, megújuló erőforrást láttak a biomasszában. Ám a globális történéseket figyelve jól látható, hogy az Európai Unió megújuló erőforrásokra vonatkozó szabályozása – főleg a bioüzemanyagok esetében – nem kívánt társadalmi és környezeti hatásokat hozott létre. Furcsa ellentmondás, hogy míg a Közösség nemzetközi szinten élharcosa a biológiai sokféleség megőrzésének, addig egy másik cél, nevezetesen az üvegházhatású gázok csökkentésének érdekében olyan szabályozást vezetett be, amely még az eddigieknél is jobban fenyegeti a biológiai sokféleség megőrzését. Az persze ugyancsak fontos kérdés, hogy a javasolt megoldás elvezet-e a kívánt csökkentés eléréséhez, vagy épp ellenkezőleg, globálisan még több terhet jelent majd a légkör számára.

Mindezekre a veszélyekre utalva Stavros Dimas, az EU környezvédelmi biztosa, a következőket nyilatkozta a BBC-nek, az EU 2007 márciusában meghirdetett bioüzemanyag felhasználásra vonatkozó programját követően: A bioüzemanyagok által okozott környezeti és szociális problémák nagyobbak, mint gondoltuk. A kijelölt célokat meg kell változtatni, mert még mindig jobb, ha az EU nem teljesíti az eredeti célokat, mint környezeti károkat okozni és a szegényebb rétegeket veszélybe sodorni. (Makay György, 2008)”[34]

Pedig a gyártás a világ bármely részén bizonyíthatóan a szegényebb rétegek veszélyeztetéséhez vezethet, ha az élelmiszertermelésbe befogott területek csökkennek, és így emelkednek az egyes alapvető élelmiszerek helyi árai is. Ez történt például Mexikóban, amikor a kukorica ára 2007-ben hirtelen megemelkedett.[35] (Az Index cikke a „tortilla-lázadás” kapcsán jól körbejárja a problémakört és világosan, viszonyszámokkal is modellezve adja meg, hogy a biomassza óriásprojektek sehol sem tarhatók fenn a világon.)

A fentebb vázolt problémák miatt az amerikai hadsereg is lemondott az alternatív üzemanyagról,[36] bár a hírek alkalmanként abszolút ellentmondásosak, és jól jelképezik, hogy a bioüzemanyag hogyan léphet be a politikai és gazdasági nyomásgyakorlás eszközrendszerébe.[37]

Forrás: akvarisztika.budapest.hu

Mint az idézett második cikkből látható, a hadsereg kipróbálta az algából készíthető üzemanyagot is. Jelentős áttörés azonban a szorgos zöld élőlényektől sem várható, hisz a tömegtermelés nehezen oldható meg. Az algának ugyanis állandó hőmérséklet és háborítatlan vízfelület kell ahhoz, hogy optimálisan fejlődhessen. További probléma, hogy „az alga termesztése nagy ökológiai lábnyomot hagy maga után”, hisz „növesztése sok természetes erőforrást igényel.”[38] Ennek ellenére több nagy olajvállalat (és természetesen az amerikai hadsereg is) kísérletezik az apró kis energiaforrással.[39] Muszáj!

A biomasszából azonban nemcsak üzemanyag készíthető, hisz a massza felhasználható tüzelésre és így hőenergia nyerésére is. Jól mutatja ezt az Energiaklub által hagyományosan, a Napkorona Bajnokság mellett szervezett Biomassza Bajnokság is. 2011-ben „Örményes a helyi általános iskolát és óvodát fűtő, helyi mezőgazdasági hulladékot felhasználó 120 kW-os biomassza kazánnal lett bajnok. Ezzel a beruházással, valamint épület hőszigeteléssel és nyílászáró cserével sikerült az említett közintézmények fűtési költségeit a felére csökkenteni. A pellet tüzelésű magyar carborobot kazánokhoz a tüzelőanyagot az Önkormányzat a környéken rendelkezésre álló mezőgazdasági területekről kívánja beszerezni, ahol élelmiszer alapanyag előállítása folyik. Ezeknek a növényeknek a melléktermékeiből jó minőségű agripellet állítható elő.”[40] Helyi közösségek tehát jól hasznosíthatják az így előállított alternatív energiát.

A további olajkitermelés

A fenntartható fejlődésért és a globális energiaválság ellen harcoló Jeremy Leggett környezetvédelmi aktivista elhíresült mondása ellenére, (miszerint az olaj „fele már elfogyott”),[41] a multinacionális vállalatok tovább folytatják a kitermelést. Teszik ezt azért, mert időnként egy-egy olajmezőre bukkannak a kutatók, illetve teszik ezt azért is, mert ma még, annak ellenére, hogy a kitermelés költségei folyamatosan emelkednek, és így egyre nehezebb a bányászat, még mindig megéri az olajat a felszínre hozni. Főleg ha ez látványos változást eredményezhet egy-egy szegény ország életében.

Forrás: origo.hu

Brazília nemrég akadt újabb lelőhely nyomára. A brazil „energiaipart szabályozó állami szerv közleménye szerint a "Libra" névre keresztelt kőolajmező a legvalószínűbb számítások szerint 7,9 milliárd hordónyi fekete arany-tartalékkal gazdagítja a latin-amerikai országot. Fontos kiemelni, hogy a "Libra" a jelenleg igazolt olajvagyonnál is nagyobb kitermelhető mennyiséget rejthet magában", állítja a szervezet hivatalos közleménye.

Amennyiben a legoptimistább becslések beigazolódnak, Brazília teljes vagyona a 29 milliárd hordót is elérheti. Ezáltal az utóbbi évek egyik leglátványosabb gazdasági fejlődését teljesítő országot nemzeti olajkészlet tekintetében a világ élvonalába helyezné, és olyan államokat tudhatna maga mögött, mint Katar vagy az Egyesült Államok.”[42] Mindezen fejlemények megváltoztathatják az USA importját is. „Az „előrejelzés szerint a brazil olajmezők feltárása az ország Közel-Keletről történő kivonulását jósolja, helyébe várhatóan Kína és India léphet fő importőrként.”[43] Ha a jóslat beigazolódik, a Közel-Kelet sem tétlenkedhet, eddig fel nem tárt olajmezői kitermeléséhez kell kezdenie.

Válaszlépésként így „Szaúd-Arábia 15 milliárd dolláros beruházást tervez az 1957-ben, Gavartól száz kilométerre felfedezett, de mindeddig jórészt tartalékban tartott Kurais kiaknázására. Ez a mező is nehezen hozzáférhető, különleges technológiát igényel, akárcsak a brazil partok mentén húzódó terület. Szakértők a 82 ezermillió hordóra becsült Gavart vizes szivacshoz hasonlítják, míg Kuraist egy kiszáradóban lévő spongyához. Ám így is, a szaúdi többlet napi 1,2 millió barrelt adhat hozzá a világkínálathoz belátható időn belül…

…Elemzők úgy vélik, hogy a napi 1,2 millió hordót a felszínre lehet hozni, de kérdés, mennyi ideig és milyen áron. A rendkívül törékeny egyensúlyi helyzetben lévő globális piacon minden csepp olaj számít. Az egyre drágább kitermelés hosszabb távon is magas árat feltételez. Brazília belépése az olajpiacra nem bőséget és alacsony árat ígér, hanem a világpolitikai erőviszonyok és elkötelezettségek változását – átalakuló nagyhatalmi külpolitikai stratégiákkal, átrendeződő szövetségi rendszerekkel.”[44]

Mint látható, a kitermelés emelkedő költsége sem lehet szempont akkor, ha bármely ország kőolaj nagyhatalom lehet. Így lesz ez Kanada esetében például még akkor is, ha ezzel klímakatasztrófát okoz. A nem konvencionális olaj, például az olajhomok, az olajpala energia- és vízigényes kitermelése akár 15 százalékkal is megnövelheti bolygónk légkörének széndioxid-tartalmát, vízbázisokat, erdőket, élőhelyeket téve tönkre. A környezeti ártalommal mit sem törődve azonban Kanada máris olajnagyhatalomnak tekinti magát.[45],[46]

A kőolajra épülő gazdaságok

Forrás: wikipedia.org

Az új lelőhelyek brazíliai vagy kanadai kiaknázása jól mutatja, hogy az arab országok kőolajtermelése, és az abból származó profit látszólag milyen bizonytalan tényező lehet a világgazdaságban. Ettől függetlenül a kőolajra épülő gazdaságok szilárd talajon állnak, hisz az ismert kőolaj készletek 2/3-a (leginkább) a Perzsa-öbölben fekszik. Ez pedig monopolhelyzetet teremt, amit jól mutat az 1973-as olajválság is.

„Az 1973-as (és 1979-es) olajárrobbanások nem azért következtek be, mert nem volt elég olaj, egyszerűen azon alapultak, hogy az olajforrások és olajtartalékok zöme egy helyen, a Perzsa-öböl körzetében találhatók és ez bizonytalanná tehette a világ olajellátását.” Az idősebbek még jól emlékezhetnek az 1973 őszén kitört arab-izraeli háborúra és az Izrael támogatójának nyilvánított nyugati országok ellen hirdetett arab olajembargóra. Az olajhiány a benzin- és gázolajárak emelkedését vonta magával. Emiatt megkezdődött az üzemanyag felvásárlása, ami tovább növelte a hiányt, ezzel az árak még magasabbra szöktek, a pánik tovább fokozódott, és így tovább. Az öngerjesztő folyamat ahhoz vezetett, hogy 1973 őszén a nyersolaj ára a hordónkénti 9 dollárról 36 dollárra emelkedett (1996-os áron számolva). Ez az ár évekig tartható volt, sőt, 1979-ben, a két nagy olajtermelő, Irak és Irán háborúja során újabb olajárrobbanás sújtotta a világgazdaságot, a nyersolaj ára hosszabb időre hordónként 50 dollár fölé kúszott.

Végül minden olajtartály erre a sorsra jut Forrás: Wili Hybrid/urbanghostmedia.com

A napjainkban kibontakozó olajválság, bár külsőségeiben hasonló, de alapvetően más jellegű, mint az 1973 őszén és 1979-ben kirobbant olajválságok. Mindez annak a jele, hogy a világ olajbányászata lehetőségei határához közeledik.”[47] Ez pedig az olaj világpiaci árának folyamatos emelkedését jelenti. Mi is ezzel a probléma? Az, hogy „az emberek nem értik, miről van szó. Ha tudnák, mi a valódi helyzet, akkor nem tiltakozásra, úttorlaszok építésére, hanem a hosszú távú megoldások keresésére fordítanák az energiáikat. Ugyanis az olajárak addig fognak emelkedni, amíg az olaj iránti kereslet le nem esik a kínálat szintjére.”

Az olajháborúk

Olajszennyezés Forrás: Origo.hu

Már az első és a második világháború is erőforrásokért robbant ki, de ezek közül is az egyik legfontosabb az olaj megszerzése volt. Baku olajkészleteinek birtoklása alapvetően befolyásolta a német-orosz harcok kimenetelét. Az 1973-as válság mögött lévő Egyiptomi és Izraeli háború, a palesztin helyzet, illetve az Iraki és az Iráni fegyveres konfliktus hátterében is az olaj állt, de az első leplezetlen háború Kuvait iraki megszállása után következett. Az amerikai hadsereg féltve az USA érdekeltségeit, azonnal beavatkozott a harcokba. Az Öböl-háborút Szaddám Husszein rezsimjének megdöntése követte, mely azonban nemcsak ezt a célt szolgálta. Valójában megnyitotta az utat az amerikai olajvállalatok számára az eddig alig feltérképezett lelőhelyek felkutatására, emellett pedig példát is statuált a Perzsa-öböl országai számára, hogy a világ legerősebb hadseregével rendelkező országnak nem kell feltétlenül függenie az olaj-országokat vezető politikai rezsimektől. De nemcsak az arab országok között folyik állandó háborúskodás a fekete arany miatt.

A szudáni konfliktus is ezen erőforrás miatt tört ki, minek következtében az ország két részre szakadt.[48] Az új lelőhelyek iránti igény specifikus politikára készteti a világhatalomra törő Kínát is, mely ország „be nem avatkozva a helyi konfliktusokba”, azaz az emberi jogokat lábbal tiporva és szemet hunyva a háborús bűntettek miatt biztosítja országa számára az exportot.[49],[50],[51]

Kína ugyanakkor álszenteskedéssel vádolja az emberi jogokat tiszteletben tartó Egyesült Államokat és Európát, hisz ezen „demokratikus” államok sem különböznek a kínaiaktól, mivel sokszor ők is kötnek katonai és gazdasági szövetségeket olyan országokkal, akik szintén lábbal tapossák az emberi jogokat (Pakisztán, Törökország, Egyiptom vagy Szaúd-Arábia).”[52]

Arról nem is beszélve, hogy egyes európai vagy amerikai olajtársaságok is szemet hunynak az olajból származó haszon egyenlőtlen helybéli elosztása felett, ha érdekeik úgy kívánják. Nigériában így nem ritkák az akár fegyveres harcokba is torkolló konfliktusok,[53] hisz a nigériaiak zöme napi alig egy dollárból él.

Valójában az olaj hidegháború mögött az áll, hogy a kb. 2030-ig egyre vészesebben fogyó készletekért, azaz a maradékért már most megkezdődött a harc, hisz Ázsia egyes térségei, leginkább Kína és India, avagy Afrika még csak most kezdi el igazából a fekete aranya fogyasztását, és arra amerikai típusú társadalmat kívánnak létrehozni. A feltörekvő országok állampolgárai érthető módon a nyugati minta alapján mind autót akarnak. Ha azt vesszük figyelembe, hogy Kína minden harmadik lakójának van már jogosítványa, magunk is megérthetjük, mekkora problémával állunk szemben. És megérthetjük azt is, mit jelent ez a bolygó felmelegedése szempontjából, az olaj okozta állandó környezetszennyezésről már nem is beszélve.

Kuvait visszafoglalása és Irak megleckéztetése azonban csak egy-egy csata megnyerését jelenti az Egyesült Államoknak. Az amerikai külpolitika, ami az arab országok demokratizálását tűzte ki célul, mára teljes kudarcot vallott. Kudarcot vallani látszik az az elképzelés is, miszerint az USA továbbra is olajat kap cserébe azért, hogy akár fegyverrel is, de megőrzi Szaúd-Arábia függetlenségét vagy belső rendjét, ha szükséges.[54] Szaúd-Arábiában azonban inkább csak a vezető réteg az, amely meggazdagodott az olajból, míg a társadalom alsóbb rétegei egyre romlóbb életkörülmények között élnek. Nem véletlen tehát, hogy a fundamentalisták közül nagyon sokan szaúdiak, vagyis ha a terrorista mozgalmak megerősödnek a Közel-Keleten, az USA nem számíthat másra, mint egyre több és állandósuló, költségesnél költségesebb háborúra, hisz nyilvánvaló, hogy a szegénység a szaúdi embereket is korrupt államrendszerük megdöntésére sarkallhatja, ahogy ez történt 2011-ben Líbiában is.

Természetesen az USA közel-keleti szerepvállalása alapjaiban lenne megváltoztatható, ha az amerikai állampolgár lemondana eddigi kényelmes életviteléről, így például arról, hogy naponta olajjal töltse fel a kocsiját. Munkába menet azonban 100-150 km-t kell autóznia minden nap oda-vissza, így aligha reménykedhetünk benne, hogy hamar átvált pl. hibrid vagy elektromos autókra. De ne csak az állampolgárt vádoljuk! Ő ugyanis könnyedén válthatna zöld járműre, ha ehhez az összes feltétel adott lenne (pl. megfelelő vételár, hétköznapi technológia). Az olajipari vállalatok, mint amilyen a Hibernia Exxon is, viszont ebben nem érdekelt. Számára csak az olaj további kitermelése a fontos, hisz extraprofitja szem előtt tartása az egyetlen célja. Emiatt éri őket az a vád, hogy alig költenek valamit az alternatív technológiák kutatására, még ha egy-egy texasi olajmágnás, például T. Boone Pickens másképp is gondolja.[55] Így pedig aligha lesznek pár éven belül elterjeszthetők az elektromos járművek…

Mondhatjuk, hogy a pénz uralja a világot, hisz a tőzsdéken és a bankokban dől el minden, de ez valójában nem így van. Az egyelőre még működőképes olajlobbi az, ami irányít még 30-40 évig. Ha azonban elfogy egyszer az olaj, az uralmuknak is vége lesz.

A nagy energiablöff

Arnold Schwarzenegger Forrás: wikipedia.org

Az OzoneNetworkon futó műsor, a Nagy Energiablöff jól mutatja, mennyire nehéz is lebontani az olajra épülő gazdasági szerkezetet, és így megtörni az olajlobbi hatalmát. Ez Kalifornia időközben leköszönő kormányzójának, Arnold Schwarzeneggernek sem sikerült. AB 32 keresztelt gazdaságpolitikai projektje szerint 2020-ig 30%-kal kívánta volna csökkentetni a – világ nyolcadik legnagyobb gazdaságának – a CO2 kibocsátását, majd ezt 2050-ig további 80%-kal ahhoz, hogy elérhető legyen az ideálisnak tekinthető, XX. század elejének megfelelő szint. A projekt csak igen nagy nehézségek árán lett volna megvalósítható, hisz például a 60%-ban szénre épülő áramtermelést néhány év alatt zöldenergia forrásokra (pl. napelemekre vagy szélerőművekre) átállítani szinte lehetetlennek tűnt, arról nem is beszélve, hogy óvatos becslések szerint is legalább 50 milliárd dollárba került volna csak a lakóházak energia-hatékony felújítása. Emellett az átállás sok munkahelyet szüntetett volna meg, hisz a zöldváltáshoz való jogi szabályozás a működő tőkét menekülésre késztette volna. Ez pedig szükségszerűen szegénységet hozott volna a jóléthez szokott kaliforniai állampolgár számára. A projekt így eleve kudarcra volt ítélve, egy eredménnyel azonban mégis járt. Nyilvánvalóvá vált, hogy drasztikus eszközökkel nem lehet változásokat elérni, ugyanakkor mégis irányt mutatott azzal, hogy a világ kormányainak nem elég csak a jövőben foglalkoznia a klímaválság problematikájával.[56]

Az EU ehhez képest – csökkentendő a kibocsátással együtt járó környezet szennyezését –, lépésről-lépésre halad. Így kerül kialakításra például az autókkal kapcsolatos jogi szabályozás,[57],[58]de kötelező jelleggel így fognak épülni az energiahatékony passzívházak is a jövőbeni Közösségben.[59]

A földgáz és a szén

A földgáz szerepe a világgazdaságban ugyan szerényebbnek tűnik, mint a széné vagy a kőolajé, de a fekete arany fogyásával egyre jobban előtérbe kerül. Cseppfolyósítás után ugyanis könnyen exportálható, így olyan erőforrás, mely a világon bárhol felhasználható.

Elég csak beleolvasni a lábjegyzetben hivatkozott két cikkbe, és látható, hogy a ”gáztermék” is ugyanarra a kaptafára készül, mint az olaj. Csak itt a gazdasági partnerként megjelenő nagyhatalom nem (feltétlenül) az USA, hanem (természetszerűleg) Kína.[60],[61]

Nem véletlen, hogy utóbbi ország a széntermelésben is az élen jár amellett, hogy egyre nagyobb mennyiségben vásárol két édestestvért: olajat és földgázt. Egyelőre a kitermelés egyensúlyban van a felhasználással, de ez, Kína nagyhatalmi státusának erősödésével, megváltozni látszik az elkövetkezendő 15 éven belül. Mindez azt is jelenti, hogy a világ a 450 milliomodrész CO2-koncentrációt nem lesz képes tartani, vagyis a bolygó továbbra is melegedni fog.[62]

Ez pedig azt jelenti, hogy úgy fogunk megfőni, mint a tanmesében a hidegvizes lábosba tett és lassan forralt béka. Észrevétlenül.

Vagy mégsem?

Hétköznapi műanyag eszközeink

Az olajforradalom magával hozta az addig fémből, üvegből, kerámiából vagy fából készült eszközeink lecserélését (olcsó?) műanyagra. Ezzel jelentősen megnőtt hulladékképzésünk, szeméthegyeink jelentős része ugyanis nem áll másból, csak nehezen, évszázadok alatt is alig lebomló műanyagokból. Hogy ez mekkora probléma, azt jól mutatja az Európai Bizottság azon terve, miszerint be fogja tiltani a műanyag zacskók forgalmazását az EU-ban. Mivel a probléma igen jelentős, illetve, mert rámutat az EU szabályozással kapcsolatos terveire, intézkedésire, a teljes cikket irányadónak tartjuk közölni a HUMUSZ oldaláról.

„Az Európai Bizottság a műanyag zacskók betiltását fontolgatja”

„Az Európai Bizottság konzultációt indít az érintettek bevonásával a nejlonzacskó-használat csökkentésével kapcsolatosan. A Bizottság minden lehetőséget meg fog vizsgálni, még az egész Európára kiterjedő tiltást is, mondta Janez Potočnik környezetvédelmi biztos.

Forrás: metropol.hu

A tagállamok különböző módszerekkel próbálnak küzdeni a nejlonzacskó növekvő használata és az általuk okozott szennyezés ellen. Írország és Dánia "zacskó adót" alkalmaz, míg Belgiumban és Franciaországban a kereskedőknek kell illetéket fizetni, amiből finanszírozzák a zacskók visszagyűjtésének és újrahasznosításának költségeit.

Az online kérdőívben a résztvevőket arról kérdezik, hogy ezek a nemzeti szinten bevezetett gazdasági szabályozó eszközök hatásosak-e, és szerintük szükség van-e uniós szintű alkalmazásukra. Olyan eszközöket is vizsgálnak, mint a tiltás, és a hulladék-megelőzési célszámok kitűzése. A már létező tagállami szabályozások nem különböztetik meg egyértelműen a biológiailag lebomló és a komposztálható zacskókat. Azok a bevásárlószatyrok, amik biológiailag lebomlóként vannak feltüntetve, általában csak ipari komposztáló berendezésben bonthatóak, természetes körülmények között nem, ezért ezeket is külön szükséges gyűjteni és kezelni.

A biológiailag lebomlónak minősített zacskók így félrevezethetik a fogyasztókat - mondta a Bizottság. A csomagolóanyag-hulladékokról szóló irányelv felülvizsgálatát követően csak azokat a zacskókat lehet majd biológiailag lebomlónak minősíteni, amik természetes körülmények között is lebomlanak. A nejlon zacskók kérdése folyamatosan napirenden van, mióta Olaszország az év elején elfogadta a biológiailag nem lebomló zacskók tilalmáról szóló jogszabályt. A műanyagipar panaszt nyújtott be a szabályzás ellen, mondván, a biológiailag lebomló zacskók egyáltalán nem jobbak, mert ugyanúgy szükséges külön gyűjteni és kezelni őket, mint a normál zacskókat.

A gyártók azt állítják, hogy a tilalom sérti a csomagolóanyag-hulladékokról szóló irányelvet, ami kimondja, hogy a tagállamok nem tilthatják be azokat a csomagolóanyagokat, amik megfelelnek a jogszabályokban előírt, az újrahasznosításra és újrahasználatra vonatkozó követelményeknek. A 2010-ben Franciaországban bevezetni tervezett tiltás azért maradt el, mert a Bizottság a tiltást a jogszabállyal ellentétesnek nyilvánította.

Ausztria a környezetvédelmi miniszterek márciusban rendezett találkozóján kérte a Bizottságtól a helyzet tisztázását. Az EU környezetvédelmi felelőse bejelentette, hogy az EU az év végéig egy hatástanulmányt készít, és az eredmények alapján akciótervet javasol. Ez majd a tiltások jogi helyzetét is tisztázza. A konzultáció várhatóan 2011. augusztus 9-ig tart.

További információ az Európai Bizottság sajtóközleményében [63] és a konzultáció oldalán,[64] angol nyelven olvasható.”

Mit tehet a megfelelő jogi szabályozás bekövetkeztéig az egyszerű fogyasztó? Saját – a környezetben szabadon lebomló – szatyorral vásárol mindenhol. Azaz egyszerűen nem fogyaszt nap min nap nylon szatyrot, zacskót, és ezzel milliónyi műanyag eszköztől menti meg a környezetünket, a „sok kicsi sokra megy” elve ugyanis ebben az üzletágban halmozottan érvényesül.

A példát azért is emeltük ki, mert egyszerűen szemlélteti, hogy a tudatos vásárlás szempontjait szem előtt tartva visszatérhetünk a műanyagok előtti korszakra, amikor még minden eszközünk csak fémből, kerámiából, fából vagy üvegből készülhetett, és így nem is szennyeztük felesleges eszközökkel a környezetünket.

A régi csomagolási technikák (ahogy ez a japán video is mutatja), ma is könnyűszerrel alkalmazhatóak, ráadásul sokak számára rendkívül mulatságos.[65] Amennyiben nem tudjuk ellesni a japán hajtogatók ötletességét, beérhetjük azzal is, ha vásárolunk egy ténylegesen is lebomló biológiai szatyrot (vagy táskát is) és azt használjuk.

Forrás: mobilarena.hu

Akár külön iparág is épülhet hétköznapi eszközeink műanyag részeinek kiváltására. Elég csak – a fenntartható fejlődés fogalmi meghatározásáról szóló részben közölt – Peesapati Narayana indiai mérnökre, vállalkozóra gondolni, aki műanyag helyett ehető kanalat készített. Az időközben saját maga és környezete számára munkahelyet és anyagi jólétet teremtő vállalkozó a japán piacra is betörni készül ehető evőpálcikáival.

Bambuszból nemcsak notebook építhető, mint ahogy szintén írtunk róla a fenntartható fejlődés fogalmi részében, hanem telefon is.

Fából vagy papírból más eszköz is készíthető, például pendrive. Ismert olyan vállalkozás, amely akár testre is szabja a terméket reklámcélból, vagy egyszerűen ékszert készít belőle.

Se szeri, se száma azoknak az ötleteknek, melyek révén könnyen lebomló anyag kerülhet a környezetbe. Főleg ha környezetvédelmi szempontokat szem előtt tartva pénz is megtakarítható a tömeggyártás révén.

„Már a Magyar Szabadalmi Hivatal is bejegyezte azt az új találmányt, amellyel Horváth Róbert feltaláló szeretne betörni a temetkezési piacra. Az újrafeldolgozott papír felhasználásával készülő bársonykoporsó az EU környezetvédelmi előírásainak is megfelel és sem minőségében, sem külsejében nem tér el hagyományos társától.” – írja az Index.

A kép csak illusztráció! Forrás: parameter.sk

Első olvasatra talán meghökkentőnek vagy fekete humornak tarthatjuk az ötletet, de ha figyelembe vesszük, hogy a koporsó ára csak egyötöde a fából készültnek, beláthatjuk, hogy a válság miatt kelendő a portéka hazánkban is. Ahogy ők fogalmaznak, manapság „már meghalni is drága”, olvasható a parameter.sk oldalán. Ezt konstatálva egy ötletes gyártó így írt az új üzletágról 2007-ben: „Tavaly mintegy 4500-5000 papírkoporsót adtunk el cseh ügyfeleknek. Az eddigi megrendelések, jelzések alapján azzal számolunk, hogy az idén megduplázódik a kereslet irántuk" – állítja Josef Menousek, a nevét viselő prágai műhely tulajdonosa.” A gyártó a hazai megrendelések mellett külföldre is szállít. Ahogy nyilatkozta: „A jó papírkoporsóért ott annyit kapok, mint Csehországban egy jó tölgyfakoporsóért. Ismereteim szerint a nyugatiak nem az olcsóságukért veszik koporsóimat, hanem környezetvédelmi okokból"[66]